Ki kellene lépni az állandó kisebbségi komplexusból. Van mire büszkének lenni.
Parászka Boróka, az erdélyi balliberális körök nyughatatlan tollú publicistája nagyesszében esett neki a kormánynak, a budapesti külpolitikának és úgy egészében a nemzeti érzelmű erdélyi magyar közösségnek. Az írást felvezető posztjában egyenesen úgy fogalmaz: „Egy biztos: elrettentő példa vagyunk, így, mi magyarok. A románok hol félelemmel, hol szörnyülködve, hol kárörömmel figyelik hova juttatjuk magunkat.”
(kiváló útinapló erről Kohán Mátyás kolléga tollából) mögött azonban a szerző ama kimondott félelme húzódik, hogy az erdélyi magyarság döntő többsége a magyar jobboldalt támogatja, és mint magyarországi szavazójoggal rendelkező (kettős) állampolgárok, a közelgő választásokon fontos tényezőt jelentenek. Ezért is próbálta a Momentum bevenni Erdélyt az USR mellett kampányolva, elsősorban a kolozsvári balliberális értelmiségre rájátszva, és ezért szándékozik Márki-Zay Péter is a Királyhágón túlra turnézni. (Mint emlékezetes, ellene erdélyi magyar polgármesterek tiltakoztak is hevesen.)
Parászka alapállása nem különbözik az ellenzék kedvelt Erdély-toposzától: e szerint a magyar támogatások hűbéri viszonyokat alakítanak ki, a Fidesztől függő, a Fideszre szavazó intézményrendszer jön létre. Nincs igazi pluralizmus, és gerjesztett nacionalizmus fojtja meg a demokratikus közgondolkodást. Csakhogy eme látószöget a baloldal esetében a sértettség, a korábbi és jelenlegi eredménytelenség, illetve a külhoni szavazatoktól való félelem munkálta ki. Illetve
hiszen az erdélyi viszonyrendszerre, közgondolkodásra rálátása és hatása nincs a múlt meghatározó (ex)szocialista/újgyurcsásnyista alakjainak.
Nem is kell ugyanis az idő kerekét olyan nagyon visszapörgetni ahhoz, hogy újra a tizenöt-húsz évvel ezelőtti, szép emlékű MSZP-SZDSZ-kormány kétarcú külpolitikáját magunk elé idézzük. Ezt a korszakot a teljes enerváltság, a nemzeti érdekekről való látványos lemondás, sőt, a magyart magyar ellen fordító attitűd jellemezte. A dilettantizmus, a sehová sem tartás, a kettős állampolgárság megtorpedózása. Hiába próbálja Ujhelyi István piros-fehér-zöldre festeni a Medgyessy-, majd Gyurcsány-éra külpolitikáját, hiába vádolja árulással az RMDSZ politikusait, gyakorlatilag a nulláról épültek fel a magyar-magyar kapcsolatok 2010 után.
Ehhez képest az utóbbi évtized nemzetpolitikáját a gyarapodás, az érdekérvényesítés, a folyamatos diplomáciai és anyagi támogatás jellemzi. A magyar felsőoktatás, a magyar közoktatási intézményrendszer megerősítése, a szórványkollégiumok létrehozása, az erdélyi magyar kultúra támogatása, a Petőfi Program, az ikonikus magyar ingatlanok restaurálása. De ami mindennél fontosabb, a magyar állampolgárság visszaadása,
És ez az, ami igazán, a mindennapok szintjén számít. Az erdélyi magyar közösséget pedig nem szabad infantilizálni, igenis érzi és értékeli a változást, így teljesen logikus módon áll a bizonyított nemzetstratégiával bíró kormány mellé.
A románok félelméről, káröröméről és szörnyülködéséről beszélni pedig egyrészt az eddigi kisebbségpolitika eredményeinek tagadását jelenti, másrészt azt az alulpozícionálást, kisebbrendűség-érzést, ami mindig megbénította a magyar cselekvőképességet. És ami – reményeink szerint – már végérvényesen a múlté.
A mindkét nemzet által hősként tisztelt egykori BEK-győztes labdarúgóról film készült, amelyet háromszoros telt ház előtt, a címszereplő örömkönnyeinek közepette mutattak be Marosvásárhelyen. Bölöni László a könnyeivel küzdött.
Megelégelték az uszítást.
Ezt a célt szolgálja az USA erőfeszítése a béke érdekében, de nem segíti az az ötlet, hogy az Európában zárolt orosz vagyonokat felhasználják Ukrajna támogatására.
Örökre vállalhatatlanná vált, miközben még nála is mélyebbre süllyedtek azok, akik mindezt látva, viccesnek találták és beszámolóikban ironizáltak a látottakon.
A pontos számokat még nem közölték.
„Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” – Zbigniew Ziobro sem fogta vissza magát.
A Nemzeti Tömörülés már régóta szorgalmazza az algériai migránsokat támogató egyezség elítélését. A nyilatkozat elfogadása újabb szög lehet a francia – algériai kapcsolatok koporsójába.
