Mi fán terem a „bezzegország”? – Útinapló Ó-Romániából

„A magyar nyelv olyan, mint a foci. Mindenki ért hozzá.” Egy magas rangú bukaresti magyar politikus szavai beették be magukat a dobhártyám mögé.

Én egészen biztosan nem tudok románul, ha az írott nyelvet az olaszból értem is, beszédben el vagyok veszve, hacsak valami művelt helyi meg nem könyörül rajtam valami olyan nyugati nyelvvel, ami nem a francia. Mert azt meg én kérem ki magamnak. De hogy a nem neki szánt magyar mondataimat ki hol és mennyire érti, afelől bizonyosságom nem lesz soha. „Ért hozzá.” Nem érti, ért belőle, érti, beszélné, de nem fogja, vagy beszéli is? Nem tudom, sehol, sosem tudom, és ez vérfagyasztó.

Bruttó négy napnyi moldáv kitérőt leszámítva Romániában töltöttem július utolsó két hetét, de a Székelyföldet most nagy ívben kikerültük. Arra a földre mentünk, amelyet a magyar érzelem is képes elfogadni románnak: Bukovinába, Moldvába, Havasalföldre, Dobrudzsába. Pikírtebben fogalmazva: oda, aminek Romániának kellene lennie. A románokat akartuk megismerni, amennyire lehet, természetes környezetükben – amit mi itthon szürreális újsághíreken röhögve Mordornak és a Sátán földjének tartunk, néhányak pedig gyengébb pillanataikban bezzegországnak képzelnek.

Ahhoz érdemes nem közvetlenül a városközpont mellé építeni egy hatalmas erőművet villogó, százméteres kéménnyel, szinte minden szögből elszázhalombattásítva a különben gyönyörű Nagyváradot. Érdemes úgy intézni a várostervezést, hogy többemeletes házaknak ne közvetlenül egy vágány legyen a hátsó kertje, meg ha már a vasútról beszélünk, legalább a sorompótlan átjárókat érdemes úgy kivitelezni, hogy a kedves sofőrnek ne tompaszögben, egy erdőn át hátranézve kelljen latolgatnia túloldalra való átjutásának esélyeit. Érdemes vagy a kerítést, vagy a házak ablakait úgy rendezni, hogy utóbbiak ne előbbi alá nézzenek, érdemes az önkormányzat főépítészi pozícióját építészekkel feltölteni, hogy ne állhassanak üvegpaloták Kádár-kockák és modern társasházak tőszomszédságában kihagyott hely nélkül, sőt, az adórendszert is megfontolandó úgy csavarintani, hogy ne érje meg kint hagyni a büsüben négyemeletes háztorzókat bepucolatlanul, nyílászárók nélkül, téglaszín lukas magányban. Esetleg nem építeni fekete-tengeri strand mellé olajfinomítót, mint Mamaiában.

Mamaia: strand, ha balra nézel...

...és olajfinomító, ha jobbra.

Mindez pénzbe nem kerül, hiszen erőművek és olajfinomítók gazdaságos, vizuálisan mégsem környezetszennyező elhelyezésére találták fel az ún. Százhalombatta műfaját, és a derékszöget sem adják at útépítők drágábban a hegyesszögnél. Ha valami Belarusznak és Moldovának sikerül, Romániának azonban mégsem, ahhoz jó eséllyel nem a pénz hiányzik, hanem az igényesség és az odafigyelés – egy bezzegországnak márpedig ezekből kimondottan sokra van szüksége.

De Románia a Sátán földjének sem mondható – mert ha az lenne, nem virágozna rajta a keresztény egyház úgy, ahogy teszi, nem sorjáznának az ötven, hatvan, nyolcvan, száz szerzetessel működő kolostorok városról városra. A magyarul kiválóan beszélő, főpapként is egy tizenötéves Volkswagennel járó Sofronie nagyváradi püspök úr, akinek lenyűgöző vendégszeretetével és kedvességével romániai utazásunkat kezdtük, nem fogadhatott volna minket egy virágzó, kisebb városnyi méretű apácakolostorban, és nem számolhatott volna be arról, hogy a román családokban továbbra is bevett szokás papnak és szerzetesnek adni a gyerekeket. Első látásra

Moldoviţa ortodox kolostor, falán a komplett ortodox teológiával

Csak aztán szembejön az emberrel még néhány apróság, és elbizonytalanodik egy kicsit, hogy voltaképpen miben is áll a román kereszténység. Ha az ember keresztényként a világra tekint, bármiféle túlzás nélkül megállapíthatja, hogy őt bizony üldözik – s Romániában mégis békétlenségben él a román ortodoxia a magyar katolicizmussal, hiába van mindkét oldalon rengeteg jószándékú ember, köztük vezetők is.

Hogyan lehetséges az, hogy a váradhegyfoki magyar premontreiek még mindig restitúciós perekben küzdenek államosított ingatlanaikért a román állammal, és hogyan lehet az, hogy a naiv szemlélő is kiszúrja a gyönyörű, kívülről is szentképekkel díszes Kárpátokon túli román monostorokban, ha egy hívő megcsináltatást, azaz átkot kér egy ortodox pópától – akkor is, ha nem ismeri Berszán Lajos atya, gyimesfelsőloki plébános történetét, akitől egyszer átkot kért egy román hívő, s hitetlenkedve azon, hogy a római katolikus pap ezzel bizony nem tudott szolgálni, egyre csak pakolta elé a százlejeseket, míg aztán ott nem hagyta, kapzsinak nevezve a papot?

S ha az ember a moldvai csángókhoz ér, menten konstatálja, hogy

Nem volt ott jobb a Deákné vásznánál a katolicizmus sem. Egy csángó falu nyugalmazott tanárától hallottuk a kőkemény ítéletet:

„A papoknak semmi közük a kereszténységhez. Helyettesítik a Securitatét és a Kommunista Pártot.” „A magyar a Sátán nyelve – a Vatikán ebben egyetért, mert a Vatikánnak lett egy új katolikus népe, a román, ami pár évtizede létrejött” – panaszkodott a bácsi. Kemény, megkeseredett szavak ezek, s ha nem is feltétlenül igazságosak, az bizonyos, hogy a katolikus egyház bő egy évszázada munkatárs a román nemzetépítésben, ez pedig bizony a csángómagyarok asszimilációját is jelenti. Zajlott mindez olyan falvakban, ahol a pap tekintélye óriási – hiszen a Kárpátokon túlra katolikus pap a 16-18. században nemritkán 10-15 évig nem jutott, nem kis számban voltak olyanok, akik csak azért tértek át az ortodox hitre, hogy legyen ki feladja nekik a szentséget haláluk óráján. És bár a politika berágta magát a román egyházba, a jószándék sem halt ki – ha az ember Pusztinára ér, a helyi csángók akár együtt is imádkoznak vele a magyar misén.

De van még sok minden, amit a Teremtőn kívül senki más nem tudhat. Az Avasságban, Bukovinában és Moldvában bolyongva például óhatatlanul

Hiszen nem csúnyábbak itt a fenséges hegyek, völgyek, szurdokok semmivel, mint Ausztriában, vagy, hogy a kommunizmus okozta hátrányokra is tekintettel legyünk, a szlovén Júliai-Alpokban. Az ormok ugyanúgy a felhőkig érnek, az erdők ress zöldjét szinte harapni lehet, s a kiugrókban bóklászó tehenek egynémely útnak hamisítatlan alpesi hangulatot varázsolnak. De a turizmushoz itt valahogy igazán senki nem ért – mással nem lehet magyarázni, hogy a Tulceánál a Fekete-tengerbe érő Duna deltáját nem luxushotelek, strandok és apartmanházak szegélyezik, hanem Ceaușescu papírvékony falú, színes, hosszú panelkaszárnyáiról omladozik bele a vakolat. Azt már megüzente a románoknak előttem egy nálam jobb tollú szerző, hogy adják vissza a hegyeit – én most csak azt kérem, hogy a gyönyörű román tájat se hagyjátok ebek harmincadjára jutni!

Nem Svájc, csak Moldva

A Duna-delta Tulceánál. Jól áll neki a naplemente...

Al-Duna a Vaskapu után

Bukarestbe,

Ha két betonmonstrum között a zebrán állva, vagy a menthetetlenül beteg Unirea bevásárlóközpont kihalt felső szintjein bolyongva olvasgat néhány éves sajtóhíreket a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács állambiztonsági szervekkel kapcsolatos döntéseiről, ha átgondolja, hogy a Securitate utódja, az SRI nevű román titkosszolgálat vajon miért dolgozik nagyobb költségvetéssel, mint a német alkotmányvédelem, és miért alkalmaz hatszor annyi embert, mint a holland titkosszolgálat, mindjárt világossá válik előtte, hogy miért találkozott három egymást követő kolostorban is ugyanazokkal az emberekkel, meg hogy mit keresett Tulceában a deltajáró hajón egy egyedülálló, furcsán mozgó úriember, akivel a pincérnő nem fizettette ki a kávéját.

Belaruszban legalább egy barátnőt adtak volna az ügynök úr mellé. Paranoiás lesz ettől az ember, és még az éttermekben is azt lesi, hogy a zenét nem a beszélgetése témája szerint váltják-e véletlenül. De nem is ez a lényeg.

A legszörnyűbb, legszürkébb főváros a Parlament-palota teraszáról

A lényeg az, hogy Romániában a gazda nélkül hagyott ország és a bizánci államszervezet egy ponton különválik egymástól, és mindenféle átfedés nélkül kezd el külön életet élni. Az egyszerű ember Romániájában ott füstöl a strand mellett az olajfinomító,

Bukarestben néha városszerte elmegy a melegvíz, mert – mint a Ceaușescu-villa nosztalgikus idegenvezetője mondja – ezek itt ugyanilyen villákban élnek, de harminc éve nem csináltak semmit, gumik sorakoznak a befejezetlen torzók tetején, és olyan arányban menekülnek nyugatra az emberek, ami még tőlünk nézve is egészen elképzelhetetlen.

De van egy párhuzamos Románia, az, ahol az ókori dákok és a 16. század között tátongó, elszámoltathatatlan fekete lyukban anno betették a csőbe a latint, és kijött belőle a román; az, amelyik gazdaságot fejleszteni nem tud, de a birodalomépítést világszínvonalon űzi, integrálva csángómagyar, török, bolgár és tetszőleges egyéb elemeket; az, ahol szemrebbenés nélkül kiírják egy 1872-es gőzmozdonyra, hogy az bizony Romániában készült; az, ahova Nicolae Ceaușescu Fidel Castrótól és XIV. Lajos francia királytól nemcsak a villája belsőépítészetét és teraszát importálta egy az egyben, hanem a rezsimtudomány legmagasabb fokát is; az, ahol a korrupció megfékezése nemcsak büntetőjogi, hanem – lásd Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester ártatlanul elszenvedett bírósági kálváriáját – nemzetpolitikai kérdés is; az, ahol teljesen mindegy, hány autópálya nincs megépítve, a NATO által elvárt kétszázalékos GDP-arányos katonai költés minden évben megvan; és az, ahol a megfelelő helyeken valaki mindig lát téged, ért téged, és gondolatban két lépéssel előtted jár.

A Ceauşescu-villa arany fürdője. Ezt vajon honnan másolták?

Románia nem a Sátán földje –

S mit ad Isten, a megszerzett ismereteket most a helyi magyarság kárára kamatoztatják, de kamatoztatnák bárki más kárára is, csak hogy elkerüljék azt a megsemmisülést, amely a törökök kezén egyszer már osztályrészükké vált. Nemhiába Konstantinápoly 1453-as vérbe fulladása a központi kép minden festett román ortodox kolostor falán. Az az asszimilációs rendszer tartja őket ma a víz felett, amellyel a törökök egykor épp őket nyomták alá.

Erdélyt a földrajz a gazdátlan Romániához köti, de ne tévedjünk – sorsát a bukaresti vérprofi Bizáncban döntik el. Ha tehát a magyar ember akármit is hazahozhat Romániából, az a Janus-arcú balkáni birodalom szolgáltatta hármas tanulság.

Egyszer: hogy eszünkbe ne jusson belépni az Európai Ügyészségbe, amelyet a korrupcióüldözés ürügyén lefolytatott etnikai vérengzések első számú levezénylője, Laura Codruța Kövesi vezet. Bármily szép idea is a korrupcióellenesség, ide belépni egy magyarnak geopolitikai öngyilkosság, semmi más – nem rendelhetjük magunkat olyasvalaki alá, aki bukaresti korrupcióellenes főügyészként felsőbb megrendelésre kasztlizta be célzottan a magyarokat, mikor pedig a felsőbb megrendelés más irányt írt elő, hirtelen hátrébb lépett a korrupcióvadász agarakkal.

Nincsen. S ha Brüsszelbe küldik őket, akkor sincsen.

Másodszor: nekünk az erdélyi magyarok érdekében kell gazdaságot fejlesztenünk, pozíciókat foglalnunk, vásárolnunk, amit csak érünk – mert a gazdátlan Romániában rendezettségével, biztonságával kitűnő Erdélynél nincs jobb magyarságmegtartó erő. És nem szabad gyűlölnünk a románokat. Az egyszerű emberek Romániája az ott élőkkel együtt számunkra élettér, műveleti terep, nem ellenség, és Székelyföld gazdasági ereje etnikumra való tekintet nélkül emel fel mindenkit, aki ott lakik. S ott van még a román keresztény egyház, amellyel, bármily nehéz is néha, a megismerés és megértés szándékával keresni kell a kapcsolatot – mert hittestvér nem lehet hittestvér ellensége.

Harmadszor: az ellenség Bizánc. Nem a szívszorító panelházak és téglatorzók Romániája, hanem a végtelen titkosszolgálati költségvetés és a nyugatiakat megszégyenítő diplomáciai know-how vérprofi hazája, amelyet alábecsülnünk egy pillanatig sem szabad. A megoldás velük egy páston játszani – tenni arról, hogy az erdélyi magyar politika belakja és kiismerje Bukarestet, hogy a politikai szerepre készülő székelyek ne törjék, hanem szemtelenül jól beszéljék a románt, hogy a romániai magyar politikai establishment egy hajszálnyival se legyen kevésbé profi, mint a romániai román. És tenni arról is, hogy a magyar külügy is a legeslegjobbjait küldje Bukarestbe, meg mindenhova, ahol a románok politikát csinálnak.

Ha az egyszerű emberek Romániáját gazdasági partnernek tekintjük, egyszersmind felkapaszkodunk a Bukarest által elfoglalt pástra, Bukarest-Bizánc tisztelni fog – s akkor már mindegy, gyűlöl-e, vagy szeret. A béke és a tisztelet alapja a magyar erő és a magyar tudás, érteni, ismerni, alkotni, észrevenni.

Van bőven mit tenni e gazdátlan országban, Bizánc pedig meghódítandó terep. De ha naivan elfegyőrködjük az ügyet, vagy csak sérelmeinken sopánkodunk, nem lesz belőle semmi. Legyen!

„Az első Romániában, Resicabányán gyártott gőzmozdony, 1872.”

Képek: Pados Adrián. A szervezésért köszönet a Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumnak!