A műhelyben – apai emlékekről és a rendszerváltásról

Apám régi műhelyében kutakodom. Műszereinek és szerszámainak nagy részét elvitték, jó helyre kerültek. Így is sok minden itt maradt. Amióta meghalt, ebben a műhelyben megállt az idő. Vagy inkább kimerevült.

Egyetlen, végtelen, megdermedt pillanat varázsa alatt áll ez az alig néhány négyzetméteres helyiség. A dolgok, a tárgyak, úgy tűnik, tényleg magukra maradhatnak. Elárvult itt minden, nincs szükség többé semmire. A különféle számításokkal és precíz műszaki rajzokkal teli spirálfüzetek tucatjaival ugyan mit is kezdhetnék.

Apám villamosmérnök volt, otthon műszereket épített, életének utolsó két évtizedében leginkább rádiókat. Tengerjáró hajók és repülőgépek rádióforgalmát hallgatta, észleléseiről akkurátusan naplót vezetett.

Van, aki bélyegeket gyűjt, más hülyeségeket kommentel álnéven reggeltől estig, megint más a mélytengeri halak párzási szokásait elemzi élethossziglan. Ilyen az ember.

De nem is ez a lényeg, hogy mivel foglalkozott ebben a műhelyben évtizedeken át. A falon egy fotó Saint-Exupéryről, mellette egy újságból kivágott kép Erőss Zsoltról, a hegymászóról, aki a Kancsendzöngán halt meg 2013-ban. Egyikük a tengerbe zuhant, miután a repülőjét lelőtték, a másikuk halálra fagyott, kiszáradt vagy belecsúszott egy hasadékba. Hogy miért épp az ő képeiket rajzszögezte a falra, nem tudom. Egy régi kazettás magnót keresek, de nem találom sehol. A fejembe vettem, hogy magnókazetták szalagjaiból vágok össze hangmintákat, és azokból állítok össze hangtájképeket. Ez bizonyára ugyanúgy az őrület egy neme, mint apám esetében a tengerjáró hajók és a repülők rádióforgalmának hallgatása.

Eleinte úgy voltam vele, hogy ez az írás egy bizonyos könyvről szól majd, de látom, hogy – szokás szerint – újabb és újabb rétegek kerülnek elő. Nem is könyv ez, hanem egy politikai tárgyú, vastagabb füzet, egy úgynevezett brosúra. A címe A rendszerváltás programja, az SZDSZ jelentette meg 1989-ben. A mellékelt fotón megtekinthető. Az egyik polc tetején találtam, egy iratgyűjtő dobozban.

A dobozban ezen kívül egy régi könyv volt még, A Sziklás hegyek varázslója Fehér Szarvas tollából. Fehér Szarvas eredeti neve Borvendég Deszkáss Sándor, s ez a könyve a második világháború előtt és környékén született generációk egyik alapkönyve volt. A szerzőről alig tudni valamit, legalábbis elég kevés információt találtam róla. Apám gyerekkorában olvashatta. Néha emlegette is a nevét.

A műhelyben alig látok, be kell kapcsolnom a telefonom világítását is. Apám valamiért egy harmatgyenge, energiatakarékos izzót rakott a lámpába annak idején. Nagyon hideg van itt, és valahogy még mindig érezni a levegőben a forrasztópáka jellegzetes illatát.

A rendszerváltás programja, igen, erről lett volna szó eredetileg, bár nekem személy szerint nem sok közöm van ahhoz, ami ebben a brosúrában szerepel. Mondanivalóm meg végképp nincs róla. Legfeljebb azokról a bizonyos újabb és újabb rétegekről, amelyek felbukkantak bennem, amikor megláttam. Mert amikor megláttam, eszembe jutottak azok a borgőzös és pálinkáktól átjárt beszélgetések, amelyek valamiért mindig húsvét hétfőjéhez kapcsolódtak. Apám átment a barátai feleségeit meglocsolni, vagy ők jöttek anyámat meglocsolni. Ezek a locsolkodások minden esetben ordas üvöltözésbe torkolltak,

Apám a barátai szerint komcsi volt, legalábbis két üveg bor és három vodka után kikristályosodott ez a közmegegyezés. Miközben a helyzet úgy állt, hogy apámnak ezek a barátai kivétel nélkül párttagok voltak a régi szép időkben, természetesen kizárólag gyakorlati szempontok alapján, nem meggyőződésből.

Apám volt közülük az egyetlen, aki soha nem lépett be, a dolgok sajátos logikája szerint mégis ő lett a komcsi a társaságban. Ezek az azóta már szintén elhunyt férfiak semmi kivetnivalót nem találtak abban, hogy kihasználják a párttagsággal járó előnyöket, egészen az utolsó pillanatokig.

Úgy voltak vele, mint a rusztikus francia közmondásban szereplő férfi,

Egyszóval mindent és azonnal és lehetőleg ingyen. Az utolsó pillanatok eljövetele – azaz a rendszerváltás – utáni első pillanatoktól kezdve viszont úgy tettek, mintha mindez meg sem történt volna.

Nyilván ismerős a történet, és nem mondok vele semmi újat. Kedveltem őket, jó emberek voltak a maguk módján. Épp annyira gyarlók, mint bármelyikünk. Ahogy állok a jéghideg, félhomályos műhelyben, látom őket magam előtt, ahogy ülnek a konyhaasztalnál, előttük féldecik, borospoharak, odakint nyílik az aranyeső, zöldül az orgonabokor, és visszhangzik tőlük a konyha, ahogy próbálják egymást túlüvölteni. Anyám néha bemegy hozzájuk és szintén üvöltve közli velük, hogy most már ideje lenne, ha hazatakarodnának, apámat pedig utasítja, hogy azonnal feküdjön le, ha már megint sikerült ilyen szépen berúgnia.

Ha politikai témájú beszélgetésekbe csöppenek, szinte mindig eszembe jutnak ők hárman,

Némi cinizmussal azt is mondhatnám, hogy számomra ez a kép jelenti azóta is a rendszerváltást. Vagy a rendszerváltás programját, ahogy a brosúra címében is áll. Mindhárman halottak már, A rendszerváltás programja viszont túlélte őket, évtizedekig feküdt a polc tetején. Ahogy elnézem, sokkal rosszabbul öregedett, mint A Sziklás hegyek varázslója.

Fehér Szarvas könyve mindenesetre sokkal szebben kezdődik: „Friss fenyőágakat dobtam a tűzbe, hogy illatos füst alakjában szállhasson imádságom a Világmindenség Nagy Titokzatosa elé. Mert hálát kell adnom Néki, hogy velem maradt minden nehéz percemben. És minden akadályon keresztül hazavezetett Édesanyánk, a Nagy Természetanya hajlékába.”

Ha már rendszerváltás programja, akkor inkább kezdődjön így.