Törékeny kompromisszum

„Az aktivista Delors erős hátszelet is kapott föderációs törekvéseihez. Egyfelől az Európai Parlament részéről, amely – mint már közvetlenül választott testület – aktivizálódott, s az alapító atyák egyik veteránja, Altiero ­Spinelli vezetésével 1984-ban tervet dolgoztak ki a közösség radikális, föderalista szellemű átalakítására, amelyben a szupranacionális intézmények abszolút vezető szerepbe kerültek volna. Ezt a tervezetet elvetették mint direkt politikai döntést a föderalizációról, ehhez képest még maga Delors is a fokozatos, funkcionalista föderalizáció híve volt.

Fontosabb viszont, hogy az európai nagyipar vezetői, illetve közvetetten a globális gazdasági és pénzügyi elit az egységes piac bevezetését szorgalmazta a közösségen belül – jól felfogott gazdasági és profitérdekeiknek megfelelően. Ennek érdekében 1983-ban létrehozták a vállalkozók, ipari szereplők európai kerekasztalát, amely kiemelkedően erős lobbiszervezet, s a mai napig komoly, sokszor döntő befolyást gyakorol a bizottságra és áttételesen az egész unió döntéshozatali folyamatára.

A maastrichti szerződésben úgynevezett pilléres modell érvényesült, ami azt jelenti, hogy a szakpolitikák és területek egyik része tagállami szinten maradt, másik részük szupranacionális döntési szintre került. Nagy vonalakban: a kül- és biztonságpolitika, a bel- és igazságügy, az adózás, a költségvetés, a család- és szociálpolitika stb. szigorúan kormányközi döntési szinten maradt (ez érvényes a most elfogadott magyar gyermekvédelmi törvényre is!), míg számos gazdasági, kulturális, környezetvédelmi, technológiai, agrárgazdasági stb. terület föderális szintre került vagy ott maradt.

A szerződés erősítette a parlament hatásköreit, többek között azzal, hogy társjogalkotóvá vált a tanáccsal együtt (ezek az úgynevezett együttdöntési mechanizmusok), azonban a tanács is erősödött azzal, hogy a bizottságot a tanács minősített többséggel leszavazhatja. A szerződésben megjelent a szubszidiaritás gondolata, ami elvileg kormányközi jellegű, hiszen a döntéseket »lefelé«, az alsóbb szintek, így többek között a nemzetállami parlamentek felé irányítja, ám az elmúlt harminc évben nem igazán sikerült érvényt szerezni ennek az elképzelésnek.

A maastrichti szerződés, illetve az Európai Unió létrejötte irányultságában az államszövetség szupranacionális jellegének erősítését tűzte ki célul, bővült azon területek köre, amelyek föderális szintekre kerültek. Azonban a konszenzusos döntés elve és a tagállami vétó szerepe mint a kormányköziség védelmezője megmaradt, és az Európai Tanács központi döntéshozó ereje sem gyengült. Ám mindezzel együtt is tény, hogy míg a hatvanas-hetvenes években a tagállamoké volt a vezető szerep a közösség életében, s a tanácsban túlnyomórészt egyhangúlag fogadták el a jogszabályokat, a nyolcvanas évek közepétől már a funkcionális spill-over jelenségek váltak dominássá. Ez az időszak ismét a föderalizmus irányába mutatott, s ebbe a sorba illeszkedett az Euró­pai Unió 1992-es megalakulása is.1992 után a föderalizáció „lopakodó” időszaka következett, de erről később.”