A Nyugat globális dominanciájának vége: létrejön a Moszkva-Peking Tengely?

„A racionális számítás ráadásul a saját ideológiai felsőbbrendűségében sütkérező Nyugatnak sem erőssége. Az Egyesült Államok nagystratégiája évtizedek óta hibát-hibára halmoz (Irak, Afganisztán, Líbia, Szíria, Grúzia, Ukrajna), ki nem kényszerített háborúkba és vereségekbe szalad bele. A moszkvai elit véleménye szerint az oroszokat is Washington kényszeríti a kínaiak karjaiba. Lehetnek ezek a látványos orosz megnyilatkozások utolsó figyelmeztetések is: »ha tovább nyomultok az orosz térbe, tényleg szövetséget kötünk Kínával, bármi is annak az ára. Most hagyjátok abba!« Ha Kijev kemény fellépését nézzük a maradék orosz pozíciók ellen Ukrajnában (tévéadók bezárása, Kijev és Kisinyov formálódó együttműködése az orosz Dnyesztermellékkel szemben), amely lépések lehetetlenek lennének Washington valamilyen szintű támogatása nélkül, akkor láthatjuk, Moszkvában nem feltétlenül úgy gondolják, hogy ezt az eszkalációs ciklust ők kezdték. Ha a Nyugat nem ért a szóból és tettből, már inkább elfogadják a második szerepét Kína mellett, mint a megalázott sokadikét az USA oldalán. Ez viszont maga lenne a több mint egy évszázada vízionált »Heartland-szövetség«.

A brit geográfus, a modern geopolitika egyik megteremtője, Halford John Mackinder 1904-ben írta meg a The Geographical Pivot of History című cikkét. Ebben (nagyon leegyszerűsítve) azt állítja, hogy előbb-utóbb azé a világ feletti hatalom, akié Eurázsia szíve, a »Heartland«.

A Heartland birtokában ugyanis már csak idő kérdése az egész Eurázsia és Afrika, azaz a »World-Island«, a Világsziget feletti dominancia megszerzése. Ezzel kapcsolatban három fő fenyegetést vázolt fel az angolszász hatalmak számára. Az első kettő: Oroszország német meghódítása, vagy a Berlin-Moszkva szövetség. Az első opció két világháborúban megbukott, a másodikat sikerült megakadályozni Németország meggyökereztetésével Európában és a NATO-ban. A harmadik Oroszország kínai-japán meghódítása – vagy a mai helyzetre lefordítva, a kínai -orosz szövetség. De mi lesz akkor a Nyugattal, ha létrejön egy erős kínai-orosz szövetség? Lehetséges-e, hogy önmagán túllépve az kiterjessze befolyását Indiára, Afrikára és végül Európára?

Oroszország saját erején kívül keveset hozna ebbe a szövetségbe, legfeljebb Belaruszt és Örményországot, esetleg a szétesett Szíriát, de Damaszkusz támogatása komoly teher, kérdéses hosszabb távon megéri-e. Viszont egymaga Oroszország is hatalmas nyereség lenne Kínának. Az oroszoknak a vasérc kivételével gyakorlatilag mindene bőven megvan, ami Kína további építkezéséhez kellhet gazdaságilag. Ott van a hatalmas nukleáris potenciáljuk, viszonylag modern hadiiparuk, űriparuk, hírszerző képességeik. Sőt, az is, hogy Európát Moszkva közvetlenül tudja fenyegetni.  A két másodvonalbeli, de jelentős »szövetséges« szerepét Pakisztán és Irán játszhatná. Az előbbi Indiával szemben ad már most is ellensúlyt, a másik pedig domináns tényező a Közel-Keleten, komoly saját szövetségi rendszerrel. De Peking ott van több tucat afrikai országban, Sri Lankán, Venezuelában.

Ezek a kapcsolatok persze még rendkívül képlékenyek, de arról szó sincs, hogy Kína akár ma is csupán egyedül állna szemben a nyugati szövetségi rendszerrel. India, melyet a világ legnagyobb demokráciájaként nagy mértékben frusztrál az állandó nyugati kioktatás az »ideális demokráciáról«, és már most is bekerítés fenyegeti (Pakisztán, Sri Lanka, Mianmar és maga Kína), nem biztos, hogy a legszilárdabb szövetséges. A Himalája vizét, India puszta létének alapját Kína ellenőrzi addig, amíg Tibet birtokában van, azaz a belátható jövőben biztosan. Az USA adhat Indiának haditechnikát, technológiát, de vizet nem. Afrikában szintén sok ország erősen sérelmezi a nyugati kioktatást az »LGBTQ« agendától kezdve a korrupcióig, míg a kínaiak nem kérdeznek.”