Hibrid digitalizáció: a szabad világ esélyei a koronavírus utáni „táncban”

„…nem csak centralizált ellenőrzésről és technológiákról fogunk nyitni a decentralizált technológiák és megosztott platformok fele, hanem ennél jóval jelentősebb lesz az a paradigmaváltás, amelyben a megjelenő a hibrid rendszerek egyszerre rendelkeznek a centralizáció és a decentralizáció előnyeivel” (Ryan Peterson, arubai jegybankár, 2017)

Embert próbáló idők járnak, és most nem csak a #maradjotthon-ra, sem csak a hivatás, a család és az iskola integrációjának nehézségeire, valamint a hobbik és a társas érintkezések ellehetetlenülésére gondolok. Sajnos egyeseknek közülünk jóval nehezebb: gondoljunk csak az egészségügyi és rendvédelmi dolgozókra, a „bezárt” gyermekekre, a betegekre és idősekre; de egész gazdasági szektorok lehetetlenednek el (remélhetőleg csak hetekre és nem hónapokra) az elkerülhetetlen hatósági intézkedések miatt.

Ami miatt tényleg különleges időket élünk, inkább az, hogy a világháborúkat és a hidegháborút túlélő, nyugati mintájú liberális globalizáció (ahogyan mi nyugatiak szeretjük hívni magunkat, a szabad világ), pontosabban

Minő véletlen: a mai világunk száz évvel ezelőtt ugyanúgy járványban született meg, mint ahogyan a következő, ma már egészen biztosan teljesen különböző száz évünk is fog.

Ha az embert próbáló idők az ember karakterét, az elképzelt ego mögötti tényleges tartalmat hívják elő, a mostani időkben minden megmérettetik: politikusok és politikák, a tudósok és a tudomány, egészségügyi, rendfenntartó, gazdasági, valamint jogi, kulturális és politikai rendszerek.

Ne kerteljünk: már most látható, hogy a megszokott világunk bizonyos jól berögzült aspektusai könnyűnek találtattak e megmérettetésben. Vége annak a világnak, amikor a gazdasági hatékonyság, a legjobban hangzó vágyálmok és ideológiák, a politikai légvárak (pl. Európai Egyesült Államok) de akár klasszikus (értsd: fizikai megsemmisítésre kifejlesztett) katonai képességek a világrend alakító kizárólagos tényezők lehetnek. Cserében jól látható, hogy Európa letolt nadrággal áll a csalánosban: egészségügyi eszközök és berendezések keletről, a járványgócpontok izolációját és a mesterséges intelligencia algoritmusok és hálózattudományi modellek hatékony bevetését lehetővé tevő adatok észak-amerikai magáncégektől kellene, hogy érkezzenek.

Ugyanakkor az is jól látható, hogy miközben az ázsiai országok egy csoportja (Kína, Japán, Tajvan, Szingapúr és Dél-Korea) kisebb vagy nagyobb nehézségek árán, de kezelni tudták a kirobbanó járványt, addig a világ többi része csak egy pár hete vezette be a generációk óta ismeretlen karantén intézményét. A megszokott életvitelünk szempontjából újfajta normalitásra – amint egy az interneten terjedő és magyarul is elérhető, nagy hatású összegző anyag fogalmaz –, a „pörölyt” követő „táncra” kell berendezkedni.

Azt már látjuk, hogy miként „táncolnak” a járvány nehezén egyelőre túljutó ázsiaiak. De mire számíthatunk mi?

Az interneten terjedő publicisztikákat böngészve sajnos arra jutottam, hogy a szabad világot a mai napig intézményesen kormányzó haladó-liberális elit felkent prófétája,

Ugyanakkor Hararit figyelmen kívül hagyni egyszerűen botorság lenne, hiszen kevesen tudják olyan szépen (és talán éppen ezért filozófiailag ilyen sekélyesen) elmesélni a materialista szabad világ értelmetlenségét, mint ő.

Ugyanakkor a jó hír az, hogy bár sajnos nem tudok e bestseller író történetmesélői babérjai törni, nem esik nehezemre a cikk hátralevő részében lerántani a leplet arról, hogy az Európai Egyesült Államokhoz hasonlóan Harari is csak légvárakat épít. Abban természetesen már csak reménykedhetek, hogy ezáltal egy reálisabb, a „kór” követelményeinek jobban megfelelő irányba tudom terelni a jövőről szóló diskurzust.

Harari a következő három kijelentés mellett érvel: a járványra adott válaszok elégedhetetlenül a diktatúrák és a nacionalizmus felé taszítják a szabad világot, pedig ezeknél jobb a tudományba vetett hit és ez erre alapuló nemzetközi együttműködés.

Az első kijelentése azon a már másfél éve megismert gondolatmenetre épül, miszerint a politikai rendszerek közötti vita tulajdonképpen két adatfeldolgozási (a centralizált és a decentralizált) modell közötti vita. Szerinte ebben nem lehet kompromisszum, mert a technológia alapból centralizál, és ellenőrzést, azaz a diktatúrákat favorizálja. Következik, hogy a technológiákat vagy káros, vagy (ha jól távol van az egyéntől) semleges jelenségként értelmezi. Mindkét álláspont, a marxiánus (a technológia, mint a társadalmi racionalizáció eszköze, tehát pozitív jelenség), avagy a Szilikon-völgy hivatalos vallása, a techno-utópizmus

Nem beszélve arról, hogy a szabad világ mai gazdasági rendszerét nyugodtan hívhatjuk Shoshana Zuboffal „megfigyelő kapitalizmusnak”, amelyben a legbelsőbb emberi tapasztalat is a heideggeri Gestell segítségével profittermelésre fordítható.

Pedig a technológia ennél komplexebb jelenség. A legutóbbi gazdasági válság során világhóditó útjára induló megosztott főkönyv technológiák (amelynek az első alkalmazása volt a bitcoin) egyik lehetséges alkalmazása az adatok biztonságos kezelését lehetővé tevő „adat-útlevél”, amelynek kizárólagos tulajdonosa az állampolgár, és amely bármikor ellenőrizhető a kormányzati szervek által egy előre meghatározott, ezáltal az állam és polgár közötti bizalmat erősítő módon. Ugyan a bitcoin mögötti eredeti cél a kormányok és pénzügyi rendszerek teljes kikerülése lett volna, de amint az ilyen utópiákkal lenni szokott (lásd ismét Harari: a gyártulajdonosok esete Marx-szal a Homo Deusban), a bennük (gyakran nagyon jól) rejtőző igazság lassan a mindennapok része lesz.

A technológiai decentralizációból pedig pontosan annyi lesz igaz, mint amennyit a polgárok közös felelősséginek gyakorlásáért létrehozott kormányzási rendszerek be tudnak majd építeni belőle, de az is lehet, hogy ez a kormányzási rendszerek olyan mértékű átalakulását fogják eredményezni,

Harari elismeri ugyan a decentralizált technológiák létét, de nagyon távolinak látja az alkalmazhatóságukat a társadalmi rendszerek szintjén. Ez a megállapítás két éve talán még megállta a helyét, de ma már biztosan nem: sosem volt annyira gyors, gazdaságos és (akár kvantumszámitógépekkel szemben is!) biztonságos az okos szerződések (pl. az állam és a polgárok és cégek közötti algoritmikusan kodifikált egyezségek) végrehajtása, mint ma. Magyarán, itt az ideje, hogy túllépjünk ezen a hararisan jól hangzó, de hamis dichotómián, és belépjünk az egyszerre centralizált és decentralizált hibrid digitalizáció korába!

Bár nem számolnak a digititalizációval, de alapjába véve hasonló következtetésre jutottak azok a magyar kutatók is (pl. Szathmáry Eörs), akik arról beszélnek, hogy a reaktív szabályozás (amikor csak későre, a kész tényekkel való szembesülés után teszünk racionálisnak tűnő lépéseket), amit a modern racionális működési modellel bevezettünk, és amire a mai globalizációs mechanizmusok alapulnak, nem képes kiváltani a természetben látható, de a kulturális szabályozási mechanizmusokban is megtalálható proaktív szabályozást. Ha a testünk is reaktív szabályozási elven működne, sosem lenne képes tartani az „üzemi hőmérsékletet”, s rövid úton elpusztulnánk.

Ezért azt mondhatjuk, hogy ha létezik egy univerzális elv, amely az élő, evolúciós univerzum minden szintjén (a sejttől a globalizált világig) megtalálható, az az információ centralizált, fentről lefelé (az egészből a részek fele), valamint a decentralizált, lentről felfelé (részekből az egész fele) való áramlását integráló hibrid-vezérlési elv lehet, és amely ezáltal

De ugyanez az elv érvényesül kulturális (csoportszintű) evolúció szintjén a kereszténységben is, amely a többi valláshoz képest az erkölcsi rendszert nem kizárólag az alávetettségre (vagy épp ellenkezőleg, a teljes elengedésre), hanem a transzcendens Istenben való hitre és az ebből táplálkozó, de egyben ezzel szembe is állítható egyéni, szabad akaratra épül.

Ezt a modellt vette át az immár szekuláris klasszikus liberalizmus is, csak az „erkölcsi horgony” megszűntével, valamint az episztemológiai paradigmaváltással (redukcionizmus, materializmus) az erkölcsi alapok filozófiai alátámasztása eltűnt. Helyette már lassan évszázadok óta megjelentek a centralizáló rendszerek, amelyekkel szembeállítható decentralizáló technológiákig 2008-ig, a bitcoin megjelenéséig kellett várni.

Harari első tézisét, úgy gondolom, hogy részletesen kiveséztük, nézzük a másodikat!

Ne várjuk, hogy kontrolláljon a csúnya állam – üzeni, helyette inkább higgyünk a tudománynak. Jó is lenne, ha nem lenne ennek a feltétele a fentebb leírt digitális átalakuláson túl egy tudományos paradigmaváltás is, mert a mai virológusok, pulmonológusok, epidemiológusok, pénzügyi és egészségügyi közgazdászok által keltett médiazajban (nem csoda, hiszen mindenki ma tudja a hasznosságát igazolni a jövőbeli finanszírozás reményében)

A szabad világ még mindig az univerzális tudomány bűvöletében él, miközben ma minden kontextus-, azaz kultúra/társadalomfüggő. Miközben az ázsiai államok, egyrészt az első SARS-vírus tapasztalatiból kiindulva már rég digitális társadalmi laboratóriumban és teljes társadalmakat átölelő stratégiákban gondolkodnak, a szabad világ által való alkalmazásuk – az említett hibrid digitalizáció nélkül – majdhogynem lehetetlen!

Harari harmadik, globális együttműködésre intő tanácsa is sajnos hasonlóan semmitmondó. Nem azért, mert nem szükséges az együttműködés, hanem mert nem látja, hogy a többpólusú világban együttműködni egy a fenti evolúciós elven alapúló hibrid-vezérlési (kormányzási) kihívás, melyben a hibrid digitalizáció szerepe megkerülhetetlen.

Harari feltételezi, hogy a civilizációk azonos, a nyugati modernizációhoz köthető történelmi tengely (mai nevén globalizáció) szerint szeretnék megszervezni az életüket.

Amint a mesterséges intelligencia veszélyeire figyelmeztető Kissinger-cikkre reflektálva írja Yuk Hui hongkongi, de Európában élő, a nyugati és keleti eszmetörténetben egyaránt otthonosan mozgó filozófus, a technológiák és a civilizáció belső kozmológiája egységet, úgynevezett kozmotechnikákat alkotnak. A különböző kozmotechnikák közötti átjárás, pedig nem több, nem kevesebb, hanem más, az előző felvetés alapján mondhatjuk, hogy hibrid-globalizációval lehetséges, amely alapján decentralizált (figyelem: nem kormányzati!) kormányzás áll!

Ezt támasztja alá, Dani Rodrik közgazdász széles körben ismert „trilemmája” is: a centralizált (hiper)globalizáció, a szuverenitás és a demokrácia között csak kettőt választhatunk. Magyarán: aki a mai körülmények között szeretne demokratikus jogállam lenni, az fel kell, hogy áldozza a szuverenitását; márpedig a szuverenitásnál nincs nehezebben megszerezhető és fenntartható jószág, nélküle viszont pontosan az a cselekvőképesség veszik el, amivel, a „trilemmát” feloldó hibrid-globalizációz megvalósítható.

Egyébként ez az, amit a kormány konzervatív kritikusai sem látnak, vagy ha látják is, akkor erkölcsi alapon utasítja el (mivel a jogállamot és a liberális demokráciát fontosabb értéknek gondolják a szuverenitásnál).

Megítélésem szerint a kozmotechnikák (pl. Kína, mint önálló technológiai és világértelmezési univerzum) hatására a különböző civilizációk a szabad világ által „inspirált” (kierőszakolt) konvergenciája egy ideje visszafordult, így nem teljesen hiteltelenek azok a felvetések, hogy

függetlenül attól, hogy szándékos vagy természetes folyamatok vezettek el a járvány kirobbanásához.

A kvantum-számitástechnikai, kvantumkriptográfiai, mesterségesintelligencia-fejlesztései és alkalmazásai által Kína ma már nem csak felkészült kihívó, de bizonyos vélemények szerint tíz éven belül nyertese is lesz e technológiai csatának, és ezután pedig már idő kérdése a meccs tényleges lefutása.

Akkor viszont, akár csak a berlini fal leomlása után, nem biztos, hogy többpólusú világban fogunk élni. Ha például a járványok Kínának és érdekszférájának nem, hanem csak a szabad világnak „láthatatlan ellenségei”, egy gyökeresen más világban fogunk élni. Ez körülbelül azzal a helyzettel egyenértékű, amikor sorra megyünk le egy tök sötét pincébe, ahol egy bekötött szemű Mike Tyson osztogatja a nyakleveseket, de egyesek közülünk éjellátó szemüveget viselnek.

Mit lép erre a szabad világ? Mit lép erre a mindezt mostanáig tehetetlenül szemlélődő Európa? Képes lesz a történelmi előnyeit (a szabadság, a tudomány és a modern technológia hazájaként) saját megerősödésére fordítania a hibrid-digitalizációra való átallással, vagy alulmarad a kollektivista és elsősorban centralizált technológiák által formált, ötezer éves civilizációval szemben?