Elnézést, hogy gondolkodom

Roger Scruton írása a Spectatorben annak kapcsán, hogy a New Statesman interjúcikke után a brit kormány kirúgta őt nem fizetett építésügyi esztétikai bizottsági vezető posztjáról, és el is határolódott kijelentéseitől.

***

„Adtam egy interjút mostanában a New Statesmannek, azzal a feltételezéssel, hogy a lap, amibe korábban borkritikákat írtam, tisztelettel kezel engem, és munkatársa, George Eaton komolyan akar beszélgetni velem szellemi életemről. Nem először fordul elő, hogy be kell látnom, mekkora hiba a fiatal balosokat úgy kezelni, mintha felelős emberi lények volnának. Itt van rövid válaszom megjegyzéseim lelkiismeretlen, kontextusából kiragadott közlésére, amelyek közül némelyik arra szolgált csak, hogy gondolatbűnnel gyanúsítsanak meg és meggyőzzék a kormányt, hogy alkalmatlan vagyok arra bizottsági elnöki posztra, amellyel nemrég megbíztak.

Eaton megismétli azt a rágalmat, amely eredetileg parlamenti védettséget élvezve mondatott ki, hogy valamiféle zsidó összeesküvés-elméletet vallok magaménak. Itt van, amit ebben a beszédben mondtam (a nemzetállamról, a magyar akadémián) erről a témáról:

„A zsidó kisebbség (itt, Magyarországon), ami túlélte a náci megszállást, továbbra is üldöztetést szenvedett a kommunisták alatt, kétségtelenül tesz érte, hogy jelenléte látható legyen. A budapesti értelmiség jelentős része zsidó, és részint a Soros-birodalom hálózatához tartoznak. Ezekben a körökben sokan joggal viseltetnek gyanúval a nacionalizmussal kapcsolatban, a nacionalizmust a huszadik századi tragédiáinak egyik fő okának tartva, és nem különböztetve meg ezt a nacionalizmust attól a nemzeti lojalitástól, amelyet megvédtem ebben a beszédben. Ráadásul, mint a világ is tisztában van vele, az antiszemitizmus ma is jelen van a magyar társadalomban és politikában, és akadályt jelent a közösen vallott nemzeti lojalitás kialakulásában magyarok és zsidók között.”

Utólag nézve talán óvatosabban kellett volna fogalmaznom. A célom viszont az volt, hogy rámutassak, az antiszemitizmus témává vált Magyarországon, ami akadályozza a közös nemzeti lojalitást. Ami a Soros-birodalmat illeti, én vagyok az egyetlen, aki tudja, ki volt az, aki megpróbálta meggyőzni Orbán Viktor e birodalom jelenlétének elfogadásáról Magyarországon, külön kiemelve a CEU-t. Nem jártam sikerrel, de ez más kérdés. Hozzá kell tennem, hogy nem vagyok sem ellensége, sem barátja Orbánnak, de ismerem őt azokból az időkből, amikor segítettem nekik egy szabadegyetemet létrehozni, még a kommunizmus alatt.

Amit azután Orbán tett, az az első lépés volt országa felszabadulása felé, és Soros György egyike volt azoknak, akik segítették őt. Szomorú Magyarországra nézve, hogy a két személyiség egymásnak esett, és hogy összeütközésük kapcsán feléledt az antiszemitizmus kísértete. Tekintve ugyanakkor, hogy mindkettő agresszív személyiség, mindez nem meglepő.

Aztán ott van az iszlamofóbia kérdése. Úgy tűnik, hogy a kifejezés megkérdőjelezésével és azzal, hogy rámutattam, eredete a Muszlim Testvériség propagandakampányaiban van, magam is valamiképp bűnös lettem abban a sértegetésben, amit leír. Nem értek egyet a kifejezés jelenlegi használatával, tekintve, hogy azt sugallja, hogy egy sajátos, irracionális észjárás az, amiből az iszlám iránti ellenvetéses táplálkoznak. A magam részéről megkülönböztetem az iszlámot mint hitet és életmódot, valamint a radikálisokat, akik bűncselekményeket követnek el az iszlám nevében. Tisztelem az elsőt és gyűlölöm a másodikat. Ugyanakkor – tekintve a ma divatos, nyelvvel való visszaélésekre –  egyre nehezebb ez a megkülönböztetés, és egyre nehezebb a muszlimokat is rávenni erre a különbségtételre.

A homofóbiát hasonló kifejezésnek tartom, amit arra használnak, hogy véget vessenek minden vitának egy olyan ügyben, amiben csak egy álláspont fogadható el. Látszólag egyszer azt írtam, hogy a homoszexualitás „nem normális”, de senki nem mondta meg nekem soha, hogy miért is annyira sértő ezt mondani. A vörös haj sem normális, ahogy a tisztesség sem normális a balos újságírók között. Sexual Desire (1986) című kötetemben úgy érveltem, hogy a homoszexualitás különbözik a heteroszexualitástól, de önmagában nem perverzió. És megpróbáltam más kifejezésekkel megmagyarázni, miért is éreznek olyan sokan negatívan a homoszexualitással kapcsolatban.

Végül itt vannak a Kínával kapcsolatos megjegyzéseim: A Kínai Kommunista Párt azon erőfeszítéseit igyekeztem körvonalazni, amelyekkel el akarja érni, hogy minden olyan ügyben, ami veszélyeztetheti átható politikai ellenőrzését a dolgok felett, neki tetsző módon viselkedjenek a kínaiak, és úgy gondolom, hogy ezt igenis le lehet úgy leírni, mint a kínaiak robotizálása. A kommunista párt mindenkitől elvárja, hogy ezt a viselkedést sajátítsa el, ne kérdőjelezze meg vezető szerepét és az utánzásában találjon biztonságot. Sokan veszélyt látnak abban, hogy Peking így viszonyul Hongkonghoz. De ennél sokkal fontosabb, hogy az ujgur muszlimok millióit internálják, hogy agymosásnak vessék alá őket, és a veszélyesnek talált Isten-eszme helyett átprogramozzák őket a párt-eszmére. Ha nincs megengedve, hogy mindezt az áldozatok robotizálásaként írjuk le, akkor mit lehet kritizálni és hogy?

Veszélyes helyzet van kialakulóban Britanniában, amelyben az olyan vélemények egyenes kifejtését, amelyek nincsenek összhangban – vagy csak látszólag nincsenek összhangban – egy szűk látókörű ortodoxiával, azonnal bünteti az önjelölt igazságtevők bandája. Meghunyászkodunk a kétes értékű hivatalos álláspontok előtt, és el kell fogadnunk egy világlátást, amelyet nem elemezhetünk anélkül, hogy ne félnénk attól, hogy nyilvánosan megaláznak minket a cenzorok. Ez a világlátás talán új és felszabadított társadalmi rendhez vezet; vagy elvezethet hazánk társadalmi és spirituális megsemmisüléséhez is. Honnan tudhatnánk, melyikhez, ha félünk, hogy megvitassuk?”