Harcos és aszkéta – Bauer Sándor emlékezete

Bauer Sándor kapcsán mindig eszembe jut, hogy a legendaképzés mennyire egy adott kor körülményeinek eredménye. Míg Jan Palach tette beírta magát a világtörténelembe, temetésén is alsó hangon százezer – de vannak olyan vélekedések, miszerint közel 800 ezer – ember vett részt és elhallgatni sem sikerült a tettét, addig

Jóllehet ez jelentős mértékben annak is köszönhető volt, hogy a cseh(szlovák) társadalom nem lett teljesen és helyrehozhatatlanul megtörve Palach tette előtt egy évtizeddel. Dubceket nem akasztották fel, és bár valódi forradalom sem törhetett ki, de furcsa módon éppen a fegyveres konfliktus megúszásával érték azt el, hogy a népük sokkal egészségesebb mentális állapotban várhatta a rendszerváltozást.

Az a szomorú igazság, hogy hiába a keleti blokk országain belül 1956 egyedülálló hősiessége, talán egyetlen nemzetet sem tört úgy meg a konszolidálódó – nem a terrorfokozaton dübörgő – szocializmus, mint a magyarságot. A lengyeleknek ott volt az egyetlen pillanatra sem alábbhagyó katolicizmusuk, a románok felöltöttek valami egészen gusztustalan, de jó páncélzattal bíró nacionalizmust, a csehszlovákokat pedig éppen az ’56 példájából okuló szovjetek más, gyorsabb, megelőzőbb csapása ránthatta egybe.

Mert 1956 legsúlyosabb hagyatéka nem a siralomház, a bitóra került százak és az utcákon eleső ezrek, hanem a siófoki nyaralás, az üzemi étterem pörköltje és a 3 évente adódó nyugati kirándulás. A Trabant, a panel távfűtése, az „emberarcú szocializmus”.

A gulyáskommunizmus, a kölcsönökön javuló életszínvonal. Az új társadalmi szerződés, hogy gyere, lépj be a KISZ-be, biztosan meglesz a nyugodt egyetemi élet. Aztán miért ne jöhetne az MSZMP is? Szeretnél kettővel feljebb kerülni a ranglétrán, nem igaz? Semmit sem jelent ez, gyere, elvtárs.

1956 egyedülálló fantasztikuma soha nem vonható kétségbe, de a komcsik akkor és ott látták be, hogy

Nem a csontot kell eltörni, hanem a lelket tisztességtelen alkura bírni. A csont beforr, megkeményedik és új lendület fakad belőle, de ha a lelkeket egyszer megvásárolod és megtöröd, többet az emberek nem rakoncátlankodnak.

Ha maradnak az ’56 utáni megtorlások, ha ezt Kádárék nem ismerik fel, ma sokkal egészségesebb és főleg tisztább társadalomban élhetnénk.

Azt mondják a progresszív baloldal képviselői, hogy a ’60-as évek vége egyben az akkori reformkommunizmus végét is jelentette, aminek szimbolikus felvezetője volt 1964-ben Hruscsov megpuccsolása, majd pár évvel később a prágai tavasz leverése. Nálunk az új gazdasági mechanizmus beszántását szokták erre példaként felhozni, de az akkori társadalomnak teljesen mindegy volt. Mindenki nyugalmat, apolitikus légkört és aprócska gyarapodást akart,

És itt került a képbe egyedüli harcosként Bauer Sándor.

Történelmi gyorstalpalót nem tartok, aki nem ismerné őt, az két perces tudakozódással naprakész lehet. A kiterjedt kultúrharcnak sok jele közül az egyik, hogy még egy ilyen sajnálatosan ismeretlen politikai szereplő hovatartozását illetően is szeretné megmondani a baloldal, hogy kit is kell Bauerben látni. Szerintük természetesen egy olyan lázadót, akinek a szocializmussal nem volt baja, hiszen egyik búcsúlevelében is leírja azt a toposzt, ami a kétezres évek antifasiszta bingójának is stabil eleme lehetne, miszerint „Lenin elvtárs nem ezt akarta”, neki csak a szovjet megszállással volt problémája.

A helyzet az, hogy nem ismerjük Bauer Sándor politikai nézeteit, erről még közeli barátai sem tudtak részletesebb felvilágosítást adni. Kétségtelenül a fenti megjegyzést is ő írta, de egy munkáscsaládból származó gyerektől, aki a megszilárduló és felívelő kádárizmusban szocializálódik, elég helytelen lenne kiforrottan antikommunista vagy épp jobboldali gondolatokat várni. Abból dolgozhatott, ami rendelkezésére állt, és ha valamit biztosan tudhatunk, az az, hogy szenvedélyesen ellene volt a fennálló rendszernek.

A nagyközönség számára feltáratlan terület ez, és ha azt nem is lehet mondani, hogy a hatvanas évek legvégének egyik kulturális jelensége lett az önégetés, de az elérhető adatok alapján azt azért állíthatjuk, szubkulturális hatásai voltak. Csehszlovákiában Palach után nagyjából tucatnyian biztosan így tettek, Palach előtt tudunk egy lengyel példáról is, de Bauernek is voltak magyar követői, nem beszélve az 1970-ben Brassóban mártíromságot vállaló Moyses Mártonról. A keleti blokk más országaiból is ki-kijutottak hasonló esetekről történt beszámolók.

Úgy látom, hogy rendes felderítés és jóval kisebb elhallgatás mellett azt is megállapíthattuk volna azokról az évekről, hogy hasonló utat járt be az önégetés, mint az öngyilkosságok sorozata Az ifjú Werther szenvedései vagy a Szomorú vasárnap megjelenése után. És vigyázat, itt csak a jelenség korabeli mémmé válására gondolok, nem a fontosságukban vontam köztük párhuzamot, és nem az értelmetlen öngyilkosság és a mártíromság vállalása közötti, meglehetősen széles elválasztó vonalat akarom keskenyebbre sikálni.

Az, hogy ezeknek a fiataloknak az áldozata sem akkor, sem később nem nyert publicitást – Jan Palachot kivéve –, mindennél jobb bizonyítéka annak, hogy a mindenkori és mindenhol működő kommunista államhatom ebben is szomorúan remek munkát végzett.

Végül beszéljünk arról is, hogy

Szerintem 10-ből 9 ember szerintem manapság sem tudja, ki volt ő, és e tekintetben a jövőre nézve sem vagyok optimista. Óvatos „restaurációja” is inkább csak a kétezres évek elején indult meg – bár már a rendszerváltás környékén is készült róla dokumentumfilm –, édesanyja már nem élhette meg, hogy fia emléktábláját 2001-ben felavassák a Nemzeti Múzeumnál.

Mára szobrot kapott és utca is őrzi emlékét.

A modern ember azért gondolja értelmetlennek Bauer tettét, mert már régen elfelejtette azt a tradicionális felfogást, ami évezredekig meghatározta a férfiasság ismérveit: a harcos és az aszkéta terminusait. A férfiasság eléréséhez, a belső tisztaság megvalósításához, az önmagában létezéshez két út vezetett: az akció és a kontempláció útja, a harcosé és az aszkétáé. Előbbit a tiszta tett határozta meg, utóbbit a teljes, férfias odaadás. Ezzel adtak önmaguk számára egy életen túlmutató életet.

Ma ezek a fogalmak kiüresedtek, semmit sem jelentenek. Korunk nivellációja jószerivel semmit sem hagyott meg ezekből az értékekből.

Bauer Sándor egyszerre volt harcos, mert kevés tett lehet annál tisztább, mint amikor az arra való felhívásként az ember a tűzhalált is vállalja; és egyszerre aszkéta is, hiszen teljesen odaadta önmagát az általa igaznak hitt eszmének. A magyarság Mucius Scaevolája.

Aki szeretett volna élni, de úgy érezte, hogy nemzetének a szénné égett holttestére van szüksége.

Ismertessük meg minden több emberrel Bauer Sándor nevét.