A „kilencvenesek” előtt álló kihívásokról

Pál Gyula közgazdász-informatikus, filozófus (Bécs-Csíkszereda) esszésorozatának első része

Bár minden bizonnyal meg vannak számlálva az európai történelmet és civilizációt megtagadó hatvannyolcas elit napjai, nem mindegy, hogy a „kilencvenesek” milyen eszméket fogalmaznak meg a jövő politikája érdekében, mert a majdnem garantálható politikai siker ellenére ezt nagyon is el lehet rontani mind nemzeti, mind európai szinten.

*

Orbán Viktor idei tusnádfürdői beszéde után két téma borzolja a kedélyeket az uborkaszezonban: kik a kilencvenesek, akik majd leváltják a hatvannyolcasokat az európai politikában (meg úgy egyáltalán), és miért kell (vagy nem kell) betiltani a „gender-tanulmányok” míves tudományát.

Közben kiderült, hogy a „hír nem igaz”, nem tiltja be senki a társadalmi nemek tanulmányozását, csak az adófizetők pénzéből nem fog erre költeni a magyar kormány. Ez egy politikai döntés, és mint olyan indokolható, ahogyan meg is indokolták is sokan a politikai paletta minden oldaláról, a Mandinertől Puzsér Róbertig.

Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy a kormány nem volt képes egy normális indoklást megfogalmazni (tényleg csak a piaci igény miatt finanszíroz az állam szakokat?), ami nem sok jót ígér azoknak, akik a kilencvenes generációtól nem csak politikai, hanem szellemi teljesítményt is várnak, hiszen

Mindezért szükségesnek látom mélyebben beleásni a témába, annál is inkább mert Bencsik Gáborhoz hasonlóan én is elítéltem például a huszonnégy órás határidőt, és én is úgy láttam: „attól, hogy kijelentjük, hogy nem létezik »gender«, sajnos továbbra is létezni fog a történelmileg megfigyelhető biológiai és társadalmi nem kifejeződése közötti különbség”. Csakhogy, ez a „gender” nem az „gender”, amit mi, a „gender”-t akár valóságként is elfogadó jobboldaliak gondolunk, hanem pont az ellenkezője!

De ne siessünk ennyire előre, haladjunk szépen sorban.

*

Először is, kik azok a kilencvenesek és miért kell nekik leváltani a hatvannyolcasokat?

Rövid válasz: mert ők következnek sorban, hiszen 1968 és 1990 között pont egy generáció különbség van. A hatvannyolcas generáció pedig a háború utáni újjáépítést levezénylő „negyvenötös” generációt váltotta fel, akinek az egyedüli ideológiája a háború utáni újjáépítés volt az „amerikai álom” szellemében. Az EU felépítése, a hidegháború megnyerése és egyáltalán a nagy háborúk hiánya bebetonozta ezt a társaságot a hatalomba, de mint a jelek mutatják, ez a történet nem sokkal fogja túlélni a fél évszázadot.

Hosszabb válasz: ha körülnézünk a nyugati világban, a gazdasági, szellemi és politikai elit túlnyomó többsége a 1968-as párizsi diáklázadás köpönyegéből bújt elő. Az a kulturális-gazdasági-politikai rendszer, amelyet balliberális-kapitalista „fősodornak” szokás hívni és ami ellen a populisták ma lázadnak,

Ugyanezért mind az EU-hoz, mind a globalizációhoz köthető problémákat egyértelműen vissza lehet vezetni ennek az elitnek a döntéseihez és ezáltal ahhoz a szellemi-kulturális közeghez – ezt hívhatjuk az egyszerűség kedvéért a hatvannyolcas konszenzusnak –, amelyek megágyaztak ezeknek a döntéseknek. Ha egyetlen jellemzőjét szeretnénk megragadni ennek a szellemi közegnek, akkor azt mondhatjuk róla, hogy „antirealista”, a történelmileg kialakult értékek, intézmények teljes tagadásán alapul. Ennek a tagadásnak szemléletes példái a politikában a „nemzetek Európáját” és a multikulturalizmus veszélyeit tagadó EU, a tudományban pedig a nemek és kulturális csoportok közötti biológiai és pszichés különbségeket tagadó feminista, antirasszista és gender elméletek (ezekre még visszatérek). Vagy éppen az a szerencsétlen pár, akik azért akartak átbiciklizni az ISIS által kontrollált tádzsikisztáni területeken, hogy bebizonyítsak: gonoszság nem létezik.

Mivel a posztkommunizmusból kiábránduló politikusoknak nagyobb legitimációjuk van, mint a nyugati „alternatív” politikai erőknek, és mivel ők rántották le a leplet az „antirealizmusról”, kihasználva a tényszerűen cáfolt „antirealista” mítoszokat a migrációról, nekik áll a zászló a következő politikai irány meghatározásában.

De ugyanez történt a 2008-as Nagy Gazdasági Válság kapcsán is, csak itt a valóságot tagadó ideológiák helyett a valós gazdaságot „tagadó” (a Wall Street a Main Street ellenében) pénzügyi rendszer volt a hunyó. Szakirodalom: Rana Froohar: Makers and Takers és társai. Így kerültek végzetes szimbiózisba egymással az „antirealista” politikai és gazdasági rendszerek.

De a helyi reálgazdaságot tagadó pénzügyi rendszer, a legitim politikai hatalmat tagadó globalizált gazdasági rendszer és a családokat, közösségeket tagadó politikai rendszer ma már nem összeesküvés-elmélet és spekuláció, hanem a mindenki számára nyilvánvaló valóság.

Következtetés:

*

Még hosszabb, eszmetörténettel is kacérkodó válasz:

Az 1968-hoz vezető gazdasági fellendülés és a világháborúkat lezáró politikai kiegyezés elhozta a „történelem végét” (Fukuyama csak azért kellett, hogy megvárja a „létező szocializmus” összeomlását, hogy hivatalosan is kihirdethesse), az addigi kulturális normák és értékek megkérdőjelezését, a gyarmatbirodalmak leépülését, az univerzális „egyéni jogok” inflációját.

A politikai mozgalom ideológiai hátterét a Lukács György és Antonio Gramsci neomarxista munkásságára, a Frankfurti Iskolára és a különböző posztmodern elméletekre épülő „újbaloldal” adta, akik lassan átvették az irányítást az egyetemeken (minő meglepetés, mintegy 50 évet talál ez a kutatás is) az óceán mindkét oldalán meghatározva nemcsak az akadémiai közeget, de a nemzetközi politikai, civil mozgalmi és gazdasági szervezetek ideológiai irányultságát is. Ez utóbbi fejleménynek viszont kulcsszerepe van az elitellenes hangulat elharapózásához – ami végül is Trump megválasztásához vezetett –, hiszen a Clinton-házaspárhoz hasonló baloldali liberális politikusoknak lehetetlen volt megmagyarázni, hogy bankos rendezvényen előadóként miért is keresik magukat halálra a nagy pénzügyi cégek jóvoltából.

Az ezt a közeget jellemző posztmodern szemlélet szerint

– ez adja egyébként az „igazság utáni” világ elméleti hátterét –, nem pedig az évszázadok próbáját kiálló kulturális minták és intézmények. A társadalmi szerződésből nem csak a francia forradalomra reflektáló Edmund Burke által sérelmezett elődök és a még meg nem születettek, hanem egyenesen a létező hús-vér férfiak és nők, valamint a jövő zálogját jelentő családok is kikerültek, átadva a társadalmat a gazdasági erőknek és a neomarxista társadalmi felszabadításnak.

Mindez filozófiailag a test-szellem dualizmusból, Descartes-nak a tudatot („res cogito”) a tudaton kívül álló valóság („res extensa”) fölé emelő logikájából eredeztethető, megágyazott a Felvilágosodás szuverén öntudat elvének. Míg a hagyomány számára a társadalmi kötelezettségek örököltek – igy biztosítható a generációk közötti folytonosság –, a felvilágosodástól mindez a személyes döntések függvénye.   

Ebből következően egyrészt bármi megtagadható, ami a hegeli Korszellemnek, a nyugati világ kollektív öntudatának nem kedves, másrészt így bármi racionalizálható is. A hatvannyolcas Korszellemnek pedig a gyarmatosítás és a világháborúk szörnyűségei miatt a múlt – függetlenül annak egy erős civilizációt felépítő és azt megtartó aspektusaitól – nem volt kedves. Olvassuk csak el Pascal Bruckner A bűntudat zsarnoksága című kötetét! Akárcsak a szenvedélybetegek, a gyógyszer, drog és alkoholfüggők, akik bármit megtesznek, hogy legalább egy ideig ne legyenek önmaguk, a Nyugat is megtalálta a saját ópiumát.   

És ahogyan a szenvedélybeteg sem vesz tudomást a teste leépüléséről, a történelmet megtagadó Korszellem sem vett tudomást arról, hogy

és arról sem, hogy mindez törékeny és csak addig tart, amíg a „cucc” hatása tart, azaz a gazdasági jólét mindent beborít.

Viszont, ha egyszer vége van a jó világnak (és nyugaton a medián jövedelmek már évtizedek óta nem növekednek, cserében jövedelmi egyenlőtlenségek rekordokat döntenek), nem marad már kultúra és intézményrendszer, amelyekből az új jólétet fel lehetne építeni. Helyette van egy globális társadalom és racionalizáló gépezet – amit a neomarxista filozófus Andrew Feenberg a „technorendszerként” azonosított, ami a gazdaság működése által elállított javakat szétosztja a társadalom „atomizált” tagjainak. De amint Niall Fergusson 2010-es A nagy degeneráció című könyvében erre rámutat, a nyugati civilizáció olyan intézményei, mint a szabályozó állam és a civil társadalom, már képtelenek betölteni szerepüket,

Paradoxon, hogy részben ugyanaz az oka a nyugati elitek időn túli megmaradásának (ötven éve ülnek a hatvannyolcasok a hatalomban), valamint a ma látható, eddigi status quót felforgató folyamatoknak.

A „létező szocializmus” 1989-es bukása új hívőket hozott a nyugati konszenzusnak, hiszen senki nem keresett „érjük utol a Nyugatot” eszméjén túlmutató gondolatokat. Ezáltal a gyarmatok utáni nyugati gazdasági gépezet új piacokhoz és történelmi lélegzetvételhez jutott, majd a pénzügyi globalizáció farvizén jól elzakatolt a 2008-as gazdasági válságig, majd az ezt ideiglenesen kezelni hivatott „mennyiségi könnyítésnek” (gazdasági törvények tagadása pénzügyi eszközökkel, ugye) köszönhetően a migrációs válságig, majd a ezen világrenden látható repedéseket okozó Brexitig, Trumpig és Kina végérvényes megerősödéséig.

Azért csak részben, mert csak a migrációs válság által kiváltott politikai felfordulás érkezett Közép-Európából, a 2008-as gazdasági válság Nyugaton már azelőtt kikezdte az elitek ázsióját. De amint a tapasztalat mutatja, a migrációs válság volt az igazi szikrája a mai dominóeffektusnak, mert itt volt a legegyszerűbb fellebbenteni a fátylat a valóságról.

Úgy tűnik, a hatvannyolcas generáció nyugaton valóban történelmi zsákutcát jelentett, hiszen ez az elit elfelejtett utódokat hagyni maga után (nézzük csak meg a mai politikai vezetők közötti gyermektelenek arányát), és a történelmi bűntudat is olyan mély nyomokat hagyott a társadalmakban, hogy csak a legdurvább „reakciós” elemek tudtak megmenekülni – ennek köszönhetjük a nyugati populizmust, ami minden, csak nem egy történelmet alakítani képes eszmei alternatíva (a neve ellenére a német AfD sem kivétel).

*

Közép-Európa viszont egy másik történet!

A „létező szocializmus” utáni, „történelem végi” liberális eufória itt csengett le a leghamarabb, és már legkésőbb az ezredfordulóra nyilvánvalóvá vált, hogy sem a „nyugati minták” (liberalizáció. dereguláció, privatizáció) követése, sem az európai történelmi hagyományokat fokozatosan eltörölni kívánó EU, sem a piacokat letaroló és a helyben élők sorsára fittyet hányó globális kapitalizmus erői nem jelentenek hosszú távú megoldást az itteni közösségeknek.

Ennek a lassú kiábrándulásnak Magyarországon sem a hagyományosan konzervatívok (akik a sajátos szempontjaik ellenére próbáltak betagozódni az 1968-által jól megdolgozott európai konzervatívok világába), sem a szociáldemokraták (akiknek az állampárti múltjuk miatt még nyomósabb okuk volt betagozódni), sem a liberálisok (akik maga voltak a „hatvanyolcas konszenzus” magyar hangjai) nem lehettek hiteles képviselői.

Csak az tudta ezt a társadalmi kiábrándulást politikailag képviselni, aki maga is kiábrándult, és ez a politikai erő a Liberális Iternacionálét otthagyó Fidesz volt. Ezt a társadalmi jelenséget szerintem

A 2002-es választási bukta körülményei és az ezt követő tizenhat év eseményei pedig sok mindenkit arról győztek meg, hogy csak a Fidesznek és a Fidesz képviseletében Orbán Viktornak vannak olyan politikai elképzelései, amelyek nem csak Magyarországnak, de a hatvannyolcas történelmi zsákutcába belefáradt nyugati világnak is kapaszkodót jelenthetnek.

Ugyanakkor a migráció, a társadalom elöregedése és az egyre gyengébb gyermekvállalási kedv, a gyarmatosítás és a világháborúk el nem múló traumája kétségessé teszik, hogy ezek a politikai elképzelések működhetnek-e máshol, mint a – nyelvi adottságokat leszámítva – kulturálisan homogén Keleten.

De már csak azért is érdemes az eltérő történelemből adódó kulturális különbségeket megismerni, mert ha elfogadjuk, hogy vége a Nyugat vezérelte globalizációnak, újra meg kell találnunk azokat az egységeket, amelyek képesek megtartani a politikai közösségeket, valamint azokat a gazdasági tereket is, amelyek szükségesek a globális érdekérvényesítéshez és az innovációhoz.

*

Legkésőbb a tusnádfürdői beszéd óta 

E politikai folyamat első lépése a 2019-es európai parlamenti választás lesz.

Az EU viszont csak akkor lehet ennek a folyamatnak a katalizátora, ha a következő politikai generáció egyszerre lesz képes leszámolni a hatvannyolcas konszenzus „antirealista” eszmei és kulturális hátterével, elfogadni a tagországok eltérő történelméből következő különbségeket és visszatérni az alapitó atyák politikai realizmusának a talajára.

De ha ez a folyamat azt fogja jelenteni, hogy a nyugat-európai és kelet-közép-európai realizmus nem kér egymásból (lásd Brexit), akkor fel kell készülni az EU leépülésének újabb állomásaira. Ezért lenne fontos élére állni az „őrségváltásnak”, és olyan új eszméket megfogalmazni az új anti-anti-realista felfogás számára, amik előre visznek és nem vissza, egy sosem volt nemzeti utópiába.

*

De honnan az a szellemi-filozófiai háttér, ami nemcsak reakció a hatvannyolcas antirealizmusra hanem egyben meg is haladja azt, választ adva nem csak a migráció és elöregedés már-már kezelhetetlennek tűnő problémaira, de a digitalizáció, mesterséges intelligencia és robotizáció által felvetett kérdésekre is?

Innen folytatom hamarosan az írásom második részében.

Folyt. köv.