John McCain, a fordított Nagy Imre

Néhány héttel ezelőtt szenvedélyes vita zajlott itt, a Mandiner hasábjain Nagy Imre megítéléséről. Az írásos vita egyik résztvevője történetesen apám volt, akivel kevés dologban tudunk mostanság egyetérteni, ebben azonban igen. (Jeszenszky Géza írása itt olvasható - a szerk.)

Nagy Imrét természetesen máshogy ítéli meg, nem tud az emocionális megközelítésen felülemelkedni az, aki diákként maga is részt vett a forradalomban, átélte előbb az eufóriát, majd pedig a mélységes csalódást. Aki viszont történelmi távlatból, mindent „patikamérlegre” téve próbál okos és objektív lenni, az

amikor valaki egyszer csak „felnő” egy történelmi helyzethez.

Nem vitás, Nagy Imre nem a semmiből lett miniszterelnök, nem egy bűvész húzta elő fehér nyúlként a kalapjából; politikai pályafutásának korábbi szakaszaiban számos vitatható momentum is van, egyes tettei kifejezetten negatív megítélés alá eshetnek. Amit azonban miniszterelnökként bevállalt a Szovjetunió teljes politikai és katonai arzenáljával szemben, majd pedig a vádlottak padján végig egyenes gerinccel, az olyan hősiesség, emberi nagyság, hogy minden mást zárójelbe tesz.

Hasonlóan, ahogy például Winston Churchill számos emberi gyarlóságát, korábbi politikai baklövéseit is elhomályosítja, ahogy egyrészt felismerte, hogy Hitlerrel nem lehet alkudozni, véget kell vetni a teljesen meddő megbékélési politikának, másrészt ahogy ennek tükrében meg is tette a szükséges katonai lépéseket, és a fasizmus európai legyőzőjeként vonult be a történelembe. Persze, hibáztathatjuk, hogy Kelet-Európát miért engedte át Sztálinnak, a történészek vitáznak is ezen, de ha szigorúan azt nézzük, hogy akkor mi volt országának, Nagy-Britanniának az érdeke, akkor kevés bírálat érheti.

csak sajnos, Churchill-lel ellentétben, Nagy Imre elbukott.

*

Saját országának érdekeivel is szembe ment azonban John McCain, aki Arizona állam szenátoraként ült hosszú évek óta az amerikai törvényhozásban. Az utóbbi időben azonban már kevés érdemi munkát végzett a terjedő agydaganata és az erre kapott kezelések miatt. Lemondani azonban nem volt hajlandó, attól félve, hogy a helyére esetleg egy Trumppal szimpatizáló utódot választanak. Tevékenysége az utóbbi időszakban nagyjából arra korlátozódott, hogy nem szavazta meg a Republikánus Párt előterjesztéseit, sőt, ismertségét latba vetve, a rá irányuló figyelmet nem csak kihasználva, hanem fürdőzve is benne, folyamatosan aláásni igyekezett saját pártjának és elnökének tekintélyét és munkáját. Méltatlan, becstelen módon bírálta, miközben folyamatosan a liberálisok kegyeit kereste, amit aztán bőven meg is kapott.

Szomorú látni, amikor egy tiszteletre méltó politikuson, egykori háborús hősön úrrá lesz saját hiúsága, így elveszti a realitásérzékét, és impozáns életművét ócska népszerűségért kútba dobja. Pedig az egykori vietnami hadifogoly, aki visszautasította az elengedésére tett ajánlatot, amíg szabadon nem engedik fogolytársait is, anno óriási tiszteletet ébresztett, ami aztán évtizedeken át végigkísérte. Szabadulása után

vállalva akár az egye erősödő baloldal gyűlölködéseit is. Amiből 2008-ban bőségesen ki is jutott neki, amikor Barack Obamával szemben a Republikánus Párt elnökjelöltje volt.

Akkor vereséget szenvedett, legközelebb pedig már esélye sem volt a jelöltségre, életkora sem igen tette már alkalmassá. Betegsége akkor még nem jelentkezett, de könnyen lehet, hogy később ez vette el a józan belátását, realitásérzékét, átlátó képességét. A hiúságára apellálva pedig, úgy tűnik, utolsó éveire „megvette” a mainstream sajtó. És ez úgy tűnik, sikeres volt. A fősodrú média korábban kígyót-békát dobált rá, az elmúlt két évben azonban tenyerén hordozta; pusztán azért, mert több alkalommal is szembeszállt Trump elnökkel, például az Obama nevével fémjelzett egészségügyi, társadalombiztosítási rendszer reformja kapcsán. Azért, hogy Trumpnak egy jó nagy fityiszt mutathasson; csak éppen egész Amerikának mutatta azt. Folyamatosan összejátszott a Clinton-csapattal, szerepe volt az egész dosszié-ügyben. Vagyis: jó mélyen, egykori gerincességéből semmit sem megőrizve hajolt meg azelőtt a politikai érdekcsoport előtt, amelyik őt folyamatosan sárral dobálta korábban, az elnökségért vívott küzdelem során. Ez nem a karakán háborús hős portréját rajzolja ki; sokkal inkább egy megalkuvóét, aki ráadásul médiaszerepléseivel legalább akkora pojácává vedlett át, amennyire Trumpot vádolják ezzel ellenfelei. Kicsinyes, kisstílű, szánalmas bosszúhadjáratot folytatott, amiért kétségtelenül kapott egy jó adag olcsó népszerűséget a „megfelelő” helyeken, de valódi renoméját eljátszotta vele.

A temetése körüli fiaskó pedig csak még rá tett erre egy lapáttal. Az, hogy nem hívták rá meg sem a regnáló elnököt (Trump), sem pedig Sarah Palint, egykori alelnökjelöltjét, az a szervezőket, McCain családját és politikai szövetségeseit minősíti. Palin soha semmilyen nyilvános bírálatot, egyetlen rossz szót sem fogalmazott meg McCain-ről – pedig utóbbinak az elmúlt időszakban tanúsított dicstelen magatartása, politikai inkorrektsége, saját pártjával szembeni obstrukciója miatt erre bőven lehetett volna elég indoka. A temetés médiavisszhangja,

különösen annak tükrében, hogy mit művelt vele szemben ugyanez a média tíz évvel ezelőtt. Most azok siratják teátrálisan, akiknek ugyan nagyobb (még) a hangja a médiában, de sem a felé mutatott szimpátiájuk, sem gyászuk nem őszinte a legkevésbé sem. Ebből is látszik, hogy a totálisan a baloldal befolyása alá került „mainstream” média sem a tényekkel, sem az elemi tisztességgel, sem a következetességgel nem törődik már: egyetlen dolog a lényeg: politikai céljaik, politikai üzeneteik minél erőteljesebb áterőszakolása a választók felé, bármi áron. Ami most Trump általuk vágyott megbuktatása, amihez most épp egy elhunyt, idős korára kissé demenssé vált szenátort használnak fel dicstelen módon. Pedig valódi hősként, egykori hadifogolyként, majd pedig a Republikánus Párt egykori elnökjelöltjeként, konzervatív ikonként zárhatta volna le életművét. Nem lett volna ekkora felhajtás a CNN-en, az igaz; de párttársai és szimpatizánsai örökre szívükbe zárták volna.

Ahogy Nagy Imre élete utolsó szakaszában kifejtett tevékenységével teljesen más megvilágításba helyezte, jóvátette korábbi emberi gyarlóságait, John McCain ezzel szemben minden korábbi emberi nagyságát nullázta le az establishment kegyeit, vállveregetéseit kereső megnyilvánulásaival. Lehet, hogy látta Lee tábornok sorsát, aki egy végtelenül korrekt, tisztességes ember volt, csak pechjére a vesztes oldalon. Az egykor méltóságteljes, elegáns győztesek jellemtelen, szánalmas utódai pedig elkezdték mostanában ledönteni a szobrait. McCain viszont úgy tűnik, szobrot akart ugyanezektől. „Sad!”