Mik a magyar érdekek a Közel-Keleten?

A magyar kormányfő izraeli látogatása mérföldkő a két ország kapcsolatában. A magyar-izraeli kapcsolatok fejlődése a biztonsági és gazdasági együttműködés hozamai mellett a transzatlanti kapcsolatainkat is erősítheti. A kétoldalú kapcsolatok javulásának egyik sarokpontja kétségkívül a két kormányzat világképe között fellelhető rokonság a nemzeti érdekek erőteljes nemzetközi képviselete, a nemzeti szuverenitás erőteljes védelme és általában a biztonsági kérdések politikai prioritásként való kezelése terén. E hasonlóságok a legszembetűnőbben a migrációval, a terrorizmussal és a radikális iszlamista ideológiákkal szemben kifejtett izraeli és magyar kormányzati álláspontokban érnek össze.

A két ország kapcsolatát azonban tágabb geopolitikai összefüggésben leginkább aszerint érdemes vizsgálni, hogy a közel-keleti térségben mik a meghatározó magyar érdekek.

A nemzetközi kapcsolatok reálpolitikai megközelítésében

Példának okáért a magyar és az új olasz kormány hasonlóképpen látja az illegális migrációban rejlő veszélyeket, érdekeik azonban ellentétesek a már Európában lévő migránsok esetleges szétosztása tekintetében. Izrael és Magyarország között több stratégiai jellegű kérdésben hasonló megállapításra juthatunk.

Az elmúlt évek tükrében Magyarország első számú prioritása a Közel-Keleten a térség ingatag stabilitásának fenntartása, illetve annak megteremtése. A régióban dúló háborúk, a gyenge vagy szétesőfélben lévő államok ugyanis igen jelentős mértékben felelősek az Európára nehezedő migrációs nyomás és terrorfenyegetettség megnövekedéséért. Ráadásul az előrejelzések szerint a migrációt ösztönző meghatározó strukturális tényezők – mint a demográfiai folyamatok, klímaváltozás, erőforrásokért való küzdelem – miatt a közel-keleti a helyzet csak fokozódni fog az elkövetkezendő évtizedekben.

Mindezekkel a strukturális trendekkel is összefüggésben az ún. „arab tavasz” óta a geopolitikai küzdelem kiéleződésének lehetünk tanúi, nem utolsósorban a korábbi amerikai regionális hatalmi dominancia gyengülése következtében. Noha az elmúlt években a „régi rend” képviselői (Ben-Ali, Mubarak, „Sisi”, Aszad, Öböl-menti olajmonarchiák uralkodóházai) és a politikai iszlám (Muszlim Testvériség) közötti küzdelmek, a szunnita-síita felekezeti ellentétek, Szaúd-Arábia és Irán hatalmi vetélkedése voltak a meghatározó politikai konfliktusforrások a térségben, Izrael továbbra is fontos szereplő maradt a regionális hatalmi térben. E tekintetben viszont

Az izraeli jobboldal – köztük Benjamin Netanjahu – annak idején erőteljesen támogatta az iraki háborút, amely széleskörűen osztott vélemények szerint az egyik legfontosabb forrása a térség jelenlegi instabilitásnak. A szélsőséges iszlám megítéléseben hasonló álláspontot képvisel a magyar és az izraeli kormányzat, ám Benjamin Netanjahu e tekintetben Iránt és a vele szövetséges regionális politikai erőket (mint a libanoni Hezbollah) tekinti első számú fenyegetésnek. Az izraeli megközelítés az „arab tavaszt” követő regionális konfliktusokban is tetten érhető. A szíriai háborúban az elmúlt években Izrael olyan fegyveres csoportoknak is támogatást nyújtott, mint az al-Kaidával szoros kapcsolatban álló szélsőséges an-Núszra Front, annak érdekében, hogy az Irán által támogatott Hezbollah szíriai pozícióit gyengítse. Európára nézve viszont hosszú évek óta egyértelműen a szélsőséges szunnita tanok és csoportok – al-Kaida, „Iszlám Állam”, az előbbiek tanaiból merítkező magányos merénylők – jelentik a nagyobb fenyegetést.

A térség geopolitikai dinamikája szempontjából meghatározó jelentőségű izraeli-szaúdi-iráni hatalmi háromszögben Izrael és Szaúd-Arábia egyfajta látens együttműködést valósított meg Irán háttérbe szorítására. A jelenlegi közel-keleti fegyveres konfliktusokat nézve – szíriai háború, jemeni háború, iraki belső konfliktus – Irán aktív szerepvállalása megkérdőjelezhetetlen, ám egyes szunnita politikai erők és a gyakran mögöttük álló Szaúd-Arábia és más szunnita vezetésű országok tevékenysége hasonlóképpen hozzájárult a fegyveres konfliktusok elhúzódásához és az instabilitás fennmaradásához.

Amennyiben a fenti regionális hatalmi folyamatokhoz való viszonyulást nézzük, Magyarországnak a térség stabilitását szem előtt tartva olyan politika folytatása felel meg az érdekeinek, amely a vitás kérdések diplomáciai síkon történő rendezését preferálja.

A térség geopolitikai konfliktusaiban megkerülhetetlen tényező az iráni nukleáris program, illetve a nukleáris megállapodás sorsa. A kérdés reálpolitikai alapon sosem az volt, hogy önmagában a nukleáris megállapodás elhozza-e a regionális békét Irán és geopolitikai ellenfelei vonatkozásában; hanem az, hogy miként lehet az iráni nukleáris programot ellenőrizhetővé tenni úgy, hogy az ne terhelje tovább az amúgy is végletekig feszült légkört a Közel-Keleten.

és az ő hatalmi pozícióiknak javítását szolgálták. Ám egyelőre nem világos, hogy az amerikai kormány milyen békés alternatívát képes nyújtani Irán nukleáris programjának kezelésében. Az izraeli kormány pedig továbbra is olyan irányba próbálja befolyásolni az amerikai politikát, amely az amerikai-iráni konfrontáció kiéleződéséhez vezet.

E tekintetben viszont Európa – és benne Magyarország – egyértelmű érdeke a nukleáris megállapodás és a kapcsolódó diplomáciai tárgyalások életben tartása. Értelemszerűen Magyarország korántsem meghatározó tényező e nagy geopolitikai játszmákban, és a Washingtonhoz fűződő kapcsolatokra is fontos tekintettel lenni. Ám az Európai Unió tagjaként is fontos világosan látni a regionális stabilitáshoz fűződő érdekeinket. Egy újabb háború a Közel-Keleten Európát jóval hátrányosabban érintené, mint az Egyesült Államokat.

Végül, de nem utolsósorban a palesztin kérdésről. Az izraeli-palesztin konfliktus, a haldokló „békefolyamat” és a vonatkozó magyar érdekek részletes áttekintése értelemszerűen meghaladná e bejegyzés kereteit. Arról nem is beszélve, hogy magyar szempontból is érzelmi-kulturális-világnézeti szempontok sokaságát érinti a kérdéskör. Ehelyütt érdemes abból az alapvetésből kiindulni, hogy

Az évtizedek óta húzódó konfliktusban hősök egyre kevésbé vannak, elkövetők és áldozatok annál inkább. A felelősség a konfliktus rendezetlenségéért az izraeli és a palesztin felet egyaránt terheli, hogy ez miképp oszlik meg a cikk szerzője szerint, az szintén meghaladná e cikk kereteit.

Az viszont bátran a kijelenthető, hogy a Netanjahu-kormányok más korábbi izraeli kabinetekhez képest is általában meglehetősen kevés kompromisszumot mutattak a palesztin féllel szemben. Ehelyütt nem is az olyan, az átfogó rendezést akadályozó legkényesebb kérdésekre utalunk, mint Jeruzsálem hovatartozása vagy palesztin menekültek kérdése, hanem a palesztinok emberi méltóságát napi szinten érintő izraeli gyakorlatokra, mint a palesztin területeket érintő földkisajátítások, az aránytalan rendőri/katonai fellépés vagy a palesztinok mozgáskorlátozása. A terrorizmustól és a rakétatámadásoktól való fenyegetettség természetesen valós, amelynek tükrében szigorú biztonsági intézkedések foganatosítása általában véve érthető és indokolható. Ám az erő aránytalan és végeláthatatlan alkalmazása csak időleges nyugalmat és stabilitást eredményez.

Az izraeli-palesztin konfliktus rendezetlensége, ahogy az elmúlt évtizedekben, úgy továbbra is egyik

A nyugati országoknak így továbbra is érdeke, hogy a konfliktust rendezzék, vagy legalább egyfajta békefolyamat életben maradjon, és ebben eszközként szolgálhat az ügy napirenden tartása az érdekelt felek irányába. E kérdés politikai szempontból elválasztandó attól, hogy a terrorizmus, a szélsőséges iszlám terjedése vagy a tömeges migráció muszlim országokból veszélyt jelent Európa és Izrael politikai és társadalmi stabilitására egyaránt, és ekként mind az európai nemzeteknek, mind Izraelnek jogában áll védekeznie e kihívásokkal szemben.

A párhuzamok ellenére azért az Európába tartó illegális bevándorlók és az Izraelben és a palesztin területeken élő palesztinok helyzete között lényegi különbségek vannak az adott földterülethez kapcsolódó kulturális és jogi kötődések tekintetében. A kontextus figyelembevétele és a helyes arányok megtalálása mindenkor bölcs tanácsadók a nemzeti érdekek szerinti politikai cselekvéshez.

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet és a Stratégiai Védelmi Kutatóintézet külső munkatársa