Ítélők és megítéltettek – Egy rektor naplója XI.

Csukás István számolt be arról, hogy amikor az 1950-es évek elején mint ifjú költőjelölt próbált bebocsátást nyerni a Parnasszusra, a magyar írószövetségben az ifjú írók, költők megítélésére egy külön bizottság működött, melynek tagjai nem biztos, hogy idősebbek voltak a jelentkezőknél.

Ezt írta Csukás: „A verseket szépen lemásoltam, és hetente felküldtem Pestre, az írószövetségbe. Az akkori írószövetségben még volt egy ilyen szakosztály vagy munkacsoport, amelyik a fiatal költőkkel foglalkozott. Réz Pál, Abody, Ungvári Tamás voltak a tagjai, illetve rájuk emlékszem, illetve ők válaszoltak a leveleimre”. Huszonévesek ítéltek meg alig huszonéveseket.

Mi a különbség a kettő között? Az, hogy az ítélők kommunisták voltak és maradtak, a megítéltek pedig életre szóló leckét kaptak költői pályájuk kezdetén.

Weöres Sándor, Fekete István, Csukás István – a magyar irodalom még mindig nem kellően értékelt szerzői, pontosabban nem a helyükön értékeltek.

Weörest élete egyik szakaszában a gyerekirodalomba száműzték, Feketét a természet világába, Csukást pedig kevésbé tartják számon, mint költőt. Olyan területekre szorították őket vissza, amelyeket apolitikusnak nevezhetünk.

Sok változás történt az elmúlt években, de az első bevésődés mindig hatékonyabb, mint a második vagy harmadik. Nagyszerű szerzők, de nincs politikai mondanivalójuk. Mekkora hazugság!

Ezek a szerzők legalább annyira politikai szerzők, mint bárki más. Ha ugyanis a létezés teljességét akarják megnevezni, akkor a legfőbb mondanivalójuk elsősorban politikai. De filozófiai tartalmon keresztül.

Ezek a szerzők tudták, hogy előbbre való a létezés, ezután jön a politika. A létezés egésze vagy teljessége azt jelenti, hogy mint emberek akarunk-e, tudjuk-e föltenni a legfontosabb kérdéseket, amelyek megválaszolásához bölcsességre van szükség – de nem a mai értelemben. Hanem az eredeti, a klasszikus görög költők és gondolkodók értelmében.