Eretnek az, aki hisz Hugh Grant hazugságainak
Vallásról, hitről és választásról veszélyes a nagyközönségnek nyilatkozni vagy akár szónokolni, mert könnyű belefutni abba a hibába, hogy alaptalanul valótlanságokat állítunk.
A keresztény születésünnep ráillesztése a római szaturnália időpontjára követte a kereszténység önértelmezését: a természeti megújulás ünnepét a természetfeletti megújulás váltja fel, ahogyan a kinyilatkoztatás is természetfeletti módon újítja meg a világot. A modern, szekularizált karácsonyi ünnep pedig megőrzi az eredeti születésesemény jelentőségének egy vonatkozását, hiszen burkoltan arra a gesztusra utal, amelyet az evangélium e szavakkal fejez ki: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte.”
Közismert, hogy a názáreti Jézus földi születésének az ünnepe nem állt mindig a keresztény ünnepkör középpontjában. Az első keresztény évszázadokban a teológusok közül sokan helytelenítették azokat a törekvéseket, amelyek Jézus földi születésének pontos idejét kutatták. A korai kritika hátterében a kereszténység önértelmezésének néhány sajátos vonása állt. Eszerint Jézus földi történetének súlyponti eseménye nem a születés, hanem a feltámadás; ezen keresztül történik az elbukott emberiség megszabadítása a bűnös állapotból és visszavezetése az eredeti állapotba, amely az Istennel való egyesülés teljessége. Ez a teljesség ugyan nem valósulhat meg a földi élet során, ám megvalósul ezt meghaladva abban, amit e világhoz képest túlvilágnak nevezünk. A korai kereszténység határozott túlvilági hangsúlya egyes körökben mint a hamarosan bekövetkező végítélet jelent meg; másutt abban a felismerésben, hogy a kinyilatkoztatásban, vagyis Jézus földi működésében az isteni valóság soha nem tapasztalt áttörése valósult meg.
A kinyilatkoztatás konkrét történetisége soha nem volt kérdéses; értelmezése azonban már vitára adott okot. A kezdeti felfogás szerint e történet csak jelképességében fogható fel helyesen: az ószövetségi események allegorikusan utalnak a krisztusi eseményre, amelynek értelme a kereszténység szellemi valóságában teljesedik be. Maga a krisztusesemény nem jelképes; benne véges és végtelen egyedülállóan összetalálkozik; az ég egyesül a földdel és átlényegíti azt. Ez fejeződött ki a keresztény liturgiában, az áldozati aktusban, amelynek során a kenyér és bor Krisztus testévé és valóságos vérévé változik át.
A kenyér és a bor színéről szóló felfogás megmutatja, hogyan viszonyult a kereszténység saját történetéhez. E történet ugyancsak látszat, amely mögött Isten üdvözítő akarata munkál; ez az akarat nem törli el, hanem áthatja a történeti valóságot. A történeti kötődésben kifejeződő evilágiság a keresztény évszázadok folyamán egyre határozottabban előtérbe került. A birodalmi vallás történeti vallássá alakult, intézményei kikristályosodtak, hagyományai megszilárdultak, tanítását kodifikálták és elhatárolták az eltérő felfogásoktól. Ebben a folyamatban a kezdeti euforikus élmény, a kinyilatkoztatás eredeti erejének megnyilvánulása fokozatosan helyet talál magának a történeti vonatkozások sokaságában.
A dogmatikai viták során a teológusok arra a belátásra jutottak, hogy a Krisztusban meglévő emberi és isteni természet elválaszthatatlan és összekeverhetetlen egységet alkot. Ehhez hasonlóan a kereszténység is igyekezett megmaradni az evilágiság és a túlvilágiság kettősségének egységében.
Az egyensúlyt azonban nehéz megőrizni. A tradíciók növekvő tömege, a folytonosan változó kulturális és politikai környezet érvényesülése során a vallás eredeti ereje sok helyütt meggyengült, és átadta helyét a külsőségeknek. Ezt a folyamatot fejezik ki azok a törekvések is, amelyek fokozatosan ünneppé avatták a názáreti Jézus földi születésének időpontját; majd a karácsonyi ünnepet – az V. század során – a római szaturnália időszakára helyezték. A szaturnália a birodalom legnagyobb ünnepe volt, amelynek középpontjában a természet megújulása állott. A keresztény születésünnep ráillesztése erre az időszakra nemcsak politikai aktus volt, hanem követte a kereszténység önértelmezését: a természeti megújulás ünnepét a természetfeletti megújulás váltja fel, ahogyan a kinyilatkoztatás is természetfeletti módon újítja meg a világot. A gesztus azonban visszájára fordulhat; a természetünnep átalakítása a természetfelettiség ünnepévé az ünneplés hosszú tradíciója során maga is természetivé válhatott. Ez nemcsak abban fejeződött ki, hogy a kereszténység fokozatosan tradicionális vallássá alakult át; hanem abban is, amit mai kifejezéssel szekularizációnak, a vallás elvilágiasodásának nevezünk.
A szekularizáció már kifejezésében is kettősséget mutat. A latin saeculum nemcsak evilág valóságát jelöli, hanem az örökkévalóságot is. A per saecula saeculorum eredeti jelentése: korszakok korszakain át, de mai magyar megfelelője így hangzik: mindörökkön örökké. A kifejezés kettőssége felfedi a szekularizáció külső és belső folyamatát. Külsőleg úgy tűnik, hogy a vallás fokozatosan felbomlik a szekularizációban. De úgy is felfogható, hogy a vallás éppen ebben e felbomlásban hatja át a saeculum evilági valóságát, ahogyan az újszövetségi hasonlat szerint is csupán az elrothadó mag képes csíraként újjáéledni.
A karácsony ünnepének szekuláris kitágulása ennek megfelelően ugyancsak kettős. Egyfelől megmutatja a tradicionalizált vallás hanyatlását; másfelől feltárja, hogy ebben a hanyatlásban az evilági valóság átitatódik. Itt rejlik a szekularizáció értelme: miközben minden átalakul, az az erő hatja át, érvényesül benne és formálja újjá, amelyről Pál apostol ekként nyilatkozott: „Ilyen a halottak feltámadása is. Romlásra vetik el – romlatlannak támad föl. Dicstelenül vetik el – dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el – erőben támad föl.”
A vallási születésünnep és a szekularizált karácsony ekként összetartozik. A szekularizált karácsonyi ünnep megőrzi az eredeti születésesemény jelentőségének egy vonatkozását, hiszen burkoltan arra a gesztusra utal, amelyet az evangélium e szavakkal fejez ki: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte.” Másfelől ebben az utalásban a vallási felfogás is felismerheti a történeti születésesemény azon jelentőségét, amely túllép a tradicionális vallás történeti keretein. Hiszen ez a jelentőség per saecula saeculorum érvényes; vagyis abban és azon keresztül is, amivé a szekularizált ünnepben válik.
E közös szekularizáció ekképpen egységesül; a tradicionális vallási emlékünnep, illetve a belőle kiváló világi ünnepség – mint a kenyér és a bor színei – úgy takarják el előlünk az ünnep valóságos lényegét, hogy mégis biztosak lehetünk a valóságában. Az ünnep valósága az a születés, amely nemcsak a természetben megy végbe az év legsötétebb időszakában, ahogyan a római felfogás vélte; nemcsak a történeti időrendben a kialakult tradíció szerint, ahogyan a kereszténység hirdette; s nemcsak az ajándékozás gesztusában, ahogyan a szekularizált világban sokan vélik; hanem mindezt megelőzően és mindezen túl mindannyiunk világának azon átalakulásában, amelyet a kenyér és a bor szín alatti átváltozásának régi tanítása tár fel.
Vajon képesek vagyunk-e ma is e régi tanítás felfogására, megélésére? A világ állapota megváltozott; a vallás helyére, miképp már Feuerbach fogalmazott, a politika lépett; a ptolemaioszi kozmosz látványa elveszítette realitását; s a Nyugat alkonya lassan teljes sötétségbe fordul. Van-e hát kiút ebből a sötétségből? A régi tan ma is ezt sugallja: a sötétséget világosság váltja fel, a Luca-napi vetemény sarjadni kezd, lélek és test megújul, oly módon és oly mértékben, amit lokális értelmünkkel alig tudunk elgondolni. A vallás tanításai döntően nem lokálisak, mégpedig minden számításon túllépően, olyannyira, hogy azt csak egy végsőképpeni sejtés foghatja fel. A hit egyik mai neve talán épp a sejtelem; a sejtelem lelkiállapota a remény; a remény életet ad; s az élet mindent megváltoztat.
(A szerző filozófus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora.)