A nagy Tibet-blöff többször került már a Mandiner terítékére: 2008-ban Kínai Kálmán és Trágár Tóni kétrészes írásában mutatta be, miért is rajongunk az erősen idealizált Tibetért; kedden pedig inkább Kína megértése volt a középpontban Tibet kapcsán.

Röviden az előző részek tartalmából: Tibet marakodó hercegségek tartománya volt évszázadokig, ezek-azok leigázták, 1911-ben önálló lett, de a komcsi Kína 1951-ben kettős, nemzeti és ideológiai üldözést vezetett be a földi üdvösség felé segítendő a kis népet. A kis nép pedig azért szexi a nyugatiak számára, mert pécé korunkban így lehet büntetlenül utálni a komcsikat, akiknek amúgy megértés az osztályrésze; valamint a saját hagyományait leselejtezett modern nyugati világunk idealistái úgy próbálnak kapaszkodóra lelni, hogy keresnek egy távoli országot, aminek nem kell ismerni a lábszagát, és annak pr-osított, fogyaszthatóvá idomított hagyományait teszi magáévá spiritualitás néven. Plusz persze Amerika is rásegített minderre, hiszen a komcsik elleni küzdelem jegyében kicsit próbált Tibettel keresztbe tenni Kínának. 

Tibet: A jakszaron innen és túl II.

Erre a vonalra rákapcsolódva jelentette ki tegnapi írásában szerzőnk, hogy „Tibet ügye körül több a rosszindulatú számítás és a Kína-ellenes háttérmunka, mint a valódi, humanitárius aggodalom. A Tibet-ügy leginkább Amerika és Kína rivalizálásról szól, aminek egyik taktikai eleme Kína belső stabilitásának a megrendítése. Kínának joga van megtartani a stratégiailag igen értékes területet, Amerikának pedig elemi érdeke a belső feszültség szítása.”

Nos, a Tibettel kapcsolatos nyugati mozgalmár idealizmusban alighanem igaza van. 

Én azonban azért visszafogottabb volnék a nagyhatalmi érdekekkel való azonosulásban. Szegény Kína, kénytelen megszállva tartani Tibetet, és még a gonosz Amerika is a gonosz érdekei miatt keresztbe tesz neki, milyen nehéz a nagyhatalom-sors! Kezdhetjük is szervezni a tüntetést Kína-zászlókkal az amerikai nagykövetség meg valami lámaista szervezet székháza elé! Vagy szervezhetünk szimpátiatüntetést a kínai nagykövetség elé!

A realizmus és a pragmatizmus fontos dolog. Az is igaz, hogy a mai kínai kommunizmus úgy viszonyul Maóhoz, mint Kádár Rákosihoz. Meg hogy mi is kis ország vagyunk, sok mindent nem nagyon tehetünk, viszont üzletelni miért is ne üzletelhetnénk Kínával, amikor a kínaiak egy vacsora alatt meginnák az összes borunkat, tokajistul, egri borvidékestül, minőségi borostul és alföldi olasz pancsolmányostul, nem lenne baj az exporttal. 

De azért csak kommunistákról beszélünk. És a pragmatizmus maradjon pragmatizmus:

Különösen visszás szerintem a csúnya Amerika-szegény Kína-felállás erőltetése. Nálunk sem Kína, hanem Amerika segítette megdönteni a kommunizmust. Nem Kína a nyugati világ része, hanem Amerika. Nem Kína a keresztény hagyományú ország hozzánk hasonlóan, hanem Amerika. Nem Amerika nyomja el a pápahű katolikusokat, hanem Kína.

A nagy Tibet-blöffről

Amerikát sem kell idealizálni, na de azért visszatolni rá a „gonosz birodalma” címkéjét, na kérem! Ha olyannyira megértjük a kommunista-nacionalista Kína nagyhatalmi érdekeit, akkor miért nem értjük meg Amerika nagyhatalmi érdekeit is? Oké, hogy nem kell Kínát démonizálni, de azért ne meséljük már be magunknak, hogy ott a földi paradicsom!

A dolog nem fekete-fehér, de azért a második világháború utáni Egyesült Államok mégis csak világosszürke, a kortárs Kína meg sötétszürke. Szerintem igenis jól tette az Egyesült Államok, hogy a hidegháború idején bomlasztott Tibetben, támogatta a nicaraguai kontrákat a marxista szandinistákkal szemben, s világszerte próbálta erősíteni az antikommunista rezsimeket. 

Texas maga is kérte felvételét az Egyesült Államokba, igaz, Mexikóval volt érte harc. De ha ma népszavazást írnánk ki, a texasiak valószínű inkább maradnának az államszövetségben, nagy autonómiájukkal együtt, Lone Star State ide vagy oda. Az is lehet, hogy a tibetiek Amerikában legkésőbb ötven éve egy rezervátumban végezték volna adómentes kaszinós jogokkal. Lehet. De ilyen kifogásokat, ha már véralgebrát játszunk, sokkal többet lehet felhozni a kommunista Kína ellen. 

Ne szórakozz Texasszal! − útirajz

Vagy Amerika örökre elvesztette morális alapját az indiánok eltüntetésével és a rabszolgasággal? Ilyen alapon ugye kábé minden mai ország alól kihúzhatjuk a morális megalapozást. Kevés nép van, aminek a vezetése nem ártott valaha valamelyik szomszédnak. Anélkül, hogy le akarnám venni a terhes felelősséget egykori amerikaiakról, megjegyzendő az is, hogy a rabszolgákat valakinek el kellett adnia is, ezek pedig az afrikai törzsfőnökök voltak; és hogy az indiánok sem éltek épp valami paradicsomi idillben. Az indiánoknak egyébként nem a háborúk tettek keresztbe a leginkább, persze azok is, hanem az európaiak által bevitt betegségek, amelyekre nem volt felkészülve az immunrendszerük. 

Apropó, afrikaiak és indiánok: az afrikai törzsfőnökök többnyire az éppen leigázott, megbüntetett szomszéd törzs foglyul ejtett fiait, lányait adták el rabszolgának, pánafrikai szolidaritásról tehát szó sem volt. Ugyanez igaz az indiánokra: akárcsak az afrikai törzsek, az indiánok sem alkottak egységes népet. Indiánokat mondani olyan, mint európaiakat. Számos törzs, törzsszövetség volt köztük, s ezek keresztbe-kasul szövetkeztek egymással és egymás ellen, európaiakkal és amerikai telepesekkel – a saját, törzsi érdekeikért. Alig volt egy-két nagyobb formátumú indián vezető, aki megpróbált összindián összefogást kovácsolni a sápadtarcúak ellen. 

A jobbos Amerika-fixációról

Mi, magyarok kis nép vagyunk. Fontos, hogy realisták legyünk és gyakorlati alapon együtt tudjunk működni a nagyhatalmakkal, ami leginkább a kereskedést jelenti. De az azért mégis csak abszurd, ha hirtelen kis népünk fiai elkezdik igazolni a nagyhatalmi érdekeket, mint morális jót. A moralizmus sosem jó, de a diplomáciaelmélet szerint a kis országok jó, ha diplomáciájukba beépítenek pár erős morális ügyet is, ha már nem, saját érdekeik miatt. Nem is beszélve arról, hogy meglehetősen ellentmondásos realista alapon megérteni akarni a nagyhatalmi érdekeket, legalábbis egy nagyhatalom érdekeit, mondván, ne moralizáljunk; majd ezután megvédeni morálisan az adott nagyhatalmat a gonosz módon rárontó másik nagyhatalomtól, amely másik nagyhatalmat morálisan elítélünk. Arról nem is beszélve, hogy látszólag egymással szembenálló nagyhatalmak seperc alatt képesek kiegyezni egymással, ha épp úgy tartja kedvük, magunkfajta kis országok kárára. 

Fújjunk-e egy távozó nagykövetre? – a kis államok diplomáciai stratégiáiról

A kínai kultúra persze megéri a rajongást, a kínai történelem is. A kínai népé minden tiszteletünk (és a tibeti népé). Éljen a császár. Emlékeim szerint a kínai komcsik első körben nem saját érdekeik szolgálatába állították a kínai kultúrát, hanem keresztbe tettek annak. Ha meg Peking az amcsi hitelek miatt sarokba tudja tartani Washingtont, akkor nem árt, ha Washington is kicsit oda tud pörkölni Pekingnek, ha más nem, Tibettel. Mégse ártana rávenni Pekinget, hogy próbálja már meg leépíteni azt a rendetlenkedő kirendeltséget a déli határainál, amit Észak-Koreának hívnak. 

segítség pedig maximum felülről tud érkezni ehhez, nem Ázsiából. Amerikára minden hibájával és bajával együtt szükségünk van. S vajon melyik országnak van nagyobb affinitása a szabadságküzdelmek iránt? Amerikának vagy Kínának? A kérdés költői.