Oroszlán vagy róka?

Fújjunk-e egy távozó nagykövetre? – a kis államok diplomáciai stratégiáiról

2017. szeptember 11. 12:40

Orbán Balázs
Mandiner

„Értelmetlen kardcsörgetés” vagy „kurucos virtus” az új magyar diplomácia alapállása? Vagy valami egészen más? Érdemes megvizsgálni a kis államok diplomáciai lehetőségeinek eltérő iskoláit.

Az elmúlt hetek egyik leglátványosabb bel- és külpolitikai ügye a távozó holland nagykövet interjúja és az arra adott kormányzati válasz volt. Teljesen egyértelmű, hogy a nagykövet búcsúzóul durván túllépte a diplomáciában elfogadott határokat, s olyanokat mondott, amelyek egy szövetséges ország belpolitikájába való komoly beavatkozásnak minősülnek, illetve általában is elfogadhatatlanok minden jóérzésű magyar ember számára – pártpreferenciától függetlenül. Nem véletlen, hogy a Századvég most publikált közvélemény-kutatása szerint a megkérdezettek 76 %-a elítéli a nagykövet szavait.

De igazából nem is ez az izgalmas, hanem a „Hogyan reagáljunk erre?”-kérdés!

Kiindulóképpen fogadjuk el, hogy – leegyszerűsítve – kétféleképpen lehet erre a kijelentésre válaszolni: egyrészt lehet „lefelé vinni az ügyet”, nem tulajdonítva neki túl nagy jelentőséget; másrészt lehet „felfelé játszani” és konfliktust generálni belőle. A magyar külügy jól láthatóan az utóbbi utat választotta, s az általam gömbhal-stratégiának nevezett, immár két éve látható sorminta alapján keményet lépett. A fellépés pedig kitérésre kényszerítette a holland kormányt, hiszen a nagykövet valóban olyat mondott, ami mellé teljes mellszélességgel még a saját kormánya sem állhatott oda.

De vonatkoztassunk el a konkrét ügytől, s lássuk a mögöttes megfontolásokat!

Mire jó mindez? Kérdezik tőlem is sokan. „Értelmetlen kardcsörgetés” vagy „kurucos virtus” netán?

Az igazság az, hogy sokan szeretnék valami hasonlónak látni vagy láttatni, de egyáltalán nem az! Ez a nemzetközi szakirodalomban jól ismert és körülírt alternatív (unortodox?) diplomáciai stratégia, amelyet leginkább kis államok szoktak alkalmazni.

Mindenekelőtt, mielőtt a részletekben elmerülünk, egy módszertani alapkérdést mindenképpen tisztázni kell. Melyik ország minősül egyáltalán kis államnak? Egyetértve Jeanne A. K. Hey Small States in World Politics című művében foglaltakkal, a kérdést semmiképpen sem érdemes sematikusan, népesség, államterület, gazdasági erő vagy éppen a világpolitikai folyamatok érdemi befolyásolásának képessége alapján felvetni. Hiszen bármelyik kategóriát is próbáljuk használni, mindig nagyon jelentős számban lesznek kivételek. Olyan államok, amelyek például a kis népesség, a kis terület, a kis gazdasági erő vagy a világpolitikai folyamatok érdemi alakítása képességének hiánya ellenére sem nevezhetőek kis államnak S jól tudjuk, a kivétel csak akkor kivétel, s nem a szabályt felülíró szabály, ha kevés van belőle. Másképpen kell a megértés irányába mozdulni! Kis állam az, amelyik kis államként viselkedik, amelyik úgy fogja fel szerepét a világpolitikában.

S ha a fentiekből indulunk ki, akkor máris könnyedén citálhatunk olyan nemzetközi szakirodalmat, amelyik a kis államok klasszikus viselkedési mintázatát írja le. Lássuk például Maurice A. East 1973-as összefoglalását (Size and Foreign Policy Behavior: A Test of Two Models).

Eszerint a kis államok diplomáciáját a következők jellemzik:

  • Kevéssé vesznek részt a világpolitikai folyamatokban,

  • Aktívan vesznek részt viszont a nemzetközi szervezetek működésében,

  • A nemzetközi jog szabályait messzemenőkig tisztelik,

  • Az erő alkalmazását általában kerülik és elutasítják,

  • Általánosságban tartózkodnak az olyan fellépéstől, amelyik elidegeníti a nagy országokat,

  • Szűkebb funkcionális és földrajzi fókuszt követnek a külpolitika alakítása során,

  • Jellemzően erősen morális vagy normatív pozíciót foglalnak el.

 

A felsorolásból azonnal látszik, hogy a kis államok klasszikus stratégiájának lényege a semlegesség, a morális és a normatív alap, az erő elutasítása, valamint a szűkös lehetőségekből fakadó kockázatok csökkentésére törekvés. A klasszikus logika szerint, hogy úgy mondjam, aki kicsi, az viselkedjen is úgy. Maximálisan használja a rendelkezésre álló felületeket, ragaszkodjon a számára biztonságot jelentő írott szabályokhoz, s lavírozzon a függöny mögött.

Van egy ezzel ellentétes stratégia is, ahogy az az idézett tanulmányból is kiderül. Ennek lényege, hogy az eleve szűkös erőforrások miatti viszonylag nagy kitettséget és kockázatokat a kis állam – a „merjünk kicsik lenni” viselkedésre való predesztináltsággal szakítva – úgy próbálja meg ellensúlyozni, hogy méretéhez képest hangosabb, konfliktusosabb, s ezáltal nagyobb kockázatokat vállal a nemzetközi rendszerben való részvétel során.

Ezen alternatív stratégia szerint tehát paradox módon a kis államok nagyobb eséllyel fognak konfliktusos viselkedést tanúsítani, konfliktusos szerepet felvállalni, mint a nagy államok. Ez kifejezetten igaz olyan helyzetekben, amikor a körülmények alapvetően és jelentősen kedvezőtlenek a kis államok szempontjából. Ilyenkor a legnagyobb a valószínűsége annak, hogy a kis állam erősen konfliktusos szerepet visz annak érdekében, hogy megváltoztassa a kedvezőtlen kiindulópontot, s egy számára (is) kedvező közeget hozzon létre.

Ezekben az esetekben ugyanis, ha megvan annak a felismerése, hogy a helyzet alapvetően és jelentősen kedvezőtlen, akkor nem éri meg kompromisszumos viselkedési mintát követni, hiszen a keretek eleve lehetetlenné teszik a célok elérését, s a tárgyalások, kompromisszumok legjobb esetben is csak kis mértékben tudnák csökkenteni az érdeksérelmet. Ilyen helyzetben megéri jelentősebb kockázatot vállalva konfliktusos szereplővé válni, hiszen ha sikerül a kedvezőtlen körülményeket kedvező irányba mozdítani, akkor a befektetés megtérül, s akár jelentős sikerrel is járhat.

Bátorkodom úgy gondolni, hogy

a diplomácia nem sokban különbözik a gyermekpszichológiától.

Azt a jelenséget például, hogy az egyes testvérek születési sorrendje befolyással lehet a gyermekek személyiségjegyeire, már korán felfedezték. A felfedezés Alfred Adler pszichológushoz köthető, aki három viselkedésmintát különböztetett meg. Adler szerint az idősebb testvér mindig is nagyobb hatalommal és érdekérvényesítő képességgel bír, mint fiatalabb társai. Ezért viselkedése is felelősségteljesebb, megfontoltabb, jobban ragaszkodik a szabályokhoz és kialakult viszonyokhoz. Ezzel együtt vezető is, aki úgy érzi, védenie, irányítania kell a nála kisebbeket. A legkisebb testvér sok szempontból az ellenkezője ennek. Egyfelől bár sok figyelmet kap a szülőktől, a testvérek közötti interakció során alárendelt szerepe van. Ezért sokkal inkább olyan pozíciót vesz fel, amely az aktuális szabályrendszer megváltoztatására törekszik. A középső testvér helyzete a legnehezebb, ezért benne állandó bizonyítási vágy munkálkodik, hogy ellensúlyozza azt, hogy egyik nagyobb szülői figyelmet kapó kategóriába sem tartozik bele. Valahogy hasonlóképpen van ez az államoknál is, legalábbis azoknál, akik nem a klasszikus kis állam stratégiát követik..

Nem hallgatható el, hogy ennek a kockázatosabb, de nagyobb sikerrel kecsegtető stratégiának van (minimum) két előfeltétele. Szükséges, de nem elégséges előfeltétele.

E két feltétel – amint arra Macklin Scheldrup kutató is utal Lilliputian Choice: Explaining Small State Foreign Policy Variation című tanulmányában – a belső politikai stabilitás és a kifelé mutatott egyértelmű, világosan értelmezhető fellépés. A kormányzat mögött erős belpolitikai támogatásnak kell állnia, a külpolitikáért felelős végrehajtó hatalom nem lehet megosztott és gyenge. A választott stratégiát pedig minden körülmény között, minden helyzetben következetesen kell képviselni, ugyanis egy kis állam nem tud „több szólamon játszani”, a széttartó politizálás értelmezhetetlen a partnerek számára. A kis államok esetében úgy általában is a sikeres külpolitika alapfeltételei ezek; egy keményebb, kockázatosabb külpolitikai stratégia esetében pedig nem képzelhető el siker a fentiek nélkül.

S hogy mennyire lehet indokolt egy ilyen stratégia Magyarország számára a XXI. században, Közép-Kelet Európában, az Európai Unió tagjaként?

Néha a nehéz kérdésekre a legkönnyebb a legrövidebben válaszolni. Így e tekintetben én is így teszek, s ki máshoz, mint Machiavellihez fordulok. Ahogy az ebben a tanulmányban szépen le is van vezetve, a fejedelem alapvetően két kormányzási utat követhet: az oroszlánét és a rókáét. Az oroszlán erőt mutat fel, hogy elüldözze a farkasokat, és erővel kormányoz; miközben a róka mindezt fondorlattal és ügyeskedéssel éri el. Mindkét stratégia alapvető emberi ösztönökből táplálkozik és szituációktól függően alkalmazható. Az őskori vadászok jó példák erre, akik használtak csapdákat, de a csoportos megfélemlítés eszközét is nagy előszeretettel alkalmazták például a mamutok elejtésénél.

Azóta a dolgok nem sokat változtak, ezek a viselkedésminták jellemzők ma is:

vagy oroszlánként megpróbálhatunk a valódi erőnknél nagyobbnak mutatkozni és úgy sikereket elérni, vagy rókaként megpróbálunk ravaszkodni.

Az pedig, hogy egy adott történelmi helyzetben melyik viselkedési minta a helyes, érdekes módon leginkább nem tőlünk, hanem az ellenféltől/partnertől függ. Furcsa, de az, hogy oroszlánként vagy rókaként viselkedünk, tulajdonképpen azon múlik, hogy oroszlánnal vagy rókával állunk-e szemben. Könnyen elfogadható, hogy ugyanabban az alakban nem járhatunk sikerrel, hiszen az ellenfeleink általában nagyobb oroszlánok vagy rókák, mint mi (ez a méret problematikája).

Viszont egy ügyeskedő, de alapvetően erőtlen rókával szemben oroszlánként, erőt felmutatva, illetve egy erős hatalommal szemben ravaszkodva igenis tudunk sikereket elérni. Ezzel indirekt módon meg is válaszoltuk a kérdést, hogy kivel szemben érdemes a konfliktusosabb külpolitikát követni, s kivel szemben érdemes ravaszkodni. Azt hiszem, hogy aki kicsit is követi a világpolitikát, annak nem kell feloldanom a rejtvényt, hogy a mai világrendben mondjuk az Európai Unió országai és Oroszország közül melyeket érdemes inkább oroszlánnak, s melyeket inkább rókának tekinteni, illetve melyekkel szemben lehet kifizetődő oroszlánként, s melyekkel szemben rókaként viselkedni.

Nem őrült beszéd, ráadásul van benne rendszer. Jól érzékelhető tehát, hogy az új magyar külpolitikai stratégia – egyértelműen nem a könnyebb utat választva – létezik, meglehetősen következetesen van képviselve, s alapvető helyzetértékelése alátámasztható. Eredményessége pedig a történelem által ítélődik meg.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/117464