Titánok kora – az új világrendről

„A régiek mindig az igazságosságért és sohasem a haszonért harcoltak – ez igazságosságukat mutatja. Képesek voltak megbocsátani behódolt ellenségeiknek – ez bátorságukat mutatja.” (Zsang-csü: A tábornagy metódusa)

A hidegháború befejeződése, vagyis 1991 után a Föld erőegyensúlya rövid időre megbillent, majd a 21. század első másfél évtizedének tanúsága szerint instabil Balance of Power alakult ki, több egymásnak feszülő erőközpont között. Ahol érdekeik ellentétesek egymással, ott diplomáciai feszültség, gazdasági és akár katonai konfliktus alakulhat ki, ahol pedig nem keresztezik egymás útját, vagy nem érdemes vállalni az összeütközést, hiszen a legjobb esetben is több a veszítenivaló, mint amennyit egyáltalán nyerni lehetséges, ott nyugalom van. A világháborúk folytatásának tekinthető hidegháború után világpolgárháborús forró béke honol.

Az I. világháború óta eltelt száz év lejárni látszó ciklusa után azonban mintha valamiféle rend körvonalai sejlenének át a káoszon: az egykori versengő hegemónok végzetesen kimerítették egymást, a világállam ábrándja pedig éppoly messze került a valóságtól, mint az egypólusú világ erőszakos utópiája.

A regionális nagyhatalmi versengés az elmúlt negyedszázadban egyes konfliktusokat – jellemzően Délkelet-Európában – befagyasztott (Boszniai Szerb Köztársaság, Ciprus, Koszovó, Transznisztria), másokat viszont küszöb alatt tartott, hogy annál nagyobb erővel kezdhesse újra a rá jellemző bábjáték (proxy-háború) formájában. Ez utóbbi zombi-háborúként feltámadó fegyveres válsággócokat eredményez: Afganisztánban, Irakban, Líbiában és újabban Jemenben.

Ezek újdonsága, hogy a 20. század második felét meghatározó amerikai–szovjet versengést nemcsak ennek mai kiadása, az amerikai–orosz geopolitikai versenyfutás váltotta fel, hanem az ezt keresztbemetsző szunnita–síita vallásháború képviselőinek (vahabita Szaúd-Arábia vs. Irán, s ezek kliensei: dzsihadista csoportok, damaszkuszi alavita rezsim, libanoni Hezbollah) rivalizálása is. Eközben számos nemzetközi restancia 60–70 év után is problémát okoz: az Észak-Korea körüli feszültség például még a hidegháború elejéről származik, amelyet nemcsak a sztálinista Phenjan ki-kiújuló agresszivitása, hanem a kínai és az orosz, valamint az amerikai és a dél-korai érdekek többvariációs ellentéte is fel-felpiszkál. A 2014 óta tartó kelet-ukrajnai konfliktus pedig valójában a II. világháború folytatásának tekinthető, amely a szemben állók által választott szimbólumok (sarló-kalapács és Szentgyörgy-szalag, farkasfog és napkereszt) nyelvén is világosan kifejeződik.

Hibrid helyzet van: a megnyugtatóan le nem zárt modern konfliktusok posztmodern körülmények között élednek újjá, törzsi és nemzetiségi konfliktusok iszlamizálódnak.

1917-ben örökre megváltozott a világ: 1) az Egyesült Államok hadüzenete világháborúvá szélesítette az európai Nagy Háborút, ám az öreg kontinens nyugati perifériáján megjelenő fiatal köztársaságnak rögtön kihívója is akadt a keleti szélen felemelkedő – szintén egyetemes üzenetet megfogalmazó, hozzá hasonlóan forradalomból születő – Szovjet-Oroszország képében; aztán 2) a soha nem látott mélységű és szélességű, gépesített fegyveres konfliktus nem maradt a frontvonalakon, a lövészárkok ugyanis 1918-tól kezdve a hátországok szívéig hatoltak; végül 3) Európa kimerült az öldöklésben, eladósodott, morális legitimációja odaveszett, politikai konfliktusait képtelen volt kezelni, ráadásul két oldalról harapófogóba szorították újkeletű vetélytársai.

Tágabban értve, az I. világháború kulturális, társadalmi, gazdasági következményei szabják meg világunk határát, ahol nemcsak az ennek révén létrejött innovációk (a cipzártól kezdve az óraátállításon és drónon át a női egyenjogúságig) maradtak velünk, hanem azok a határok (például a közép-európaiak és közel-keletiek) és döntések is, mely utóbbiak egyike – jelesül az Oszmán Szultanátus 1922/23-as felszámolása, amely a kalifátus megszűnését is jelentette – a kalifátus Abu-Bakr al-Bagdadi vezette restaruálásához vezetett. Ez utóbbival kapcsolatban mintha a közismert Stephen King-regény filmadaptációjának (Kedvencek temetője. 1989) nagypolitikai változatával lenne dolgunk, amelyben valakik azt hiszik, hogy kultikus helyeken (mondjuk a moszuli nagymecsetben) újjá lehet éleszteni a halott régi dicsőséget, amely aztán vissza is tér, csakhogy félhalott és erőszakos formában.

1918-at követően a „Föld nomosza” felbomlott és a kölcsönösen előnyös megállapodás, az ún. érdekbeszámításos béke lehetősége is odaveszett, hiszen a koraújkor óta Európában kodifikált nemzetközi jogot felülírta a wilsonizmus és a leninizmus kettős univerzalizmusa (melyek szerint az ellenféllel nem megegyeznek, hanem végleg elpusztítják), ennek következtében a háború abszolúttá és korlátlanná vált – amint erről Carl Schmitt kimerítően írt (Der Nomos der Erde. 1950).

Az 1919-ben aláírt rövidtávú versailles-i béke után nem sokkal, 1922-ben megszülető washingtoni konszenzus már előre vetítette az „amerikai évszázadot”, amellyel szemben Sztálin szervezte meg – a világforradalom tervét azért fel nem adó – nagyorosz imperializmust. A hidegháború ezeken alapuló, így alapvetően racionális (modern, szekuláris, geopolitikailag érthető/értelmezhető) szabályok mentén zajló konfliktusainak helyébe a 21. század posztmodern, irreguláris szabálytalansága lépett, amelynek éppúgy része az Iszlám Állam halálszektája, az Európába visszaszivárgó dzsihadisták merényletei, a „késes intifáda”, a globális Dél népességfeleslegének Európába importálása/kényszerítése, a kalózkodás újjáéledése vagy az összeomlott államok (failed states) premodernitása és a nemzetközi spekuláns nagytőke nemzeti szuverenitások elleni terrorizmusa, Macedóniától Magyarországig. A helyzetet csak súlyosbítja a globalizáció sötétbe borulása közepette a terrorszervezetek és az NGO-k vagy a Szilícium-völgyi tudatipar és a kibernetikai hadviselés összekeveredése (e kijelentés feltételezni, hogy ezek nem eleve egyek, bár erről biztos tudásunk nincs).

Az elmúlt évtizedekben számos tapasztalat halmozódott fel a békekötés mikéntjére vonatkozóan, de az 1648-as vesztfáliai béke, a napóleoni háborúkat lezáró 1815-ös bécsi kongresszus és az 1919–23 közötti Versailles-körüli békék tanulságait sem érdemes megspórolni kortárs nemzetközi problémáink elemzésekor. A történelemből az következik, hogy a nem tartós békéket vagy a világállam ábrándja, vagy a gyengék hegemóniára törekvése okozza. – Abban azonosak, hogy az erők egyensúlya helyett a hatalmi pólusok csökkentése motiválja mindkettőt. Márpedig, amint Carl Schmitt megfogalmazta: „A politikai fogalmi ismérvéből az államok világának pluralizmusa következik. […] a Földön, ameddig egyáltalán az állam fennáll, mindig több állam létezik, és nem létezhet az egész földkerekséget és az egész emberiséget átfogó világállam. A politikai világ pluriverzum, nem univerzum” (A politikai fogalma. 1932 – kiemelés tőlem). Azaz a Földgolyó nemzetközi viszonyrendszere természetszerűleg többpólusú, több nagyhatalom által meghatározott politikai tér, amelyet ezek egymásra hatása tart egyensúlyban.

E törvényszerűségek alapján a világállam – azaz a kantiánus „örök béke” intézményesítése – a politikai pluriverzum felszámolására tett utópikus kísérlet volna, az instabil hegemóniára törekvés viszont a hobbesi állapotok korlátlan állandósítását jelentené.

Erőegyensúly persze két pólus között is kialakulhat. A bipoláris rendszer, vagyis a hidegháború idején az Egyesült Államok és a Szovjetunió stratégiai versengése stabil nemzetközi rendszert teremtett, amelyben a „forró béke” a perifériát jellemezte (koreai és vietnami háború, afrikai dekolonizációs küzdelmek, közép-amerikai krízisek, Afganisztán megszállása). A konfliktus vége végsősoron a realizmus bölcsességének megfelelően alakult. A „kis hidegháború” idején, a Reagan-doktrína alapján az USA nem viselkedett a világ csendőreként, hanem a szovjet érdekszféra szélein (Afganisztán, Grenada, Lengyelország, Líbia, Nicaragua) gyengítette meg ellenfele befolyását, majd amikor eljött az idő, erőpozícióból tárgyalt a fegyverkezési versennyel addigra már gazdasági összeroppanásba hajszolt szovjetekkel (ehhez persze erre alkalmas tárgyalópartner is kellett, Gorbacsov személyében). Az egykori amerikai elnök szerint „a mi politikánk erőn és realizmuson alapult. Békét akartam, de olyat, amely erőn és nem egy darab papíron nyugszik.”

Ez a rendezés a napóleoni háborúk után előállított európai helyzetre hasonlított, amikor is Franciaország nem szenvedett presztízsveszteséget, szemben a száz évvel későbbi, I. világháborút követő békediktátumokkal, amelyekkel a nyugati Antant megalázta az Európa centrumát és keleti felét jelentő Központi Hatalmakat.

1989-ben volt esély „visszatérni a normalitáshoz” (Jeane J. Kirkpatrick). 1991-ben aztán a Szovjetunió megszűnt, az Egyesült Államok pedig egyedül maradt. Az 1990–91-es Öböl-háborús győzelem után az amerikai elnök híres, ENSZ előtti beszédében meghirdette a New World Order létrejöttét, amely a planetáris amerikai (gazdasági, fegyveres és kulturális) dominanciát és az ezt legitimáló nemzetközi szervezetek (ENSZ, IMF, Világbank) társbérletét jelentette. Ezt követően az Egyesült Államok hegemóniára törekvését láttuk öt elnöki cikluson keresztül, hol a „humanitárius intervenció” (Clinton), hol a terror-ellenes háború (ifj. George W. Bush), hol az „arab tavasz” támogatása (Obama) képében, de minden esetben az olykor aktív, néha passzív agresszióval véghezvitt demokrácia-export érdekében, amely a földgolyón uralgó Pax Americanát volt hivatott biztosítani. A hidegháború győztese ebben a huszonöt évben saját nemzeti hagyományai és a nemzetközi nagyhatalmi viselkedésmód minden lehetséges variációját kipróbálta, ám ezek egytől-egyig kudarcot vallottak, Mogadishutól Bagdadig és Kandahártól Bengáziig.

Ezek közül a nemzetközi viselkedés két, egymással szögesen ellentétben álló iskoláját ötvöző neokonzervatív misszió – amely 2001 és 2008 között érvényesült – egyszerre hitt az amerikai értékek felsőbbrendűségében és az amerikai érdekek „jótékony zsarnoksággal” való megvalósításában. Vagyis az idealista megközelítésből vállalta az univerzális béketeremtés vágyát, de nemzetközi intézményekbe vetett bizalmát már nem; a realista iskola erőközpontú megközelítését szintén szelektíven hasznosította, amikor hitt ugyan az erőben, de annak egyensúlyát viszont nem igényelte. Vagyis mindkét iskola legrosszabb vonásait házasította össze!

A nemzetközi egyedül-cselekvést a demokrácia terjesztésével ötvöző „demokratikus realizmus” (Max Boot) egymással ellentétes törekvéseinek súlya alatt összeroskadt, miközben Amerika „unipoláris pillanata” (Charles Krauthammer) is elmúlt. Hogy Trump elnök nem is definiált külügyi hozzáállása az intervencionista szándék ravasz el nem árulásából fakad, vagy pedig abból, hogy ilyen gondolatok egyáltalán nem foglalkoztatják, csak találgatni lehet. Az America First ugyanis jelentheti az Államok – igencsak szükséges – önmagára koncentrálását és vele együtt akár a világból való izolacionalista kivonulását (mint Calvin Coolidge elnök alatt), de az amerikai érdekek globális érvényesítésének elsőbbségét is.

A kétciklusnyi republikánus erőkimerítés és a szintén nyolc évig tartó liberális-demokrata elbizonytalanodás eredménye után jobban látszanak az új szereplők a porondon: a term(el)ékeny indiai szubkontinens, a világgazdaság élére ugró nacionalista–államkapitalista Kína és a hatalmas eurázsiai orosz birodalom. Az istenek alkonya után a titánok kora következik. Történelmi hagyományuk, államközpontúságuk, nagy szárazföldi kiterjedésük, nemzeti identitáshoz való ragaszkodásuk és szuverenitásuk védelmezése poroszosabb–spártaibb karaktert ad nekik annál, mint ami a megelőző „történelem végi” korszak gyakorlatát jellemezte. A világrend szellemi horizontja az azt meghatározó szereplőkkel együtt változik. A Szent Szövetség status quojának garantálói a „trón és oltár” egységét őrizték, a két világháború közötti népszövetségi berendezkedést a meggyengült nyugati demokráciák szavatolták. A hidegháborúban nem csak két nagyhatalom, hanem két világnézet versengett egymással, azt követően pedig az erőteljes neoliberális áramlat agresszív neokonzervatív fellépéssel párosult. Manapság, a liberális korszak végén, a nemzetállami szuverenitás újbóli előtérbe kerülését látjuk.

Az „offenzív (neo)realista” iskola vezető teoretikusa, John Mearsheimer szerint (The Tragedy of Great Power Politics. 2002) a nagyhatalmak strukturális okokból – amelyet leginkább a túlélés ösztöne és a félelem, valamint a nemzetközi viszonyok eredendő anarchikussága alakít ki – regionális hegemóniára törekednek, amelynek mintegy nem szándékolt következménye (végsősoron mellékterméke) az erőegyensúly, amely a békét (időlegesen) biztosítja. Felosztása szerint az alábbi nemzetközi szituációk képzelhetők el:

1. a lehetséges verziók közül a legrosszabb a hegenómok nélküli multipolarizmus – ilyen volt a Versailles-környéki békék által megteremtett kiegyensúlyozatlan rendszer, amely csak 20 évig állt fenn;

2. a legbiztonságosabb megoldás a két hegemón által kiszámítható egyensúlyban tartott bipoláris rendszer – ez a hidegháborús modell, amely a 20. század egész második felét meghatározta;

3. az első változatnál jóval kisebb, a másodiknál nagyobb a nagyhatalmak közötti kölcsönös félelem a több hegemón által meghatározott multipoláris rendszerben – mint amilyen a Szent Szövetségé is volt, ez egy évszázadon keresztül létezett;

4. pólus-nélküliséget (világállam) és unipoláris rendszert (világhegemón létrejöttét) Mearsheimer nem értelmez.

A fentiekből következik, hogy a nemzetközi rendszerben

minden más abszurditás vagy veszélyes hazárdjáték.

A peloponnészoszi háború (Kr. e. 431–404) tapasztalata világít rá a versengő hegemónok és a békekötés mikéntjének összefüggéseire. A negyedszázados konfliktusban Athén és az általa dominált Déloszi Szövetség (az északi, kereskedő, tengeri pólus), valamint Spárta és Peloponnészoszi Szövetsége (a déli, harcos, szárazföldi pólus) a Carl Schmitt által is leírt tengeri és kontinentális erők versengés-törvényének megfelelően mérkőztek meg egymással; noha az attikai narratíva a demokrácia és a zsarnokság, sőt a filozófia és a lakedaimóni militarizmus ellentétével keretezte a küzdelmet. (Ezzel a magyarázattal kapcsolatban emlékezzünk az antant-propaganda állításaira a tengeri nemzetek, vagyis az angolszász–francia demokráciák és a szárazföldi „német militarizmus” összecsapásáról!)

A háború első szakaszában, Spárta győzelme után, visszaállították a korábbi status quót (nikiászi béke: Kr. e. 421–415), de Athén két ízben is kalandor vállalkozást indított a spártaiak által alapított szicíliai gyarmatok ellen. Alkibiádész, második árulását követően, 411-ben súlyos tengeri vereséget mért a spártaiakra, akik békét kértek, ám ezt az oligarcha-uralmat gyakorló négyszázak nem fogadták el. Spárta blokáddal és flottája megerősítésével válaszolt, és 407-ben, majd 405-ben katasztrofális vereséget mért ellensége hajóhadára. Az elszigetelt város egyéves tengeri és szárazföldi ostrom után megadta magát.

Spárta szövetségesei totális pusztítást és rabszolgaságba hurcolást követeltek, II. Agisz viszont bölcsen döntött. Megsemmisíthette volna Athént, de ehelyett megelégedett a következőkkel: leromboltatta a város falait, tucatnyi őrhajó kivételével elvette flottáját, Athénnak le kellett mondania addig elfoglalt területeiről, fel kellett oszlatnia saját szövetségét s be kellett lépnie Spártáéba, végezetül a város élére a „harminc zsarnok” került. (Egyedül a demagóg Kleophónt végezték ki, aki 410-ben visszautasította a második méltányos spártai békekérelmet.) Ami ma az Athént érő szankciók kapcsán a legsúlyosabbnak tűnik, akkoriban a legkevesebb volt.

A háború lezárta Athén aranykorát, de a városállamok közötti háború a másik fél számára is kimerítő volt. A korinthoszi háborúban (Kr. e. 395–387) a perzsák területeket foglaltak el a görögöktől, Kr. e. 371-től Spárta hegemóniáját Thébáé követte, majd 338-ban az eredetileg általuk behívott II. Philipposz leverte a görög városok lázadásait és a térséget bekebelezte a Makedón Birodalomba.

amelynek ismételt hegemónia-törekvések, ezzel újabb háború és végül birodalmi integráció vetett véget.

A háború történelmi és erkölcsi szempontból legtanulságosabb esetét Thuküdidész jegyezte le (Peloponnészoszi háború. V. könyv). A Kr. e. 416-ban játszódó méloszi dialógusban a Spárta által alapított szigetet ostromló Athén képviselői erőpozícióból tárgyaltak a körülvett várossal. Nem elégedtek meg a mélosziak által felajánlott semlegességgel, a választási lehetőségek részükről így hangzottak: teljes behódolás vagy teljes pusztulás. Az athéniak szerint ugyanis egy semleges város azt üzenné, hogy erejük meggyengült és csúfot űzhetnek belőlük. A híres párbeszéd így hangzik (89–90. bekezdés, Muraközy Gyula fordításában – kiemelés tőlem):

Athéniek: […] emberek között jogegyenlőségről csak az erők egyensúlya esetében lehet beszélni, a hatalmas azonban végrehajtja, amit akar, a gyenge pedig meghajlik előtte.

Mélosziak: […] kívánatos lenne, ha […] a bajban lévő esetében a méltányos mindig igazságosnak is számítana, s ő, ha ügye jogosságát nem is tudja teljes mértékben bebizonyítani, számíthasson némi jóindulatra. S ez nektek is érdeketekben áll, hiszen ha netán egyszer alulmaradtok, meglehet, ti szolgáltok a legszörnyűbb megtorlás példájául.

Amint közismert, a túlerejüket érvényesítő athéniek a magát megadó várost elfoglalták, a férfiakat lemészárolták, a többi lakót pedig eladták rabszolgának. Egy évtized múlva azonban, mint láttuk, Spárta megkegyelmezett Athénnak – bizonyítva, hogy csak a gyáva alázza meg ellenfelét, az erős és magabiztos soha.

Az önmérséklet ugyanis nem a gyengeség jele, hanem a hatalom bizonyítéka. Mintha a harcias spártai szellem hosszabb távú békét tudna teremteni.