Ez mindenkit érint: történelmi jelentőségű technológiát vizsgálnak a kiskorúak védelmében
Több kontinensen és szektorban is lavinát indíthat el a döntés.
Az elmúlt másfél évtizedben a globalizáció a Rossz irányába tolódott el, méghozzá azon eszközök segítségével, amelyek éppen az egyetemes Jó létrejöttét ígérték szolgálni.
„Feltaláltuk a gépet, és most már nem is maga a géppuska szegeződik fenyegetőleg a hátunknak, hanem az a sivár csoda, hogy egyáltalán van.”
Karl Kraus: Az emberiség végnapjai (1918)
A 20. század totalitárius kísérleteinek katonai legyőzése, gazdasági összeomlása és erkölcsi diszkreditálása után a felvilágosodás ígérete rövidesen beteljesedni látszott. Úgy tűnt ugyanis, hogy ezt követően többé semmi nem állhat az emberiség egyesülésének útjában. A berlini fallal együtt visszavonhatatlanul leomlottak a világ korlátai is. Telibe találta a Zeitgeist-et, amikor Francis Fukuyama 1989 nyarán egy neokonzervatív konferencián úgy fogalmazott, hogy a történelem véget ért. Felszólalásának megállapításait 1992-ben az azóta széles körben idézett A történelem vége és az utolsó ember című könyvében foglalta össze. A politológiai szakirodalom közhelyévé vált szellemes könyvcím második felét azonban keveset citálják. Ez a Nietzsche által megjövendölt „utolsó emberre” utal, aki a német filozófus szerint valójában a történelem drámájáról lemondó ember, ellentétben az általa óhajtott világuraló alakkal, vagyis az „emberfeletti emberrel”. Nem ez az első szándékos félreidézés a szellem történetében, de mindközül talán a leghatásosabb és egyben a korunkra legjellemzőbb is.
Az eredeti nietzschei mondanivaló eltérítésével ugyanis kifejezést nyert a múlt századvég illúzióinak ember(kép)e, aki az univerzálisan egyaránt elérhető fogyasztási javak végtelen bőségében oldja fel történeti konfliktusait, s önfeledten küszöböli ki az emberi tudat ezekből eredő negatív vonásait. Itt azonban már nemcsak a kantiánus „örök béke” lehangoló későkapitalista verziójával, hanem a kollektív gondolati erőfeszítések elapadásával, vagyis a globális gondolattalanság végső változatával van dolgunk. A konfliktusok megszüntetésével együtt egy ponton az eszmék is véget értek és a korszellem a szellemtelenség lett. Ha Ernst Jünger „eljövendő titánjaira” még várnunk is kell, a fogyasztói materializmus koboldjai már bizonyosan velünk vannak.
A mindenkori millenáris várakozások is visszatértek, csak ezúttal végletesen szekuláris változatban. Fordított gnoszticizmus uralkodott el, amely nem az anyagi világ könyörtelen elutasítását, hanem éppen ellenkezőleg, kizárólag annak igenlését parancsolta. A globális világtársadalom megszületésének ígéretét az új évszázad hajnalára sokan beteljesedni vélték, amikor úgy gondolták, hogy az Egyesült Államok vitathatatlan hidegháborús győzelme egyúttal a kapitalizmus végső történelmi diadalát is jelenti; az olyan lokális zsarnokok megregulázása, mint Szaddam Husszeiné az első Öböl-háborúban, vagy Milosevicsé Jugoszlávia 1999-es bombázásakor, pedig egyenlő a „világkormány” hatékonyságával; hovatovább úgy hitték, hogy az eredetileg katonai célokra létrehozott Internet polgári, kereskedelmi alkalmazása automatikusan kiegyenlíti majd a javak globális cseréjét; sőt az Európai Unió bővítésével a jogi és gazdasági alapra helyezett nemzetekfelettiség elvét is igazolódni látták. Semmi sem árulkodóbb a globalizáció radikális materializmusára, mint az, hogy a brüsszeli alapértékek nem mások, mint „a tőke, a munka, az emberek és a szolgáltatások szabad áramlása” – tehát a puszta anyag keringése.
Persze 1991 és 2001 között sem ment minden zökkenőmentesen, de a nyugati pénzügyi és tervező központokban – eredendően gyarmatosító rasszizmusuk előítéletei miatt – azt gondolták, hogy a balkáni polgárháború, a ruandai népirtás, a csak nem szűnő palesztin–izraeli konfliktus, a csecsenföldi háború, Szomália összeomlása és a koszovói válság csupán ideiglenes zavarok és nem a rendszer részei. Úgy látták, hogy képzési programokkal, tőkeinjekciókkal és békefenntartókkal a „nemzetközi közösség” képes kontroll alatt tartani a nemkívánatos folyamatokat (hiszen a felvilágosítás, a pénz és a szabályozás mindenre megoldást kínál); és idővel kiküszöbölhetők a globális békét fenyegető törzsi, vallási és nemzeti ellentétek, a gazdasági problémák pedig jószerével úgyis majd maguktól megoldódnak. A létező szerkezeti problémák elfedésének szerves része volt a háborúk néven nem nevezése és a Mogadishutól Groznijon át Szarajevóig terjedő helyi válságok és ezek hasztalan „kezelési megoldásainak” olyan eufemisztikus kifejezésekkel illetése, mint a „gazdasági embargó”, a „humanitárius intervenció” vagy a „békefenntartó műveletek” – csak ne kelljen kimondani, hogy háború van. A szókészlet lecserélődése hűen tükrözi azt a változást, amelynek során a hadművészet helyébe a válságmenedzsment lép, világos beszéd helyett kríziskommunikációt gyakorolnak, a felek érdekbeszámításos politikai megegyezése helyett pedig jószolgálati mediátorokat alkalmaznak.
Jean Baudrillard a szeptember 11-ei terrortámadás után úgy írt (A terrorizmus szelleme), hogy „maga a világ áll ellen a világméretűvé válásnak”, hiszen a Rossz globális kiűzése után megmarad az iránta táplált vágy, ráadásul „a jó és a rossz hatalma egyidejű, és mozgásuk iránya is megegyezik. Az egyik győzelme nem vonja maga után a másik visszaszorulását, éppen ellenkezőleg.” Azaz a Jó egyetemessé válásával a két ellentétes érték közötti egyensúly megbomlott és a Rossz lappangó fenyegetéssé vált. Ezért lehetséges, hogy vélekedése szerint „napjaink terrorizmusának nincs köze a hagyományos anarchizmushoz, nihilizmushoz vagy a múlt fanatikusaihoz. Ehelyett a kortárs globalizáció természetes kísérőjelensége.”
Jóideig nem vették észre, hogy a „sötét oldal” nem a másik oldalon van, hanem ezen.
Nincs ugyanis másik oldal – a globalizáció történelmi projektje befejeződött.
Az elvek globalizálása (Aufklärung) után a javak is univerzális terjedésbe kezdtek (One World), most pedig a háború planetarizálódik (Weltbürgerkrieg, global civil war). A média természetével kapcsolatban optimista Marshall McLuhan által megjövendölt „globális falu” annyiban mindenképpen bekövetkezett, hogy a tömegkommunikációs eszközök összekötik a Föld lakóit és ez időben-térben csökkentik a távolságokat. McLuhan azonban az emberi természetet is alapvetően jónak látta s az általa létrehozott eszközökbe vetette bizalmát. E gondolatnak megfelelően hosszú ideig elképzelhetetlen volt, hogy a globalizáció hasznos és pozitív folyamatainak keresztüláramlását biztosító infrastruktúra és intézményrendszer (mint amilyennek a vám- és országhatárok lebontását, az Internetet, a misztikus „világkereskedelmet” és az NGO-kat szokták tekinteni) rosszra is használhatók. Vagyis a Jó mellett a Rossz is globalizálódik. Bár a technológiai apparátus az elmúlt huszonöt évben annyit fejlődött, mint a gőzgép feltalálása és az űrhajózás között eltelt kétszázötvenben összesen, az ember erkölcsi világa szemernyit sem haladt a neolitikum óta. Nem csupán arról van szó, hogy eszközeink összehasonlíthatatlanul gyorsabban fejlődnek, mint alaptermészetünk, hanem arról, hogy utóbbi történelmi távlatban változatlan. – A Föld világvárosait bekeríti a „globális falu”, ahol eközben törzsi háborúk zajlanak.
A globalizáció rétegződése nagyon hasonló az Internet felépítéséhez, amely egyszerre elősegítője és terméke is e világméretű folyamatnak. A felszíni web, amelyet mindannyian látunk és használunk, csak töredéke az on-line szuperstruktúrának. Alatta ott van a nálánál ötszázszor nagyobb deep web, azaz a mindennapi működéshez szükséges technikai állványzat, benne az archívumok, adatbázisok, nem működő honlapok, valamint elavult hálózatok sokaságával. A dark web, amelyre viszont csak speciális programmal lehet átjutni, nem más, mint a bűnözés és az aberráció internete, ahol fegyver- és drogkereskedelem zajlik, pedofil-hálózatok működnek és terroristák rejtőznek. Ha a nyilvános internetes tartalmak felét kitevő pornóoldalak vagy a „sötét világháló” alapján ítélnénk, akkor a kollektív emberi tudattalanról nagyon lehangoló következtetésekre kellene jutnunk. Az Internet természetét nem a gyakorlott rendszergazdák vagy a szerverszolgáltatók ismerik igazán, hanem a tudat romjait és a lélek odvait innét előbányászó cyber-pszichiáterek. A globalizációnak is van mindannyiunk által élvezhető áldása, mint például azok az olcsó repülőjegyek, amelyekkel fundamentalisták is utaznak Franciaországból Szíriába és vissza, mondván: „Az ummah [a muszlimok közössége] turizmusa a dzsihád.”
Az ún. „posztinternet művészethez” hasonlóan e konfigurációk sokasága nem értelmes egészet, vagy egy korábbi tartalom újraértelmezett változatát eredményezi (afféle remake-kultúrát vagy reboot-civilizációt), hanem össze nem illő darabokból álló mozaikot, akárcsak az egymástól egy kattintásra található Kardashian-emojik és metamémek vagy a Word of Tanks mintájára készített ISIS-videók. – Ezek egymással nem érintkező síkokon helyezkednek el, mégis összefüggésben vannak. Ez azt is jelenti, hogy nincs többé reneszánsz-típusú kulturális innováció, hanem az egyes korok együtt és egyszerre vannak jelen: a pink-hidzsábos Mona Lisa csillámunikornison lovagol. A sikeres globalizációnak valójában nincs világos és sötét oldala, hiszen miután száműzte a Másikat és egyetemessé vált, csak egy világ létezik, amelynek viszont minden a része.
Úgy tűnik, hogy az elmúlt másfél évtizedben a globalizáció a Rossz irányába tolódott el, méghozzá azon eszközök segítségével, amelyek éppen az egyetemes Jó létrejöttét ígérték szolgálni. Tegyük fel a kérdést, hogy van-e lényegi különbség a Tinder keresőmotorja és egy terrorista-toborzó algoritmus között? Vajon azok a 7. századot idéző raqqa-i kivégzések, amelyeket iPhone-okkal rögzítettek, mit üzennek? Hogyan lehetséges, hogy ugyanazon a közösségi platformon terjednek a merényletre felszólító videók, mint amelyen meggyászolják azok áldozatait? Kitalálnánk-e, hogy az Inspire című színes magazin az al-Kaida propagandalapja-e vagy egy Szilícium-völgyi start up havi értesítője? Számít-e, hogy londoni nyaralás közben vagy Aleppo ostroma után kerül elő a Samsung-gyártotta szelfibot? Hihető, hogy ugyanolyan Apple-tablettel, amelyet sietős berlini menedzserek tőzsdehírek átfutására használnak, az al-Nuszra Front tagjai rakétákat irányoznak Latakiában? Mi a tanulság abból, hogy az Instagramon virágzó iszlamista vizuális szubkultúra fejlődött ki, csak a mókás szűrőkön át látható fahéjszívecskés kávécsodák helyett filteres kézigránát-füzérekkel és khilafah-hashtagekkel? Továbbá: lehet-e a Toyota önkéntelen vírusmarketing-kampányának tekinteni az Iszlám Állam videóit, amelyeken a gyártmány Hilux-típusú platós kisteherautóival viharzanak fegyveresei a sivatagban? – Korunk efféle, bornírtan ironikus gesztusainak súlya alatt összeomlik az értelem és megszakad az összefüggések logikus láncolata.
A Kommunista kiáltvány szerint a kapitalizmus maga bábáskodik annak megszületésénél, amely meg fogja dönteni. Ez tévedés volt, amely legkésőbb a nyugati jóléti társadalmak 1960-as évekbeli kialakulásakor nyilvánvalóvá vált. Nos,
Minél több ellenzője támad, annál nagyobbra nő, hogy bekebelezhesse őket. Válságunk esztétikai krízis. Nem csak a média zsarnoksága és a „látványtársadalom” (Guy Debord) tehet róla, hanem van valami sorsszerű abban, hogy a Disney-csatornától érkező popdíva, Miley Cyrus testének szemérmetlen feltárulkozása megtalálja komplementer megfelelőjét a francia Riviérán fekete niqabban fürdőző muszlim nőben. A burkini ennyiben a piaci termékké tett mezítelenség negatívja – és fordítva. Volt olyan időpont, amikor annyi gender-variáció közül lehetett választani, ahány szűz a Jannah-ban hitük szerint az öngyilkos merénylőkre vár.
Az értékek globális politikai gazdaságtana szerint kiegyenlítődnek a szélsőségek: a kapitalizmus árufétise és a sária szadizmusa valójában egymást feltételezi. A szimbólumok globális cseréjében a Jó és a Rossz jelei gond nélkül átválthatók egymásra. – A kérdés, hogy ott, ahol a legradikálisabb alternatíva is a rendszer része, milyen választási lehetőség marad?