Mi van, ha a történelem 2016-ban sem ért véget?

„A történelem mindezt nem olvasta, egyszerűen nem tudott arról, hogy neki bizony vége van, kampec. Egyszer csak feltette a kezét: bocsánat, még itt vagyok, és mutatnék egy-két meglepő újdonságot. Vett egy éles kanyart, áttörte, és elsodorta a gondosan megtervezett gátakat, és kilépett a számára kijelölt mederből” − mondta Orbán Viktor a minapi évértékelőjében. Bölcs gondolat, még ha nem is túl eredeti. De mindig igaz.

És legfőképp akkor, amikor nagyon elkezdjük hinni, hogy a történelem épp lecövekelt egy irány mellett.

2016 Donald Trump győzelméről és a Brexitről, no meg euroszkeptikus pártok előretöréséről szólt a nyugati világban, így igaz. Ezeket a történéseket össze is kötik bizonyos jelenségek, folyamatok, így igaz. És az is igaz, hogy erre Orbán Viktor a jelenlegi magyar politikai élet legtapasztaltabb és legtehetségesebb politikusaként korán rá is érzett, sőt, 2010-től a magyarországi fejlemények bizonyos mértékig meg is előzték a mostanában szerte a nyugati világban látott jelenségeket.

De mi van, ha 2017-ben a nagybetűs Történelem még egyszer felteszi a kezét, mondván, hohó, idén is itt vagyok? Mert egyébként a történelem azoknak szokott a legkevésbé kedvezni, akik azt hiszik, rájöttek már annak menetére; és nagy dölyffel, fölényesen rötyögve tudni vélik, honnan fújnak a passzátszelek, minek van vége és mi lesz majd ezután.

Mi van, ha ebben az évben nem úgy mennek tovább a dolgok, ahogy azt a tavalyi fejlemények után gondoljuk? Hogy a jövőben valami egészen más bontakozik ki, mint amire számítunk? Ez ugyanis a sok évezredes tapasztalat.

Csak néhány dolog.

*

Ebben a pillanatban a legfrissebb mérések szerint Németországban a szocdemek, élükön Martin Schulz kancellárjelölttel népszerűbbé váltak az Angela Merkel-féle CDU-nál. Az EU-szkeptikus AfD párt meg csúszik lefelé, 10 százalék alatt is mérik már.

Mi van, ha egy kiszámítható Merkel-féle CDU-szocdem nagykoalíció helyett egy Martin Schulz-féle szocdem vezetésű nagykoalíció, vagy pláne egy szocdem-zöld-kommunista baloldali kormányzat alakul majd Németországban, Európa vezető hatalmában ősszel?

A szomszédban, Franciaországban is csak a kiszámíthatatlanság a kiszámítható. A szimpatikus Francois Fillon konzervatív elnökjelölt körül kínos, kisstílű nepotizmusról szóló botrányok törtek ki, miközben tör fel Emmanuel Macron, egy baloldali érzékenységű, szoft liberális technokrata fiatalember, egyre növekvő politikai mozgalommá szervezve támogatóit. Hozzá képest már Marine Le Pen, a Nemzeti Front nagyasszonya tűnik a régi, kiismerhető, megunt politikai elit képviselőjének.

Mi van, ha egy amúgy sem túl valószínű Marine Le Pen-elnökség, vagy egy Fillon-elnökség helyett Franciaország balliberális-technokrata elnököt választ magának tavasszal?

Mi lesz, ha az EU-tól mindig is ódzkodó britek távozásával egy időben a kontinentális Európa (és az EU) két nagyhatalmában hirtelen erősen Unió-párti és karakteresen baloldali-liberális kormányzat alakul majd?

És ott van még Donald Trump a kiszámíthatóan kiszámíthatatlan, idén kezdődött elnökségével. A hazai és nemzetközi liberális sajtóban vég nélkül elemzik és rettegik orosz kapcsolatait – akár valós, akár kiszínesített vagy megalapozatlan híresztelésekről van szó. Ehhez képest Trump a gyanús outsiderek helyett alapból összerakott egy öreg militarista, üzleti és pénzügyi rókákból, mit rókákból, bölényekből álló, kemény republikánus vonalvezetésű kormányt. És lassan kibontakozó kormányzása sem kezd másnak tűnni, mint egy kemény republikánus kormányzásnak. Mely során most legutóbb épp Moszkvának üzente meg a Donald, hogy a Krímet vissza kéne adni a korábbi tulajdonosának, meg egyébként Obama túl puha volt Oroszországgal.

Mi van, ha Trump nem lesz egy mindent átrendező, a régi világrendet lebontó és újat alkotó, messzemenőkig izolacionista elnök? Mi van hanem ehelyett a republikánusok utóbbi évtizedekbeli „neokon”, héja politizálása fog érvényesülni? Már csak azért is, mert Trumpon és kis családi-baráti körén kívül mégis csak a republikánus párt és annak elitje csinálja majd a kormányzást.

*

A jövő előttünk áll, így nem a kijelentések, hanem a kérdések sorakoznak. Honnan fog majd fújni a szél 2017-ben? És mi lesz az ereje, mi lesz az iránya? Minek kell majd ellenállni? Mi és ki ellen kell majd az örök orbáni harcot vívni?

Mi lesz majd Berlinben, Párizsban, Brüsszelben, mi lesz majd Washingtonban?

Honnan tudjuk, hogy 2017 milyen értelemben lesz a lázadás éve?

Mi van, ha a történelem 2016-ban sem ért véget?