Kárpát-medencei titokkönyvek

„Mély titokkönyvként fekszik előttünk a Felföld – mondja mintegy 180 évvel ezelőtt Kazinczy Gábor, a reformkor egyik tudós-politikusa. »Mintha világtenger szigetelne el bennünket, távol hisszük magunktól, érdekeinktől« a szlovákokat, akkori megfogalmazásban tótokat – veti fel önkritikusan Kazinczy, aki szerint a Felföldnek van egy olyan könyvtára, amit a magyarok nem olvasnak. Azóta majdnem kétszáz év eltelt, és a szlovákok távolabb kerültek Magyarországtól, mint azt a reformkori szerző talán valaha is képzelte. Az egykori Felföld helyén ma egy szlovák állam van, a Kárpát-medencei közös múlttal kapcsolatos »titokkönyvek« pedig továbbra sem számítanak népszerű olvasmányoknak a magyarok, szlovákok, románok, szerbek könyvtáraiban.

Most hagyjuk a szomszédokat, és seperjünk kicsit a saját házunk táján: a 100–150 éve kialakult magyar nemzettudat főbb kereteibe annó a szomszédos népek nagyon kevés helyet kaptak, és ez később az egymást váltó rezsimek alatt sem változott. Ez igaz a rendszerváltás utáni időszakra is: mind a baloldali-liberális, mind a nemzeti-konzervatív irány elhanyagolta ezt a kérdést. Előbbiek önmagában már az etnikai alapú identitáspolitikát sem tartották sokra, és inkább a nacionalizmus veszélyét magában hordozó erős nemzeti ideák »dekonstruálását«, leépítését tartották volna helyesnek.

A magyar jobboldal pedig a közép-európai érdeklődése ellenére rendkívül óvatos és várakozó állásponton ragadt le a szomszédokkal való közös emlékezetkultúra kialakításában, elsősorban a szomszédból várva a pozitív lépéseket; addig pedig a magyar kisebbségeknek próbál amolyan szellemi hátvédként szolgálni. Ezt az »önvédelemre« építő reflexet erősíti, hogy a nemzeti-konzervatív oldalon a kommunista internacionalizmus szellemiségével szembeni restaurálás végül jóval fontosabbnak bizonyult, mintsem hogy a szomszéd népekkel való közös emlékezetkultúra kialakítása előtérbe került volna.”