Ha bárki kételkedett volna, láthatja: Trianon nem a múlt, hanem a folyamatos jelen

Anzelm atya egy május végi, hűs hajnalon szörnyű zajra riadt. A szerda reggel öt órai lármázás semmi jót nem jelenthetett, hiszen a nagyváradi premontrei apátság már régóta román ostrom alatt állt. Mise alatti, megalázó házkutatás, jogtalan kilakoltatási kísérletek és folyamatos, erőszakos nyomásgyakorlás előzte meg, hogy az önkormányzat emberei áttörjék a falat, és rendőrök jelenlétében kitessékeljék az apátot az amúgy a rendtől jogtalanul, visszamenőlegesen elszedett épületből. Csütörtökön a szlovák hatóságok szabálysértésről büntetőügyre szigorítva kezdték vizsgálni Orosz Örs politikus ügyét, aki a Beneš-dekrétumokat megkérdőjelező feliratú mellényt viselt, amit a szlovák jog félévnyi börtönnel is büntethet.

És már szervezik a temetését a beregszászi kistérségbe való Polner Kornélnak, az orosz–ukrán háború legújabb magyar áldozatának. 

Ha bárki kételkedett volna, láthatja: Trianon nem a múlt, hanem a folyamatos jelen, százhat esztendeje minden napra, minden égtájra jut belőle valamennyi. 

E sorok írásakor a kormány még nem nyilvánult meg Anzelm atya ügyében – igaz, egyelőre a helyettes államtitkári szintre lefokozott területre sem sikerült felelős személyt kinevezni –, és látható, hogy erőit finoman szólva sem a nemzeti egység ügyére összpontosítja. Pedig 1918–1920 legegyértelműbb tanulsága, hogy a viszálykodás veszteségét mindig az egész nemzet viseli. A kép szerencsére ennél árnyaltabb azért: egyes témákban, így a kárpátaljai magyarok jogai kapcsán az új kormány átvette elődje 11 pontos követelését, a Beneš-ügyben pedig még karakánabb fellépést ígért – csak remélni lehet, hogy ez nem merül ki a retorikában. 

nagy a felhatalmazása, jó a nemzetközi pedigréje, jobbak a kapcsolatai. Csak példaként: a Tisza annak az Európai Néppártnak a liblingje, amelynek tagja a – most már csak ügyvivő – román kormány vezetőjét adó Nemzeti Liberális Párt. Mi több, Ilie Bolojan ügyvivő miniszterelnök ráadásul volt váradi polgármester is. Itt az idő, hogy a magyar kormány megmutassa, mire elég Manfred Weber személyes támogatása, ha egy másik EU-tagállamban kell fellépni a magyarok érdekében – őszintén örülnék neki, ha sikerülne. 

Nem muszáj ezt egyedül csinálni. Hogy a trianoni évfordulóra – és a gyalázatot meghaladni kívánó emléknapra – ne csak kétkedő üzenet jusson, lenne egy tiszteletteljes javaslatom a kormánynak, sőt mind a négy, elveiben jobboldali parlamenti frakciónak. Hozzanak össze egy közös plénumot – akár a már létező magyarságpolitikai bizottságra és a nemzetbiztonsági bizottságra alapozva, de szélesebb körben – gyors egyeztetési felületként, a megfelelő kommunikációs platformokkal kiegészítve. Ennek fő feladata lehetne, hogy a nagyváradihoz hasonló esetekben erőteljes mandátummal a birtokában határozottan és azonnal kommunikáljon, gyorsabban, mint a parlament, és szélesebb felhatalmazással, mint bármely formáció – hiszen nemcsak a kormány vagy egy párt (jelentése: rész), hanem az egész magyar állam és társadalom nevében szólhatna. Másrészt gyors és megalapozott szakmai javaslatot tehetne le a kormány asztalára, hogy milyen anyaországi – politikai, gazdaságpolitikai, diplomáciai vagy egyéb – fellépés szükséges.

Hiszen a tátongó lyukat nem csak a premontrei apátság közfalán ütötték: mindannyiunknak üzentek vele, kormánypárti magyarnak, ellenzéki magyarnak, apolitikus magyarnak egyaránt. Legalább az efféle húsba vágó nemzeti ügyek mentén lehetnénk mind magyarok, együtt, egyszerre. Hátha rákapnánk végre az ízére.