Trianon olyan, mint a halál: elfogadjuk, hogy van, de sohasem tudjuk lelkileg feldolgozni a létezését

„Tagadhatatlan, hogy ennek az évfordulónak mindig vannak fájdalmas rezonanciái. Egyszer azt mondtam, Trianon számunkra olyan, mint a halál – elfogadjuk, hogy van, együtt tudunk élni vele, de sohasem tudjuk lelkileg feldolgozni a létezését” – nyilatkozta a Mandinernek Lakatos Mihály, az MCC Magyar Összetartozás Intézetének senior kutatója arra a kérdésre, mit jelent napjaink embere számára a trianoni békediktátum évfordulója.

Hozzátette: „ez természetesen nem azt jelenti, hogy napjaink embere ezzel a frusztrációval kel és fekszik, hiszen minden nemzedéknek megvannak a maga életfeladatai és céljai, egyetlen generáció sem engedheti meg magának, hogy a múlt fogságában rekedjen. Ettől függetlenül persze minden nagy kudarcnak megvannak a maga nagy tanulságai is, amelyeket le kell vonni és a jövő tervezésében és építésében fel kell használni. Így Trianon üzenete is sokrétű, sok összetevője van, de egy közülük bizonyára az, hogy 

Lakatos Mihály szerint „Trianon más-más tanulságokkal és feladatokkal ruházta fel az anyaországban és a határon túli régiókban élő magyar közösségeket. Az anyaország fogalma nem véletlenül tartalmazza az »anya« jelzőt.”

Mint kifejtette: „egy anyának mindig számon kell tartania a család máshol élő tagjait is, biztosítania kell a családi tűzhely messzire kisugárzó és erőt adó melegét, hogy úgy mondjam: mindig kell lennie egy olyan terítéknek a családi asztalon, amely a határon túliakat várja, és egyben emlékezteti az itthoniakat a távol lévőkre.”

Hozzátette: „a határon túliaknak pedig tudatában kell lenniük a hovatartozásuknak, a gyökereiknek, és annak, hogy egy több mint ezeréves civilizáció őrzői és tovább éltetői, az ezzel járó feladatokkal.”

A kutató úgy vélekedett, 

Ez nem csupán egy rokonszenves érzelmi megnyilvánulást jelent, de közös érdeket is.”

Lakatos Mihály úgy gondolja, az, hogy a nemzeti összetartozás napjává nyilvánították június 4-ét, „alapjaiban változtatta meg a magyarság viszonyulását e szomorú dátumhoz. Sőt azt is mondhatnám: lehetővé tette, hogy egyáltalán viszonyuljunk valahogyan hozzá mint nemzeti közösség is.”

A kutató emlékeztetett: 

A Kádár-korszakban, a »nemzetközi (egyébként nem létező) proletár egység« kontextusában tilos volt megemlékezni az efféle »egységbontó« eseményekről, mert úgy vélték: az irritálná mind a hazai, mind a hajdani kisantant országaiban éppen a szocializmust (kedvetlenül) építgető proletárokat.”

Lakatos Mihály úgy folytatta: „a rendszerváltást követően is sokáig bizonytalan volt az évforduló hivatalos státusza, nem utolsó sorban azért, mert nehéz volt úgy szólni róla, hogy az utódállamok ne szimatoljanak rögtön revizionista hátteret a megszólalás mögött. Márpedig muszáj szólni, mert nem csupán egy akármilyen összetevője a nemzeti emlékezetnek, hanem súlyos mérföldkövet jelent a magyarság történetében. Ma minden más lenne és mindenki más lenne, ha nem következik be 106 éve az, amit összefoglaló néven úgy hívunk: Trianon. És ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül.”

Az MCC Magyar Összetartozás Intézetének senior kutatója szerint 

mert így az emlékezés – amiként intézetünk igazgatója, dr. Margittai Gábor mondta minap egy interjúban – nem csupán a múltra és a fájdalomra összpontosít, hanem előremutató tartalmat is hordoz – az összetartozásét, az együttműködését, a megmaradásét. És 

Ez pedig a pszichológusok szerint is csökkenti a stresszt és a frusztrációt. Az pedig a magyar társadalomra mindenkor ráfér.”

Nyitókép: ATTILA KISBENEDEK / AFP