Csak a test öregszik, a lélek nem – Blaskó Péter a Mandinernek

Az öltözőjében több fénykép mellett szinte a fő helyen áll a szüleiről készült felvétel. Soha el nem múló hála? 

A kép 1944. november 19-én készült, az esküvőjük napján. Elég régen volt már, és szegények réges-­régen elmentek. Így mégis itt vannak velem. Segítenek nem elfelejteni, honnan jöttem, és kik által lettem az, aki vagyok; ezeket nem árt észben tartani, hogy az ember minden életszakaszában a helyén és az értékén tudja kezelni magát. 

Mindez áttételesen is igaz, mert bár az édesapja festőművész és tanár volt, az édesanyja pedig gyógyszerész, a színészettel mégis inkább utóbbi vágyait váltotta valóra. 

Igen. Édesanyám szeretett volna színész lenni, csak ugye akkoriban ez meglehetősen bizonytalan és ledér hivatásnak számított. Az ő környezetében meg pláne; el lehet képzelni, mit szólt volna a duna­bogdányi elit, ha a köztiszteletben álló főjegyző Mária nevű lánya ilyen feslettségre hajlamosító foglalkozást választ magának. Az engedéllyel kapcsolatos családi tanácskozáson megszületett az egyhangú ítélet: tessék szépen tisztességes polgári hivatásban gondolkodni. Édesanyám azért tett még egy utolsó kétségbeesett kísérletet, titokban elment Makay Margit színiiskolájába felvételizni, a meghallgatáson maga Margitka biztatta, hogy az abszolút színésznői alkata miatt – nyúlánk, királynői alak, kiváló orgánum – érdemes volna komolyabban megfontolnia a pályát. Ettől persze még inkább elkeseredett, és mivel a szülői tiltás miatt szó sem lehetett róla, beiratkozott gyógyszerésznek. Később mindig azt mondta, hogy bár a gyógyszerek, kenőcsök állandó kevergetését soha nem tudta igazán megszeretni, a betegekkel való rövid beszélgetések kárpótolták – ők lettek édesanyám hálás közönsége. 

Feltételezem, hogy önnek, ahogy később az öccsének is, már sokkal könnyebb út vezetett a színészethez. 

Valóban, a szüleink óriási szeretettel fogadták a döntésünket, lelkesen drukkoltak nekünk. Abban az időben ha a színművészetis felvételi után nagy boríték érkezett, benne mindenféle papírral, az a kudarc biztos jele volt, a kis boríték a sikeré. Még aludtam, amikor a postás meghozta az értesítőt, édesanyám meg boldogan rohant be a szobába kelteni, hogy „nézd, Petikém, kis boríték!”. Felbontottuk, és valóban, ott állt a papír közepén nagybetűkkel, hogy „felvételt nyert”. Édesapámmal együtt aztán gyakran eljöttek az előadásainkra. Egyszer például Balázs öcsémmel közösen játszottunk Kecskeméten, a La Mancha lovagjában – ő volt Sancho Panza, én Don Quijote –, 

Ha visszalépünk még legalább egyet az időben, arra emlékszik, hogyan lett a színpad a saját álma? 

Kiskölyök voltam, amikor anyukám és a bátyám – aki Munkácsy-díjas szobrászművész – megnézték a Nemzeti Színházban a Peer Gyntöt Ladányi Ferenc, Törőcsik Mari és Gobbi Hilda főszereplésével. Valamikor tizenegy óra körül érkeztek haza, de még éjjel egykor is a darabról folyt a szó; édesanyám kipirult arccal idézett fel minden apró részletet, meg hogy olyan gyönyörűséges jelenetet, mint Åse halála, még soha nem látott. Ahogy hallgattam őt, kíváncsivá tett: érdekelni kezdett, hogy ilyen komoly dolog a színház. Biztos izgalmas lehet, ha édesanyámnak ekkora élményt jelentett. Elkezdtem én is előadásokra járni. Szintén a Nemzetiben, amely akkor a Blahán állt, láttam a Vízkeresztet, Balázs Samu volt Malvolio, levett a lábamról, emlékszem, sokat nevettem rajta, ahogy a sárga harisnyában illegette magát Olivia előtt. Sok-sok év után aztán én is eljátszhattam Malvoliót a Katonában. Máskor édesapámmal ültünk be a Rembrandt című darabra; alig vártuk, hogy a színpadon látott Éjjeli őrjárat-életképet hazaérve aprólékosan áttanulmányozzuk az albumban. Kamaszkoromra igazi rajongó lettem, volt egy kis autogramosfüzetem, azzal álldogáltam a művészbejáróknál. Főleg a József Attila Színháznál; közel laktunk, ráadásul ott dolgozott az egyik ismerősünk, aki megengedte, hogy a csengetés után, a sötétben besurranjak az aznapi előadásra. 

Megvan még a füzet? 

Sajnos régóta nem találom. Éppen a minap jutott eszembe, milyen jó lenne, ha előkerülne valahonnan, mert akkor átsétálnék vele a szomszédos öltözőbe, és megmutatnám Bodrogi Gyulának, hogy látod, drága Gyulám, egyszer aláírást kértem tőled, most meg az Esthajnal című darabban együtt állunk a színpadon. Az az élmény viszont ma is mindennap velem van, amit azokban az időkben rá és sok más színészre várva átéltem. Már az előadás előtt odaálltam, és alaposan megfigyeltem őket. Ahogy érkeztek sorra, civilben, kalapban, lobogó sálban, még elszívtak kint egy cigit, beszélgettek; olyan természetes, laza volt a légkör, alig lehetett elképzelni, hogy egy óra múlva akár egészen más karakterre váltanak. A függöny legördülte után meg rohantam ki, hogy kijőve is látszik-e még rajtuk a szerep. 

Vagyis a kapcsolót kereste a két létállapot között? 

Igen. A kattanás pillanatát, hogy meddig színész a színész, és honnan kezdődik megint az ember. 

Azóta megtalálta? 

Fokozatosan jöttem rá, hogy ez nem ilyen egyszerű: nem a jelmez magamra öltésétől születik meg a szerep, amit ha felveszek, játszó vagyok, ha leveszek, civil. 

Hogyan, mikor jön létre a varázs? 

A kulcs a próbafolyamat: az alapján dől el, milyen módon válok az adott karakterré. Elindulok a nulláról, és a saját érzelmeimből, emlékeimből, tapasztalataimból, megfigyeléseimből, akár könyv­élményeimből a fantáziám által szép lassan felépítem a figurát. 

a próbafolyamat alatt felkutatott és megtalált jó és rossz tulajdonságaimnak, indulataimnak, érzéseimnek a sűrítménye. Ez a rettentő furcsa és különös a színészetben. Az arc, a fizimiska, az idegrendszer, az alkat a színészé, de az aktuális figurához meg kell találnia annak karakterjegyeit és lelkiállapotát. Mert minden alakítás az adott szerepet játszó színész teremtménye, ettől egyéni, személyes. Ezért nincs a világon két egyforma Csongor, Lear, Trepljov vagy Willy Loman. És ezért nem jó, ha valaki epigonként a nagyokat igyekszik másolni. Szeretni, tisztelni kell a mestereket, tanulni tőlük a tanulható fogásokat, de ha valaki alapvetően nem saját magából fogalmaz, oda a hitelesség – és ezt egy perc alatt a néző is észreveszi. 

A főiskolán, Várkonyi Zoltán osztályában szóba került ilyesmi? 

Konkrétan biztosan nem. Az első egy-két évet inkább szemlélődőként próbáltam túlélni: sokáig úgy éreztem, van bennem valami gát. Hogy bármennyire akarom is, nem tudok olyan könnyed, felszabadult, laza lenni, mint például az én két dörzsölt, tapasztalt osztálytársam, Verebes István és Kern András – előbbinek az apja révén a születése óta az otthona volt ez a közeg, utóbbi pedig addigra már parodistaként bőven túl volt a Ki mit tud?-on. Várkonyi sem bánt épp kesztyűs kézzel velem: ha a rengeteg egyéb teendője mellett véletlenül betévedt egy órára, finoman szólva sem leplezte a véleményét. Egyszer azt mondta nekem: „Blaskó, maga előtt van egy pauszpapír, törje már át, a fene egye meg!” Tehát hogy bátran, magabiztosan, szenvedéllyel oldjam meg a feladataimat. Nagyjából harmadik osztályra sikerült is beérnem a többieket. 

A pályája viszont a diploma után egyenesen alakult, sőt az egyetemes magyar színháztörténelem szempontjából fontos időszakok alakítója, résztvevője lehetett Miskolcon, a Katonában. Véletlen vagy tudatos döntések sorozata? 

Mindkettőből egy kicsi. Nem hiszem, hogy létezik színészi pálya amplitúdók nélkül. Néha törvényszerűen meg kell szenvedni, de a lényeg, hogy a mélypontok ne megijesszenek, hanem tudjunk tanulni belőlük. Mint Ádám a Tragédiában, akinek ez az örök nekiveselkedés, újra és újra felállás a rendelt sorsa: nem feladni, folyton menni tovább, még ha reménytelennek tűnik is a helyzet. Egyszerűbben, meg kell vizsgálni a kudarcok okait, leszűrni a tanulságokat, felismerni, ha eljött az ideje a változtatásnak, és tenni is érte a magunk eszközeivel. Nekem, hála a Jóisten segítségének, általában volt ehhez érzékem, időben beláttam, ha valahol betöltöttem a feladatomat, és továbbléptem. De ezt is a színészetnek köszönhetem, ami voltaképpen nem más, mint egy soha véget nem érő menetelés az önmegismerés útján – a szerepeken keresztül. Állandó rácsodálkozás arra, hogy jé, még ez is ott van bennem. A szörnyeteg, a gonosz, az irigy, a féltékeny, a bohóc, a bölcs, a megértő – ez mind én vagyok? És ezzel együtt 

Szokta idézni Törőcsik Marit, aki egyszer azt mondta, ha egy színésznek van három-négy olyan szerepe, amelyre úgy tud emlékezni, hogy ott tízest lőtt, nyugodt lehet az életét illetően – igaz, később módosított öt-hatra. Önnek van ilyen lista a fejében? 

Amikor egy év kecskeméti kitérő után 1979-ben visszakerültem Miskolcra, a teátrum egésze számára is fantasztikus, felívelő időszak vette kezdetét Csiszár Imre vezetésével. Akkor játszottam el a Peer Gynt címszerepét, a Galilei életéét Brechttől, Strindberget A tribádok éjszakájában és egy egészen furcsa alakot A csapodár madárka című vásári komédiában, óriási műhassal, palóc tájszólással. Meg is lepődtem, hogy a sok komoly szerep, Csongor meg a Csehov-hősök után Imre rám osztott ilyen figurát. De kiderült, hogy ő látta bennem, amit én nem; a darab óriási siker lett, vagy százharmincszor ment zsinórban. 

Akárcsak később a Katonában a Zsámbéki Gábor rendezte, legendás A revizor, amellyel a fél világot bejárták. 

Ez is biztosan benne van abban a Törőcsik Mari említette három-négy szerepben. Akkor és ott ritka módon jól álltak a csillagok; a darabválasztás, a díszletek, a jelmez tökéletesen illeszkedett a korszellemhez. Anélkül szólt az egész a minket valóságosan körülvevő világról, jelesül a rendszerváltozás időszakáról, hogy tele lett volna tűzdelve „modern” kiszólásokkal. Újságcikkekkel, napi hírekkel megpakolni egy klasszikust marhaság. Ezt a fajta aktuálpolitizáló, így az eredeti mű egyetemes mondanivalóját is gyengítő, hatás­vadászatra építő színházat nem szerettem soha – 

Ugyanezen ok miatt a mostanában előszeretettel használt kivetítős, effektes, füstgépes színpadi csinnadrattának sem vagyok kedvelője. Nem biztos, hogy ez a jó irány. 

Ön a megszólalásaiban mindig következetesen egy irányt képviselt, azt, amit a lelkiismerete diktált. Akkor is, amikor 2008-ban nyílt levélben utasította vissza a Gyurcsány-kormány megítélte Kossuth-díj átvételét, és akkor is, amikor néhány évre rá, már a Fidesz-érában Alföldi Róbert mellett emelt szót egy igazságtalan támadás miatt. 

Pont ez a lényeg; ha nem kotyogunk bele állan­dóan mindenbe, és nem akarunk minden felületen mindenáron sztárként tündökölni, akkor a ritkább megszólalásainknak talán nagyobb erejük lesz. A lélek tényleg elég pontos iránytű, szól, ha szakmailag-emberileg valami helytelen dolog történik a környezetünkben. Ha így van, akkor viszont 

Egyetlen ilyen kiállásomon sem tépelődtem sokat, és egyiket sem bántam meg egy pillanatra sem. 

És mit igen? 

Hogy Boriska lányommal kicsi korában nem foglalkoztam többet. Akkor még az édesanyja is aktív színésznő volt Miskolcon, tájolni is jártunk; a mai napig van némi lelkifurdalásom, miért a kollé­gáinkkal és nem vele játszottam többet. De hála Istennek, becsületes, nagyszerű ember lett, ahogy a Peer Gynt-variáció is mutatja, jó érzékű, remek rendező, növendékei által szeretett művésztanár; a napokban vette át a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a doktori diplomáját. Nagyon büszke vagyok rá. A fiunk, Bence esetében másként alakult a dolog. A feleségem, Andrea nagy részben az ő speciális helyzete miatt – ötéves korában diagnosztizáltak nála autizmust – meghozta azt az áldozatot, hogy lemond a karrierjéről Bence napi fejlesztése és a család egyben tartása érdekében. Boldogok vagyunk, mert a lehetőségekhez képest teljes élete van, sőt képzőművészként is egyre sikeresebb. 

Amellett tehetséges zenész is. A 2022-ben bemutatott, Grane – Képzelgések a Peer Gynt nyomán című darabban Szilágyi Ágota mellett ő a gitáros-énekes játszótársa. Csodálatos elő­adás, amelyben Peer Gynt visszafelé járja be élete tájait. 

És a sors talán utolsó váratlan nagy ajándéka számomra. A rendezés, ahogy említettem, Boriska lányomat dicséri, és az ötlet is tőle származik: mi lenne, ha megfordítanánk az ibseni történetet? Vagyis a mi felfogásunkban nem a fiatal Peer Gynt indulna el az ismeretlenbe, hanem egy öregember emlékezne vissza és játszaná újra élete legfontosabb történéseit. Ezért is kezdtem rögtön az úgynevezett hagymamonológgal: ez is voltam, az is voltam, amaz is voltam, de a lényeget nem találtam meg. Rettentő izgalmas és borzasztó nehéz próbafolyamat volt, olykor fájdalmas számvetés saját magammal is. De a végére megtalált tiszta öröm kárpótolt mindenért – hiába a sok nehézség, a Jóisten kegyelméből minden úgy van jól, ahogy van. Persze ez egy rétegelőadás, nem biztos, hogy mindenkit meg tudott szólítani. 

Annál inkább a Nemzetiben ugyancsak évek óta látható és nemrégiben tévéfilmben is feldolgozott Ők tudják, mi a szerelem. Ebben az okos komédiában régi kedves játszópartnerével, Udvaros Dorottyával közösen állítják meg az időt. 

Először tartottunk attól, hogy főleg Tolnay Klári – Sinkovits Imre kettőse után, akik negyven éven át meséltek a közönségnek a szerelem kortalanságáról, vajon mi tudunk-e még erről újat mondani. Hogy nem túl poros, avítt-e ez az egész egy mai néző szemében. Hogy nem nevetik-e ki a zeneszerző Berlioz fiatalkori szerelme, Estella iránt fél évszázad elteltével ismét fellobbanó, őrült szenvedélyét. És kiderült, hogy egyáltalán nem. Talán mert a próbák alatt nekünk is sikerült a magunk módján előbányásznunk a Hubay-drámából az örök emberit. 

És mi az? 

Hogy az élet attól olyan csodálatos, amitől annyira kegyetlen is: csak a test öregszik, a lélek nem.

Nyitókép: Földházi Árpád