Mikor nőnek fel a szuperhősfilmek?

„De hiába: a Marvel Stúdióról sok pozitívumot el lehet mondani, azt azonban nem, hogy szétfeszítené őket a kísérletező kedv. Igaz, ott A galaxis őrzői meg a Tél katonája, amelyek az addig bevett recepthez képest tettek jó pár lépést két ellentétes irányba (mármint a hangvételt tekintve), de alapvetően a cég még mindig a létező legtipikusabb szuperhős-dramaturgia foglya. A Polgárháború volt az első, amelynél kicsit megrázták önként vállalt láncaikat, és végre kipróbáltak valami mást: merték árnyalni a szuperhősökről addig közvetített képet, merték kicsit besározni őket, merték azt mondani, hogy a létezésüknek nem kizárólag pozitív következményei lehetnek. A Russo-testvérek egészen a végéig gyönyörűen, néha már egészen szívszorítóan terelik a sztorit egy tragédia felé, de aztán a Mindenható Franchise közbeszól.

Nem is feltétlenül az a baj, hogy a Marvel még ennyi év után sem mer egy főbb karakter halálával súlyt adni az eseményeknek (legfeljebb majd akkor tesz ilyet, ha valaki kiöregszik a szerepből, vagy végleg lejár a szerződése), hanem az, hogy a finisben egy gyorsan odakent jelenet máris kezdi elsimítani az ellentétet Vasember és a Kapitány között. Ugyan két perccel korábban még majdnem megölték egymást, de utóbbi azért gyorsan biztosítja róla előbbit, hogy semmi gond, továbbra is számíthat rá, ha baj van. Egy gondosan, hatásosan, hosszasan felépített konfliktus hirtelen jelentőségét veszti, és nem azért, mert dramaturgiailag logikus, hanem azért, mert a következő Bosszúállókban mindenkinek neki kell majd mennie Thanosnak, és a karakterekkel túlzsúfolt filmben aligha fog egy-két kurta dialógusnál több idő jutni a Polgárháborúból hozott dilemmák megtárgyalására. A kényszerű univerzumépítés egyszerűen nem hagyja szabadon lélegezni a sztorit (lásd még Pókember vicces és vagány, de történetileg teljesen indokolatlan szerepeltetését), és életbe lép a képregényekből ismert effektus: minél nagyobb a kontinuitás, amelybe illeszkedni kell, annál jobban sérül az adott mű szuverenitása, még akkor is, ha egyébként egy jól megírt és megrendezett filmről van szó, mint ez esetben. (…)

A DC-t csak azért említem meg, mert a Superman V Batman enyhén szólva nem túl fényes fogadtatásából Zack Snyder rendező azt szűrte le, hogy az emberek nem szeretik a hősök dekonstrukcióját. Ennek persze semmi értelme, hiszen az SvB a létező legtipikusabb sztori, millió hasonlót láttunk már a képregényekben: két karakter találkozik, kicsit csépelik egymást, aztán váltanak két szót, hirtelen jóban lesznek, és összeállnak leverni a közös ellenséget. Ebben még csak véletlenül sincs semmi, ami árnyalná a szuperhősök mítoszát. Más kérdés, hogy a DC-től ezen a ponton eleve nincs értelme bármiféle dekonstrukciót várni, hiszen ahhoz előbb fel kell valamit építeni, ők pedig röpke három film után még bőven ezzel vannak elfoglalva. Csak gondoljunk bele, hogy a Marvel a tizenharmadik filmjeként lépte meg a Polgárháborút. (Az más kérdés, hogy a DC-nél az építkezés terén is problémák vannak: az eredettörténetként szolgáló Acélemberből például egyszerűen nem derül ki, miért lesz Clark Kentből Superman, hiszen minden más kánonnal szemben Jonathan Kent itt nem büszke hősnek neveli fogadott gyermekét, hanem paranoiásnak, és arra tanítja, hogy rejtőzködjön a világ elől.)”