Bizony, egy kis trianonozás is lesz, előre szólok. Hogy aki berzenkedne, most menjen inkább medvét simogatni. Vagy a széplelkű eszmékkel puhára bélelt széfszpészbe.
„Azt a feneketlen ostobaság-cunamit, ami a Quimby tusványosi fellépését követte, én sem tudom megemészteni, pedig nem vagyok érintett. Épeszű ember ugyanis nem feltételezheti, hogy a Quimby tagjai Orbán Viktorral és a Fidesszel orgiázták volna végig a koncertet követő éjszakát a backstage-ben, a Csűrben vagy bárhol. Lehet, hogy összefutottak pár duhajabb kedvű politikussal, de hát én is összefutottam néhánnyal, és nem kértem tőlük forintmilliókat, és nem is nyaltam ki a seggüket. Persze nem kétlem, van ilyen eset is. De ez nem az.
És akkor tessék: a trianonozás. A »Quimby-ügy«, e kis műbalhé után egymásnak eső pártos (és »pártatlanul« agyatlan) felekről – ami egyébként simán kivetíthető kábé a mai magyar társadalom egészére – eszembe jutottak az első világháború legendás lövészárok-harcai. (Persze az is, hogy amint Magyarországra érek – bár sajnos ehhez újabban nem feltétlenül kell odáig elmennem – és gyanútlanul odatévedek egy asztaltársaság mellé, kábé két percen belül lekádereznek, hogy kiféle-miféle vagyok és kinek a pártján ülök.) És innen óhatatlanul jön az a gondolat, hogy a világháborús lövészárkos szembenállásnak a magyar oldalon milyen fasza pontot tett a végére a trianoni szerződés.”