Totális tévutak

Tudom, hogy nem tudjátok, meg nem is érdekel titeket, de orbitális ostobaságokat írtok. Van szlovák gasztronómia, vagyis volt (s a cikk épp erről szól). Méghozzá olyan, ami Magyarországon teljesen ismeretlen. Ennek csak egyetlen zseniális szeletét említem: a valahai (60-70-es évek) hidegkonyhai kultúrára alapozott büfé-falatozókat, melyek csúcsmanifesztációjára mindjárt rátérek. Ezek a hajnaltól késő estig nyitva tartó üzemegységek mai szemmel hihetetlen árubőség kínálattal és minőséggel szolgálták a dolgozó népet, valamint a tanuló ifjúságot. A városokban senki nem reggelizett otthon, hanem munkába/suliba menet betért egy-egy ilyen, többnyire lahódkynak nevezett büfébe, ahol néhány perc alatt fillérekért degeszre reggelizte magát. A tejeskávétól a kakaóig, a legkülönbözőbb friss pékárukig, szendvicsekig, ezerféle salátákig bármit ehetett, és mehetett is a dolgára. (Hogy dolga végeztével megint betérjen ugyanoda...:-) Ezt az ifjúkori étkezési szokásomat szerettem volna gyakorolni, midőn, még az özönvíz előtt elcsángáltam a dicső Budapestre, ami azonban rögvest csúfos véget ért. Itt talán a nagyon szórványosan meglévő tejbüfék hasonlítottak arra, amit odaát tapasztaltam, de annak inkább a paródiái voltak. A friss hidegtálak például még az igen előkelő környékeken is leghamarabb délelőtt fél tizenegykor érkeztek meg. Ezt csupán azért említem, hogy itt mennyire nem volt soha igény erre a nagyon épeszű szolgáltatásra. (Egyszerűbb volt, és a mai napig az, otthon befalni reggeli gyanánt egy csípős-fokhagymás kolbászt, meg ilyesmit...:-) Hosszú évekig egyesegyedül balhéztam az ilyen büfék személyzetével, akik végig ufónak néztek, nem értettek az egészből semmit, úgyhogy feladtam. Annál is inkább, mert itt reményem se volt arra, hogy ennek a felvidéki büfé-talponálló kultúrának az említett legfőbb csodájára rátaláljak. A Ryba-nak (magyarul: hal) nevezett halsaláta bárokra. Az ottani kínálat mai ésszel felfoghatatlan volt. Nem is vagyok képes elmesélni. Csak azt, hogy olyan egészséges és ezer ízben tobzódó halsalátákat azóta se ettem, és már nem is fogok. (Attanszión: a mai napig kapható már Magyarországon is – hol másutt, mint a teszkóban – az eredeti halsaláta végletekig lebutított, emberi fogyasztásra teljességgel alkalmatlan változata, ami csupán horrorparódiája a réginek. Nehogy megkóstoljátok!) Lehetne még szólni az itt ugyancsak ismeretlen pacalleves úgyszintén talponállói változatáról, a csehektől leszivárgott knédlis kajákról (megint vigyázat: a kapható, majd megmikróztatott knédli nem knédli, emberi fogyasztásra... lásd fent!), hogy az ezekhez résmentesen passzoló minőségi borovicskákról és sörökről már ne is beszéljünk. Amint a régi kofoláról sem (időnként tuzemsky rummal megbolondítva...). A lényeg tehát annyi, hogy 1/ a felvidéki (részben szlovák...:-) gasztronómiának vannak ám a mienkhez képest minőségibb értékei, amit nem ártana ismerni a kategorikus ostobaságok leírása előtt; ám mára 2/ mind az ottani, mind az itteni étkezési (és piálási) kultúrát porig rombolta a dicső globális gasztronómiai barbarizmus. Szóval: mindent vissza! Legfőképpen a kassai halsalátát...:-)