„A kebabosok, ablakos pizzériák és mekdonáldok térhódítása az utóbbi évtizedben lesöpörte a piacról az egykori csemegeboltokat, treszkás-salátás uzsonnázókat, talponálló falatozókat. De azért vannak, akik újra és újra próbálkoznak, és dermedt lángosokkal, rántott húsos szendvicsekkel, és egyéb, háztájinak álcázott termékekkel ijesztgetik a konzervatívabb ízlésű reggelizőket. Az egyik ilyen belvárosi helynek (sajnos) kirakata is van, és hát ugye mivel a kirakatba a kínálat legimpozánsabb darabjait szokás tenni, ők is megtették a tőlük telhetőt. Töpörtyűs pogácsákat, lángosokat és egyebeket pakoltak tányérokra a kirakatba. És otthagyták őket.
Néhány hete, talán hónapja figyelem a jelenséget, és mivel a nap is odasüt, az egykor barnás-aranysárgás pogik és lángosok bizony egyre halványodnak. Egyszer megmaradt, gondolták, a kirakatba elmegy. Hát igen. Teljes hozzá nem értésükről viszont nem ez győzött meg, hanem az eladó néni szavai. Egyszer arra vetemedtem, hogy megrögzött pogácsafogyasztóként ott szerezzem be a szükséges dózist. Jó napot kívánok, kérek egy pogácsát. Jó napot. Nem baj, hogy tegnapi? Hááát, izé. Nem értettem, mit akar ezzel a néni. Mondjam, hogy akkor nem kell? Vagy próbáljak alkudni? Így néz ki az egész (plusz van rántott karfiol), remélem, becsődölnek hamarost.”