Kannibálok, brüsszeli bandák, kiégett rocksztárok − Titanic '16

Hétköznapi flamandokat és bevándorló társaikat terrorizáló brüsszeli bandák. Atavisztikus törzsi bosszúk. Western kannibálok. Hátsó-amerikai, idétlen fehér fajvédők. És érzékeny családi és személyes drámák. Erős és zsigerekre ható a budapesti Titanic filmfeszt idei felhozatala. Filmszemlénk következik.

Fekete

Már a témaválasztás is szokatlan, hiszen Brüsszel a legkevésbé a város bandái kapcsán szokott helyszínévé válni a különböző filmeknek. Nagyon erős film, legszívesebben minden multikulti-hívővel megnézetném. Szemforgató képmutatás, a rasszizmus vádja előli öncenzúrában megmutatkozó menekülés nélkül villantja fel az együttélés nehézségeit, a kulturális problémákat, a kilátástalan élet velejáróit, a belga társadalomban a vallonok/flamandok és a sokadik generációs bevándorlók közti alapvető mentalitásbeli különbségeket. A főszereplő marokkói srác szülei tehetetlenül nézik, ahogy gyerekeik rablásokból tartják fent magukat, szerepük arra korlátozódik, hogy eljönnek a rendőrségre és kifizetik az óvadékot. A srác bátyjának barátnője ugyan egy kávézóban dolgozik, de ugyanúgy a banda része, barátja pedig a banda (1080asok) főnöke. Visszatérő elem, ahogy a tagok lenézően és megvetően nyilatkoznak a flamandok munkájáról, a tisztességes élet jelképéről: a hivatali munkaidőről. Hála a sok emberi jogi harcosnak, a marokkói bűnözők szépen megtanulták a leckét: a rendőröket üvöltve rasszistázzák, miközben beviszik őket rablásért, az őrsön leköpik a rendőrfőnök fotóját. Mavela, a Black Bronxhoz tartozó fiatal lány fintorogva nézi saját anyja kétségbeesett beilleszkedési kísérleteit a flamandok közé, az ő perspektívájából ez gyengeség és megvetendő. A feketékből álló Black Bronx drogkereskedelemből és védelmi pénzekből tartja fent magát. Eszközeik a legdurvább, állatias agresszivitás példái. A banda nőtagjait tárgyként kezelik, önálló akaratuk nem lehet. Senki sincs biztonságban. A karizmatikus fellépésű bandafőnök egy másik szituációban maga is kishalnak bizonyul, akit ugyanolyan kíméletlenül hajlandó eltiporni ez a világ, ahogy ő másokat terrorizál. De a legszomorúbb, egyúttal legütősebb szimbóluma a filmnek, amikor egy használaton kívüli keresztény templomban lesz először egymásé a két bandatag: a marokkói srác és a fekete-afrikai lány. Ugyanez a helyszíne a film egyik legbrutálisabb jelenetének, Mavela megerőszakolásának, amelyet saját bandájának férfitagjai követnek el rajta a templom belsejében. A film gyenge pontja a szerelmi szál, egyszerűen nincs felépítve, hogyan jött létre a mindent elsöprő szerelem a két ellenséges fél egy-egy szereplője között, de szerencsére nem is ez a lényeg a műben. A látszattal ellentétben a szerelmi dráma csak háttér egy sokkal súlyosabb dráma mögött. Nem lesz jókedvünk a film után, de a tisztánlátást segíti. Az operatőri munkát pedig külön is dicséret illeti.

*

Tanna

A Tanna című ausztrál film igazi erénye, hogy egy ősi világba repít minket vissza, ráadásul szereplői nem hivatásos színészek, hanem Vanuatun élő törzsek tagjai (főleg a Yakelek). Számukra a filmben való szereplés a legendáik igazi megjelenítését, újraélését jelentheti. Az igaz történet alapja annak a szerelmespárnak a drámája, akik nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy az egymással ellenséges viszonyban álló törzsek véneinek döntése nyomán a lány a békeegyezség részeként házasodjon össze egy másik törzs harcosával, a saját törzsbeli szerelme helyett. A szerelmi házasság és az elrendezett házasság szembenállása jól ismert motívuma volt hosszú ideig az európai kultúrának is. A Tanna mindehhez egy atavisztikus színezetet ad. A film miliője érdekes módon egyszerre tükrözi az idilli, szinte naiv természetközeliséget, egyfajta bukolikus derűt; valamint a bosszú természetrajzát, a nevetséges földdarabokért folytatott viták hevességének szinte ősemberi vadságát és kíméletlenségét (a másik törzs tagjai éppen a vulkánistennő békés szemlélése közben, unokája szeme láttára sebesítik meg szinte végzetesen a Yakel törzs sámánját). A Tanna távol van attól, hogy igazán mély film legyen, de képi világa megkapó, a színészek hitelesek és a történetet sablonossága ellenére is átélhetővé teszi keresetlen őszintesége.

*

Bone Tomahawk

A film rögtön egy erős kezdéssel indít: egy alvó ember torkát vágják el kicsit ügyetlenül, de meglehetősen zordan. Ezután a hullák kirablása közben a két bandita abszurdba hajló párbeszédet folytat. Közülük az egyik hamarosan csúnya véget ér a film elején még csak felvillanásszerűen megmutatott kannibálok támadása közben.

A horrorwestern eleve viszonylag ritka műfaj. A Bone Tomahawk merészen újraírja a western bizonyos karakterjegyeit, emellett horrorelemei – amellett hogy helyenként egészen betegek – realisztikusak: nem indokolatlan mennyiségű vér fröcskölésével ábrázol, nem is a nevetségességig túlzó durvaságokra apellál, hanem állatias és a legősibb félelmekre hat. A kannibál indián törzsről csak lassan tudunk meg egyre többet, de nem olyan sokat, hogy tudományos énünk felülkerekedhessen és beleköthessen a részletekbe. A főszereplők egy kisváros lakói, akik egyikük feleségének és a seriffhelyettesnek az elrablása miatt indulnak a rejtélyes indián törzs nyomába. A beszédes nevű Bright Hope tökéletesen megtestesíti azt a világvégi, poros, száraz és alig lakott határvidéki települést, amelyben a szinte magányosnak tűnő házak bútorzata és belső berendezése igyekszik feledtetni azt a tényt, hogy civilizáció csak nemrég hódította el a területet az életellenes környezettől, a sivatagias, vad vidéktől, amely az ajtón túl vár. A karakterek jól eltaláltak: a csapat a kiégett seriffből (Kurt Russell alakítja kiválóan); a kissé szenilis, bénázó, dadogó, esetlen, de szerethető és a cinizmussal szemben a morált képviselő „tartalék seriffhelyettesből”, Chicory-ból (Richard Jenkins valósággal lubickol a szerepben); a kíméletlen, de mindig fess nőcsábász-pisztolyhős Brooderből (Matthew Fox) és a kétségbeesett és elszánt férjből, az egykori cowboy Arthurból (Patrick Wilson) áll. Utóbbi a film teljes egészében a törött lábbal lovaglástól, majd gyaloglástól, majd négykézláb kúszástól szenved jó hosszan, de hitelesen. A négy főszereplő mindegyike jól hozza a karaktert, ez máris erénye a filmnek. Külön jó pont, hogy a merész műfaji próbálkozás dacára is sikerült megnyerni a műnek remek A és B kategóriás színészeket. Egészen egyedi vonás, hogy a horrorvonal olyan jellegű párbeszédekbe ágyazódik, amik helyenként groteszk módon viccesek. Így a határ a humor és az egészen vad brutalitás között váltakozik. A kutatócsapat tagjai nem hideg profik, hanem helyenként esetlen átlagemberek; mégsem nevetségesen kisszerűek, gyakorlatilag felmagasztosulnak a megpróbáltatások közepette. Érdekesek a szörnyszerűen kialakított, mégis emberi ellenfelek, a kannibálok jellemzői: inkább ősemberek, mint indiánok, még a hangképzésük sem emberi (a film egyik legjellegzetesebb hangját adják ki, ami bizarr és ijesztő), gyakorlatilag igazi trogloditák. Állatias és kegyetlen viselkedésük helyenként egyenesen mellbevágó. A film fináléja jól eltalált: minden korábbi jellemző egyszerre és nagyobb dózisban jut érvényre. Aki bírja a durvaságot is, annak ajánlom, gyengébb idegzetűeknek nem.

*

Üdvözöljük Leithben

A sztori szerint a film azt mutatja be, hogyan forgatja fel egy észak-dakotai kisváros életét az, hogy egy ismert amerikai fajvédő költözik a tucatnyinál alig több főt számláló mikroközösségbe, majd elkezd felvásárolni telkeket, hogy saját neonáci barátait helyzetbe hozva átvegye az uralmat a városban. A felütés ellenére sikerült egy teljesen érdektelen és vérszegény dokumentumfilmet készíteni ebből. Egyrészt Craig Cobb, az említett fajvédő főideológus alig több egy nagyhangú, de esetlen öregembernél, aki a homoszexuális vámpírok karakterjegyeit magán hordozó hacukákban grasszál fel s alá, csöppet sem félelmetesen. Néhány kivételtől eltekintve az árjahullám sem igazán indul meg (valahogy nem fűlik a foguk a kietlen Észak-Dakotához). A mű egyik csúcspontja kíván lenni, amikor strandpapucsban (!) és vadászfegyverrel, hű homunkulusza, egy saccra 43 kilós, kamaszbajszos, finoman retardált haverjával tüntetőleg vonulgatnak (őrjáratoznak) kicsit a várost átszelő sáros földutakon, miközben a haverja túlsúlyos, nagypofájú csaja veszi őket kamerával. Azóta sem bírok rendesen aludni. Én elhiszem, hogy nem egy leányálom, amikor két ilyen idegesítő pali mórikálja magát a városomban, de ha a fajvédőkről forgatnék dokumentumfilmet, biztos, hogy gazdagabb anyag után kiáltanék. Az egyetlen igazán nívós pillanat az, amikor bevágják azt a felvételt az egyik showműsorból (Trisha Goddard Show), amihez meghívták Cobbot is szereplőnek, és ahol a afroamerikai műsorvezetőnő röhögve szembesíti azzal ezt a szerencsétlen szakállas botsáskát: a DNS-vizsgálata alapján kimutatható, hogy 14%-ban „szubszaharai” felmenőkkel is rendelkezik. Azért az idült, zavart mosolyért megérte. Ettől függetlenül összességében a film szerintem pont azt nem tudja elmondani, amit szeretett volna. A kihalt települések és elhagyatott helyek nagy rajongójaként engem egyedül Észak-Dakota szikáran végtelen tájai és ritkásan lakott apró településeinek bágyadt fényei, szegényes aspektusai nyűgöztek le. De akkor már lehetett volna erről készíteni egy dokumentumfilmet….

*

Sárvirág

A lett alkotás megnézése után jöttem rá, milyen sokféle jelentést is hordozhat a sár mint jelkép egy filmben. A sár, ami visszahúz, helyben marasztani akar, a sár, ami bemocskolja a tiszta ruhát, „sárosnak” lenni valamiben. A „sárvirág”, ami a nehéz körülmények ellenére is kivirágzik. Mindez és még sokkal több jelenik meg ebben a nagyon érzékeny, de minimalista koncepciójú lett filmben. A kevés beszéd ellenére is rengeteget elmond a történet; elhallgatásai, a történet ki nem mondott elemei nem hiányosságok, hanem tudatos alkotói húzások, amelyek elgondolkodtatni kívánnak. Továbbgondolni. Jobban figyelni. Olvasni a metakommunikációt, az arc apró rezdüléseit, a testtartások változását, a tekinteteket. Nem valami idegesítő, álhumanista, posztmodern művészieskedés jelenik meg, hanem filmművészet a legmagasabb fokon, érzékeny intelligenciával vászonra festve. Raya és öccse élete a szerény körülmények közepette, a szokványosnak tekinthető testvéri csatározások ellenére is hordoz meghittséget. Szülők hiányában a boldogság és elfogadás utáni vágy mindkettejükben különösen erős, napjaik végtelenül magányosak. A lett táj nagyon erőteljesen árasztja a borongós múlt és a csendes, eseménytelen és szegényes jelenkori vidék melankolikus hangulatát, még a városok is olyanok, mintha 30-40 évet visszautazna az ember az időben. A Raya szerepét játszó Elina Vaska sokat ígérő tehetségnek tűnik, szinte egyedül is elvinné a filmet a hátán. Ábrázolásmódja a 2012-es – egyébként különösen erős – Titanic Filmfesztivál egyik filmjében (Tiszta, eredeti címen: Till det som är vackert) feltűnő, akkor még gyakorlatilag ismeretlen Alicia Vikander érzékeny és törékeny játékát idézi. Ilyen filmekért érdemes a Titanicra járni.

*

Experimenter

Stanley Milgram leghíresebb kísérletét sokan ismerik, akik egyetemi tanulmányaik alatt legalább érintőlegesen találkoztak a (szociál)pszichológiával. A kísérlet ugye arról szól, hogy az alanyok viselkedését figyelik, akiket arra utasítanak, hogy egy másik szobában lévő embertársuknak egyre nagyobb áramütéssel adjanak büntetést, ha az a memóriateszten rossz válaszokat ad. Valójában egy, a kutatók által beépített „színész” játssza el, hogy áramütéseket kap, a helyzet nem valóságos, de erről a kísérleti alany nem tud. A legkétségbeejtőbb tanulsága az volt az elhíresült kísérletnek (és a filmnek is), hogy az emberek többsége a helyzet tudatosan felépített elemeinek nyomása alatt (hivatalos hangnem, jelenlévő kutató egyértelmű akaratnyilvánítása, hogy szankcionáljon, a kísérleti helyzet látványos rekvizitumai, a felelősség alóli felmentés stb.) akár halálos mértékű elektrosokkot is hajlandó volt adni, ha arra határozottan utasították, sok esetben akkor is, ha a másik szobából már sem a reakciók, sem a fájdalomüvöltések nem hallatszottak. Milgramet a kísérlet ötletében nagy mértékben ösztönözte a nácik hétköznapi emberek által működtetett gépezetének megismerési vágya a tudós szemszögéből. Az általános megdöbbenés, sőt elutasítás mellett, amit a vizsgálat a maga korában kiváltott, szerintem fontos leszögezni tanulságként: a kísérlet nem azt mutatja meg, hogy ki mennyire jó, erkölcsös ember, vagy hogy a helyesről és helytelenről alkotott elképzelései helytállóak-e. Hanem hogy elég erős, karizmatikus személyiség-e az ember ahhoz, hogy nyomás alatt, az autoritással szembeszállva is a lelkiismeretére hallgasson. Milgram idővel a vizsgálat elemeinek különböző variálása révén az alapvetően egységes eredmények mellett is felfigyelt néhány tényezőre, amik javíthattak az eredményen (ilyen volt például, ha egyszerre több alany volt jelen, és közülük többen is megtagadták, hogy egyre erősebb áramütéseket adjanak a delikvensnek).
Az egyik legsajátosabb vonása az volt a filmnek, hogy nemcsak képi világában idézte meg a ’60-as éveket, hanem a filmkészítés vizuális megoldásaiban is – szándékosan – korabeli technikai megoldások köszönnek vissza (pl. beállított, makettszerű hátterek). Az Experimenter egyik érdeme, hogy Milgram más jellegű kísérleteit is bemutatja, nagyon láttató módon. Peter Sarsgaard játékában leginkább a zárt szájjal előadott monológjai voltak zavaróak, Winona Ryder viszont kellemes üdeséggel játszotta a tudós feleségét.

*

Motley törvénye

A film egy öntörvényű és vagány, ám csöppet sem idealista amerikai ügyvédnő életét mutatja be Afganisztánban. Aki kizárólag Afganisztánra kíváncsi, az csalódni fog, mert a film kifejezetten Motley karaktere köré épül. Kimberly Motley rendkívül tudatosan és szinte pofátlanul tör előre a korrupcióval átszőtt, udvarias elutasítások álarca mögé bújt és egy amerikai (pláne nő) számára folyamatos életveszélyt hordozó világban. A hagyományos afgán jog és a nyugatias típusú alkotmány bizarr szerelemgyerekeként funkcionáló afgán bíráskodás labirintusában a védőügyvéd óriási fülbevalóival, nevetséges napszemüvegével és markáns fellépésével egészen abszurd hatást kelt. Bár sokszor érződik, hogy a főszereplő a kamerának (is) játszik, mégis hiteles tud maradni, azt pedig keresetlen őszinteséggel hamar az arcunkba vágja, hogy nem valami emberi jogi bizbasz miatt választotta azt, hogy hónapokig távol van a családjától, hanem kizárólag a jó pénz miatt. Szerintem hangulatában nagyon sokat ad a film, a rapbetéttel kísért klipszerű rész az afgán utcák nyomoráról pedig epikus és a film csúcspontja.

*

Apa és lánya

Az Ibsen Vadkacsájának parafrázisaként szolgáló film többet ígér, mint amennyit végül nyújt. Valami számomra meghatározhatatlan hiányzik belőle, hogy igazán jó filmmé váljon, pedig mind a színészi játék, mind pedig több, A-kategóriás szereplő révén kiváló esélyekkel indul. A legnagyobb alakítás ennek ellenére talán a Hedviget játszó Odessa Young nevéhez fűződik, aki egyszerre bájosan kamaszos és sziporkázóan intelligens. Az apjával való kedves és játékos élcelődései hihetően mutatják be szoros kapcsolatukat, amelyet aztán teljesen szétrombol a fájó igazság felszínre kerülése. A legdrámaiabb jelenet, amikor Paul Schneider által játszott Christian idegtépően felesleges ügyködése nyomán az apa és lánya szinte őrjöngenek a kiderült titkok okozta lelki fájdalomtól, tényleg szívbemarkoló. Christian maga is recseg-ropog drog-és alkoholproblémáinak kígyói alatt, miközben felesége elhagyja, ami megadja neki a végső lökést az ámokfutáshoz. Sajnos előfordul, hogy ha valaki ennyire boldogtalan, képes és hajlandó is mások boldogságát tönkretenni. Az Apa és lánya görög sorstragédiákat idéző módon lehetne katartikus, de néhány lépéssel elmarad ettől. Így is érdemes egyszer megnézni.

*

Evolúció

Mindig rájövök, hogy vannak olyan blöffök, amelyeknek a kritikai érzék teljes hiánya miatt az emberek egy része patent módon felül. Az Evolúció is egy blöff. Egy olyan film, amely mélynek álcázza magát, de teljesen értelmetlen. Egy lufi. Olyan, mint azok a posztmodern képek, amik előtt az „értő” közönség hümmögve és bólogatva áll, próbálván elhitetve magával, hogy amit lát, az nem egy fehér vászonra kent kék paca különösebb jelentés nélkül. És senki nem mer felröhögni, hogy ez egy vicc, nem pedig művészet. Na, ilyen ez a film. Úgyhogy teljes szívvel vállalom: botrányosan rossz. Az egyik legrosszabb filmélményem a Titanicok hosszú sorában (megjegyzés: a Titanic zsűrije képes volt különdíjjal jutalmazni ezt a hulladékot – már bocsánat). A történetmesélésre képtelen, ugyanis nincs története. Ezt egyébként ügyesen rejtegeti a legutolsó pillanatokig, amikor még azt gondoljuk, jön majd egy mindent feloldó megoldás, ami értelmezhetővé teszi a látottakat, de kiderül, hogy a király nemcsak hogy meztelen, hanem teljesen hülye is. Végtelenül kínos felismerés. Hogy mégcsak nem is a kevés párbeszéd okolható a narratíva teljes hiányáért, arra kiváló példa a fesztivál egy másik filmje, az Evolúcióval ellentétben tényleg zseniális (fentebb említett) Sárvirág minimalizmusa és intelligenciája. Az ugyanis nem művészet, hogy sokat sejtető képeket rakunk egymás mellé összefüggés nélkül (ezek sokszor aberráltak, oké, de ez legalább Marilyn Manson óta nem eredmény). Nem, kedves néző, nem Te vagy túl kevés a megértéséhez. Ne gondold túl. Mondd ki bátran, amit érzel. Feszengesz a helyeden? Nem véletlenül nem köt le, mert teljesen hiányzik belőle az a nagyszerűség, amit a filmnyelv az emberi kultúrának adni tud. Ádáz semmitmondás jellemzi. Vannak mutánsnők, akik (látszólag) valami nagyon súlyos és nagyon sötét titkot hordoznak magukban, és furcsán passzív és csöndes kisfiúk, akiknek a hasában embriókat növesztenek. Ok, a víz alatti képek szépek. De ez így nem egy film. Olyan érzésem van, hogy a rendezőnő, a francia Lucile Hadzhalilovic (jegyezzük meg a nevét és kerüljük el messziről) olvasott egyszer egy, azaz egy darab Lovecraft novellát, és annak ellenére, hogy mérföldekre van az író művészi színvonalától, kitalálta, hogy rendez egy képi világában lovecraftiánus horrort. Esküszöm, Lovecraft forogna a sírjában, ha ezt látná. Jóindulatú értelmezések H. R. Giger képeit idéznék fel még ihletforrásként, de azok jóval eredetibbek és sötétebb hangulatúak. Számomra már az is kisebbfajta csoda, hogy az Evolúció bekerülhetett a Titanic válogatásába. Ha egy szike- és pupillafetisiszta, nagyon idült tengerbiológus filmet rendez, miután bedobott valami durván illegális szert, na, az lehet ilyen. Úgyhogy a zsűrire nézek: ezt tényleg bevettétek?

*

Bigger Splash

A Bigger Splash volt az a film, amely látszatra a Titanic Filmfesztivál törzsközönségén túlnyúlóan a nagy mozik közönségére is apellálhatott volna. Látszatra. Valójában egy indokolatlanul hosszú, de gyengécske film, amely egy excentrikus alak (Harry, alias Ralph Fiennes) köré felépített montázs. A kiégett, szexmániás, őrültre fazonírozott zenei producer karaktere érezhetően viccesnek és szerethetőnek volt szánva, de végtelenül szánalmas és kisszerű. Az androgün Tilda Swinton pedig szexuálisan túlfűtött rockhercegnőként szerintem kissé bizarr ötlet. Matthias Schoenaerts jól hozza a sztárénekesnő kissé sunyi, de valójában agresszív, meg nem értett művész szeretőjét, de ez inkább sajátos arcberendezésének köszönhető, mint a színészi játékának. Dakota Johnson – nos hát ő is ott van. Néha gonoszul néz. Bár az alkotók tankönyvszerűen felmondják, amit gondolnak a kiöregedett rockandroller szerepéről, de pont az emberi tényező hiányzik iszonyatosan. Harry hiperaktív, mániákus, amorális, mindenbe beleeszik, be nem áll a szája, minden nőre rárepül (még a saját lányát is kerülgeti), nagyhangú, amint csak lehet ütemtelen, rángatózó táncot lejt, meztelenül ugrál a medencébe, folyamatosan osztja az észt. Egy tüske a köröm alatt. Az a típus, akire az ember ráhúzna egy kukát és belerúgná a Niagara vízesésbe, hogy végre nyugta legyen tőle. Így aztán sajnos, amikor a medencében eléri a végzete, nem drámaiságot érzünk, vagy megrendültséget, hanem diabolikus elégtételt. Összességében: a történések is meglehetősen kiszámíthatóak. Ez bizony kapufa.

*

A vívó

Ez a finn-észt alkotás egy klasszikus szépségű film. Sok finomság van benne, hagyományos felfogású történetépítés, lelkes, de nehéz sorsú gyerekek, főszereplője pedig a titkosrendőrség elől rejtőző egykori vívó, aki fokozatosan válik igazi tanárszemélyiséggé. Akik a létező szocializmusra egy soha véget nem érő vidám úttörőtáborként emlékeznek, azoknak különösen ajánlom a filmet. Remekül teszi mikroszkóp alá a közmegegyezés pecsétjét megszerezni kívánó obskúrus és kicsinyes diktatúrát, a feljelentgetések időszakát, a rettegésében is végtelenül erőszakos és elnyomó pártapparátust, a vívásban mint sportban is feudális csökevényt látó proletár igénytelenséget. Az ellenszenves és gonosz iskolaigazgató szerepét játszó Hendrik Toompere pedig lenyűgözően jó választásnak bizonyult.