Nem tökéletes, de elég jó hidegháborús kémtörténet lett a Philip K. Dick alternatív történelmi regényéből készült sorozat recenzensünk szerint. Az Amazon sorozata kreatívan nyúlt a könyvhöz, amelyben ugyan hidegháború van, de nem az USA és Oroszország, hanem a világháborúban győztes Japán és Németország között. Na de ki lesz Hitler utódja? És mennyire írták át a könyvet?
Nemrégiben elkészült az Amazon online könyváruda első komolyabb drámasorozata, amelyet jobban meg is promóztak a korábbi rajzfilmekhez és sitcomokhoz képest. Külön öröm a sci-fi rajongói számára, hogy a pilotok alapján győztesként kikerült darabja a The Man in the High Castle lett, amely Philip K. Dick Az ember a Fellegvárban című alternatív történelmi regénye alapján készült.
Ilyen esetben az ember óhatatlanul is összehasonlítja a kész sorozatot az eredeti regénnyel – márpedig a készítőknek óriási változtatásokat kellett végrehajtaniuk ahhoz, hogy felduzzasszák a kevesebb mint 300 oldalas alapanyagot tíz, egyenként közel egyórás epizódra. Az alapötlet szerint a tengelyhatalmak nyerték meg a második világháborút és az Amerikai Egyesült Államok helyén két nagyobb tömb helyezkedik el. A Nagy Náci Birodalom területe az ország keleti része egészen a Sziklás-hegységig, attól nyugatra pedig a Csendes-óceáni Államok helyezkedik el japán fennhatóság alatt, a kettő között pedig semleges zóna húzódik. A regény végig a nyugati parton játszódott, a sorozat azonban mindhárom területet igyekszik bemutatni. Ehhez mérten nem csupán a cselekmény újraírására került sor, hanem a világ átgyúrására is.
Ennek következményeként sokkal nagyobb hangsúlyt kap a két tömb viszonya, amelyen – hasonlóan a mi világunk '60-as éveihez – érződik a feszült viszony és a hidegháborús hangulat. A japán oldalon San Franciscót láthatjuk, a dimbes-dombos utcák tökéletes hátteret biztosítanak egy ázsiai városképnek. A német tömbben pedig New York kap központi szerepet, amelyet építészetileg áthat a nácik romanticizált megalomániája. Képileg mindkét város annyira hitelesnek hat, hogy nézőként is tökéletesen érződik: a készítők igyekeztek a lehető legrealistábban bemutatni, milyen egy jó „mi lett volna, ha”.
Hétköznapok szintjén tapintható diktatúra
A német blokk diktatúrája a hétköznapok szintjén is tapintható, a szomszédok kedélyes „Sieg heil!”-lel köszönnek egymásnak a hétvégi gyeplocsolás vagy kerti sütögetés során, az államhatalom pedig folyamatosan az ellenállásra vadászik. Mindent áthat az „aki nem velünk, ellenünk”-elv. A japán oldalon sem sokkal jobb a helyzet, ott is folyamatos a titkosrendőrség ténykedése, a zsidóüldözés; és az is ritka, hogy egy fehér ember az főbejáraton át közlekedhet. Ennek ellenére az ottani diktatúra puhábbnak érződik, mert a japánok keresik a kapcsolatot a gajdzsinokkal a kultúra területén. A Sziklás-hegység bemutatása sem teljesen hihetetlen, tényleges állam híján ugyanis visszatér a western-hangulat. Az aprócska és szegényes városokat kiskirálykodó seriffek tartják a kezükben, pénz híján pedig senki ne csodálkozzon, ha nem látják szívesen.
A cselekmény szintjén a világ kibővítése azt hozta maga után, hogy kapunk egy remekbeszabott kémtörténetet. A két oldal hidegháborús helyzete ugyanis olyannyira fokozódik, hogy kenyér-, vagy még inkább tengelytörésre kerülhet sor. Adolf Hitler haldoklik, így a belső stabilitást megőrzendő a keselyűk már sorban állnak átvenni a helyét – ők pedig mind háborút akarnak Japánnal. Ehhez képest a japánok tudják, hogy egy ilyen háborút nem nyerhetnek meg, ezért mindent megtesznek azért, hogy megakadályozzák a kitörését. Mindeközben főszereplőink a zsidó származású Frank; barátnője, Juliana; valamint a náciknak és az ellenállásnak egyszerre dolgozó Joe pedig filmtekercseket hajkurásznak, amelyekről csak annyi derül ki, hogy egy másik valóságban a szövetségesek nyerték meg a világháborút. A feszült helyzet ellenére mellékesen mindkét oldal őket üldözi.
A cselekmény bővítésének másik hatalmas pozitívuma, hogy kiváló feszültségkeltéssel dolgozik a sorozat. Lassan, de biztosan építkezik, ezért könnyedén hagy elég helyet a drámának kibontakozni. Emellett nem kapkodja el a kulturális különbségek bemutatását, egyszerűen jó érzés nézni, ahogyan Tagomi kereskedelmi miniszter éppen a Ji King jóslatait felhasználva hoz politikai döntéseket. Amikor viszont sokkolni kell, azt könnyed kézzel teszik a készítők: legyen szó akár arról, hogy a havazásról kiderül, csak a közeli kórház égeti épp a haldoklókat; vagy amikor Nagaszaki említésére csak annyit mondanak, hogy gyönyörű város. Borzongató élmény Julianát nézni, ahogyan újra és újra teszi fel sírva a filmszalagot, amin a saját népét látja győzedelmeskedni.
Ami pedig igazán kiugróan jó, hogy minden oldalon vannak szereplők, akikkel lehet szimpatizálni és empatizálni, de meg is lehet őket gyűlölni. Ott van Tagomi miniszter, aki mindent megtesz azért, hogy Japán ne építsen tömegpusztító fegyvereket, de felhasználja a titkosrendőrséget akár bizonyítékgyártásra is; Obergruppenführer Smith, aki nem meri még magának sem bevallani, hogy haldoklik a fia, de közben próbálja levadászni az ellenállást; vagy Frank, aki nem tudja eldönteni, hogy magára vegye-e zsidó örökségét, mialatt épp politikai gyilkosságra készül.
Nem tökéletes a végeredmény, de elég jó
A végeredmény azonban közel sem tökéletes. Egyes színészek, mint a VHS-korszak állandó japán főgonoszaként ismert Cary-Hiroyuki Tagawa kiemelkedően jók, mások pedig, mint a kisvárosi seriff, legfeljebb a nevetségesség határát súrolhatják alulról. Többnyire azonban átlagos alakításokat kapunk. Ami kifejezetten rossz, hogy a kémsztori mellett a másik helykitöltő szál a folyamatos romantikázás lett, szerelmi sokszöggel próbálják kipótolni a drámai hiányosságokat – kevés sikerrel. Amikor viszont drámát láthatunk, az nagyon szépen van felépítve.
Emellett nem használ a sorozatnak a valódi történelmi személyek (Heydrich és Hitler) felvonultatása sem. Ennek az oka nem az, hogy rosszul működne, egész egyszerűen a regény jobban tette, hogy kikerülte. A könyvben ugyanis a haldokló Führer nem Adolf Hitler, ő már rég halott, hanem Martin Bormann. Ez azt jelzi, hogy a Harmadik Birodalom nem csupán egyetlen személytől függő konstrukció, amely azonnal káoszba torkollik Hitler híján, hanem olyan jól összerakott diktatúra, amit az sem visel meg, ha más lesz a feje – méghozzá azért, mert a már-már vallás szintjén működő ideológia az összetartó ereje, nem pedig a vezetősége.
A The Man in the High Castle összességében jól sikerült sorozat lett, még ha nem is emelkedik magasan a felhozatal fölé. Nem érződik rajta a bőrlehúzás, sokkal inkább az látszik, hogy alapos munkát végeztek a készítők az átdolgozás során. A színvonal tekintetében üde színfolt, de még van mit tanulnia az Amazonnak, mielőtt a tévésorozatok minősége terén valódi versenytársa lehetne a konkurens online csatornának, a Netflixnek.
*
Ha valaki még nem látta volna, a sorozat előzetesét is megmutatjuk:
A tiszás jelölt-jelöltek elsősorban az a felső réteg, amely nemcsak politikai ambíciókkal rendelkezik, de amelynek Magyarországon kisebb vagyonkája, tehát valamekkora szabadsága és mozgástere is van hozzá, hogy belépjen a politikába.
Őket még nem kérdezték.
Zavarba ejtő lelkesedéssel dicsérte Orbán Viktor futballpolitikáját, mondván, mindaz a példaértékű segítség, amelyet a magyar kormány közismerten a sportnak ad, a következő nemzedék egészségében, szemléletében, inspirációjában, versenyképességében térül meg többszörösen.
Európai vezetők szerint történelmi fordulóponthoz érkeztünk: az USA hátat fordíthat Ukrajnának, és ezzel a NATO jövőjét is kockáztatja.
Nem az a kérdés, hogy el akarják-e fogadni. Akarja a fene. A kérdés az, hogy félkegyelműek-e, vagy van még szemük a nyilvánvaló vereségük meglátására. Kohán Mátyás írása.
Senkinek sem kegyelmeznek.
Egyre többen utasítják el az EU-s menekültelosztási kvótákat.
