Hálaadás egy kontinensért

„Egy hete tartották az Egyesült Államokban az egyik legfontosabb nemzeti ünnepet, a hálaadást. A hagyomány alapját képező történet még a Mayflowerrel érkező első európai telepesekről szól, akik az új kontinensre lépve egyszerre szembesültek számukra addig ismeretlen betegségekkel, az éhezéssel és a zord időjárás viszontagságaival. Néhány hónap alatt a bevándorlók fele meghalt, és a többiek kilátásai sem voltak kecsegtetőek. A helyi indián törzs ekkor sietett a segítségükre. Élelemmel, gyógynövényekkel és tapasztalataik megosztásával segítettek a telepeseknek túlélni, majd gyökeret ereszteni. Ezeknek az áldozatkész bennszülötteknek szól a hálaadás.

A történet folytatása közismert: a sikeres kolonizálás nyomán újabb meg újabb telepesek érkeztek, akik az indiánokat szisztematikusan kiirtották, rezervátumokba szorították, életmódjukat és kultúrájuk zömét felszámolták. A civilizáció, amely egykor benépesítette a kontinenst, ma marginális egzotikum, néhány kaszinó bevételével megfejelve. A telepesek és a bennszülöttek megható történetét egy pokoli genocídium követte, amelyről természetesen nem esik szó, amikor a bevándorlók utódai a mindennapos bőségért az ünnepi pulyka mellett hálát adnak. Nincs rossz lelkiismeretük, és az indiánok sem hiányoznak nekik.

Úgy képzelem, hogy pár száz év múlva az Európai Kalifátusban is lesz valami hasonló szokás. Talán annak is hálaadás lesz a neve, és amikor a muszlim családok körbeülik a szigorúan alkohol- és sertésmentes ünnepi asztalt, hálát adnak majd azoknak a liberális törzseknek, amelyek megnyitották számukra a határokat, és engedték a párhuzamos társadalmak létrejöttét. Ha a történelem igazságos, megemlékeznek majd jóságos segítőikről, Junckerről és Merkelről, akiket maga a Próféta küldött, hogy a hosszú vándorúton megfáradt hívei Európába bebocsátást nyerhessenek.

Lefekvéskor a gyerekek rémtörténeteket hallgatnak majd arról, hogy a bennszülöttek az első bevándorlók szemét miféle nevetséges szociális juttatásokkal próbálták kiszúrni. Azon szörnyülködnek majd, hogy a dzsihád katonáinak milyen démoni állapotokkal kellett az akkori Európában szembenézniük. Szó esik majd férfiakról, akik egymást szerették, nőkről, akik a tengerparton fürdőruhában napoztak, üvöltő zenéről, ami nagy, zajos ládákból dübörgött elő, és elvetemült hitetlenekről, akik tömény szeszeket ittak, miközben lerajzolták a Prófétát. A gyerekek felzaklatva bújnak majd a takarójuk alá, és csak az utcán járőröző saría-őrség ütemes léptei nyugtatják meg őket, míg végre álomba szenderülnek.”