Európa válaszút előtt: atlantizmus vagy kontinentalizmus

A NATO és az európai erőviszonyok drámai átalakulásáról

„A nemzetközi helyzet fokozódik.” Emiatt most sürgősen újra kell tanulnunk a sorok között olvasni a hírekben. Vegyünk egy konkrét példát: a merényletek után Franciaország az ENSZ-hez fordult a terrorháború legitimációjáért és az Európai Unióhoz katonai segítségért. Eddig a hír, amiben látszólag nincs semmi különös... amíg rá nem jövünk, hogy ebben a hírben leginkább az érdekes, hogy kihez nem fordult Franciaország: Amerikához és a NATO-hoz! A hír amúgy közvetve azt is leleplezi, hogy eddig ENSZ-felhatalmazás nélkül háborúzott a nyugati koalíció a Közel-Keleten. 

Az oroszok számára szintén fontos volt a nemzetközi jogi felhatalmazás, de ők arra hivatkoztak, hogy a máig törvényes szír kormány kért tőlük katonai segítséget. (Amúgy a nyugati sajtó érdekes módon nem azzal bírálja Aszad rezsimjét, hogy szabálytalanul választották volna meg őket jelentős többséggel vagy ne lenne a mai napig törvényes nemzetközi jogi szempontból a szír kormány, hanem azt róják fel, hogy zsarnoki módon működik a rezsim. Amúgy elég irreális, hogy épp azt a régóta regnáló kormányt akarták hirtelen megdönteni, amelyik speciel az arab világ vallásilag egyik legtoleránsabb rezsimje és egyéb tekintetben sem tűnik kevésbé demokratikusnak a szaúdi, az egyiptomi rezsimnél, vagy akár az arab átlagnál... de Aszad bírálata nyilván kezdettől csak ürügy arra, hogy az orosz-iráni befolyás ellen fellépjenek.)

Most a franciáknak hirtelen ugyanúgy fontos lett a nemzetközi jogi felhatalmazás, ahogy az oroszoknak, akikhez a közel-keleti rendezést illetően diplomáciai és katonai téren is közeledtek, megtörve a nyugati koalíció tabuját, hogy Aszad rezsimjét (azaz a sorok között olvasni tudónak: az orosz-iráni befolyást) fel kell számolni Szíriában. Franciaország egy formálódó új terrorellenes koalíció szervezőjeként lépett fel és azzal, hogy nem akartak ENSZ felhatalmazás nélkül beavatkozni lényegében a korábbi orosz álláspont irányvonalát követik.

Európa válaszút előtt: atlantizmus vagy kontinentalizmus

Hogy jobban megérthessük, milyen drámai fordulatról lehet szó most a NATO és az európai erőviszonyok átalakulásában, érdemes tisztázni a francia NATO-tagság meglehetősen kényes kérdését. 2007-ben Nicolas Sarkozy elnöksége alatt tért vissza a francia hadsereg az integrált NATO vezényleti rendszerbe, amiből 1966-ban De Gaulle idején kiléptek.

Na és ki ellenezte akkor országa NATO-integrációját annyira, hogy bizalmatlansági indítványt nyújtott be ez ellen? Nem más mint François Hollande, a jelenlegi elnök! Az ő nyíltan önálló nagyhatalmi külpolitikája jelentős szerepet játszik tehát történetünkben. A párizsi merényletek után egyébként pontosan azért jöhetett „logikusan” Bamako a terror hírfolyamban, mert Hollande két éve csapatokat küldött Maliba, amivel hosszú idő után újra azt demonstrálta, hogy országa katonailag is nagyhatalomként lép fel a világban. Mindezek alapján nem lenne meglepő, ha Hollande újra kilépne a NATO integrált vezényleti rendszeréből, viszont ez a jelenlegi helyzetben a NATO súlyosabb válságához vezethetne, mint De Gaulle kilépése idején.

Mi a franciák szerepe, miért nincs német nagyhatalom és miért nem értjük Putyint?

Gondoljunk csak bele, miért mondják egyes elemzők, hogy az Unió fő hadereje valójában a francia hadsereg? Mert ők képviselik legmarkánsabban Európa kontinentális (és Amerikától független) stratégiai érdekeit, míg a britek eredendően nem kontinentális, hanem tengeri nagyhatalomként lépnek fel, így geopolitikailag elválaszthatatlannak tűnnek Amerikától és az atlantizmustól, Németország pedig katonailag nem jelentős tényező, valójában nem nagyhatalom...

Itt érdemes megjegyezni, hogy épp ezért elég illuzórikus az, amikor helyi békaperspektívából nézve Európa vezetőjeként emlegetik Merkelt, mert az ilyen nagyobb krízisekben nagyon hamar kiderül: atomhatalom és komoly haderő nélkül mindez mennyit ér. Régi geopolitikai illúzió áldozataivá válunk most ismét, mert Németország csak a mi térségünkből nézve látszik olykor nagyhatalomnak, a világban sosem vált azzá és a mostani események inkább azt jelzik, hogy belátható időn belül nem is fog.

Atomhatalom és globális szerepvállalásra alkalmas anyahajó, illetve gyarmati bázisok, nemzetközileg jelentős haditengerészet és globális haderő nélkül, amerikai támaszpontokkal máig katonailag megszállt országként esélye sincs arra, hogy önálló nagyhatalomként lépjen fel és ez pont az ilyen nyílt nemzetközi konfliktusokban mutatkozik meg a legmarkánsabban. Mi több, katonai nagyhatalmi státusz híján (amit energetikai függőségük csak tovább súlyosbít), a német politika arra kényszerül, hogy olyan szövetségesek révén érvényesítse globális érdekeit, akik erre képesek, ezek pedig leginkább Franciaország... és Oroszország. Annál is inkább, mert Putyin anyanyelvi szinten beszél németül és pétervári patriótaként leginkább Nagy Péter cár nyugatos politikáját folytatja – bár ez mintha rendre elkerülné a nyugati elemzők figyelmét.

Putyin megértésében a Nyugatot nem utolsó sorban saját hidegháborús propaganda-paneleinek mechanikus ismételgetése akadályozza meg, valamint az, hogy nincsenek olyan kiváló diplomatái, mint Lavrov vagy amilyen Kissinger volt, ezért a diplomáciában sem tudják felvenni a versenyt. Sőt: a Közel-Keleten Putyin látványosan átvette a kezdeményező és a hegemóniateremtő szerepét. Vajon miért mondta a G20 csúcson is, hogy az Egyesült Államokra Oroszország már a függetlenségi háborújuk óta szövetségesként tekint és a második világháborúban is szövetségesek voltak, ezért fatális félreértésnek, tévedésnek és súlyos hibának tekinti, hogy bennük az USA újra ellenséget lát? Mi van, ha ez nemcsak ravasz manipuláció és propaganda?

Mi van akkor, ha Putyin tényleg Nagy Péter örökségét folytatja, ha alapvetően modernizációra és együttműködésre törekszik a németekkel, Európával és a Nyugattal – aminek fő akadálya egyelőre az, hogy a másik fél ettől a hidegháborút bármi áron folytató atlantizmus miatt makacsul elzárkózott. Sőt: Ukrajnában közvetlen támadást intéztek Oroszország ellen, amire csak egyféle válasz érkezhetett Putyintól, aki nem gyengeségből keresett együttműködést a Nyugattal (mint annak idején Gorbacsov), így a támadásra azonnal megmutatta országa erejét, például a Krím elfoglalásával. Mivel a Nyugat láthatóan nem érti vagy nem akarja megérteni Putyin fő törekvéseit és az orosz geopolitika kontinentalista jellegét, ezért képtelen azokat saját javára fordítani vagy felhasználni érdekei érvényesítésére, ami helyett újra és újra esztelen konfliktusokat kelt és ideológiai háborút szít pragmatikus megoldások keresése helyett.

Közben a nagyvilágban - és különösen a harmadik világban - Putyin ázsiója meredeken emelkedik és a Nyugaté hanyatlik, olyannyira, hogy talán a Szovjetunió „fénykorában” sem volt olyan pozitív az orosz külpolitika megítélése, mint most a velük hidegháborút folytató nyugati országokon kívül a nagyvilág számos más országában. Sőt: a Nyugat és a nagyvilág rendszerkritikus értelmisége számára egyre inkább az orosz hírtelevízió válik referenciává, ahogy annak idején a kommunista-aktivista értelmiség egyik meghatározó viszonyítási pontja Nyugaton is Moszkva verziója volt a világ dolgait illetően. Tehát az ideológiai háborúban is jelentős teret nyertek, nem kis részben a nyugati masszamédia és a kormányok meglehetősen bornírt hadipropagandája és nyilvánvaló tények folyamatos elhallgatása vagy eltussolása miatt.

Miért hatékonyabb ma a putyini propaganda? Attól, amit sikerült megtanulnia a Nyugattól, hogy alapvetően ideológiamentesen és pragmatikusan érvel, a nemzetközi jogra és a béketeremtésre, a népek önrendelkezési jogaira hivatkozik, míg az őt diabolizáló nyugati propaganda pont azért veszít teret, pont azért nem túl hatékony, mert mára majdnem olyan ideologikussá, sematikussá, egypólusúvá és demagóggá vált, mint egykor a szovjet propaganda...

Ma már illene öncélúan ideologikus szembeállításnak és egybites leegyszerűsítésnek tekinteni, hogy itt mindenkinek Amerika és Oroszország között kellene választani, ami a harminc évvel ezelőtti hidegháborús állapotokra nézve még érvényes geopolitikai képlet lehetett, de a mára egyre inkább többpólusúvá váló geopolitikai helyzetben egyre félrevezetőbb, sőt: téves diagnózis, mely eleve lehetetlenné teszi pragmatikus megoldások keresését, mert nem valós előfeltevésekre épül, hanem rossz ideológiai beidegződésekre. A geopolitikai gondolkodás ott kezdődik, ahol a propaganda véget ér, ezért alapvetően téves a jók és gonoszok szembeállítása is (ami mindegyik propaganda tipikus eszköze), mert a nagyhatalmak logikája sosem jó vagy rossz elvei szerint működik és saját geopolitikai helyzetük alapján többnyire logikus lépésnek tűnik mindaz, ami a többiek szempontjából ugyanilyen logikus módon ellenséges törekvésnek tűnik. Mindez alapvetően a geopolitikai nézőpontok különbözősége miatt tűnik ellentétnek, illetve szembenállásnak, míg az egyes felek saját helyzetéből nézve logikus. Kivéve persze amikor hibáznak és tévesen ítélik meg saját helyzetüket, ideológiai kényszerpályára kerülve vagy idegen nagyhatalmak nyomására, vagy mert azok manipulatív akciói és propagandája erősebbnek bizonyul saját érdekérvényesítési képességeiknél, mint most Európa esetében.

Milyen kiegyezéssel garantálhatná a békét egy új európai kontinentalizmus?

Jobban megérthetjük a kontinentalizmust és azt, hogyan oldhatná fel a jelenlegi konfliktust Amerika és a brit birodalom kiegyezésének példáján. Az USA ugyanis éppen a brit birodalommal szemben vált a XX. századtól globális (tengeri) hatalommá, így alapvetően két lehetőség állt előttük: vagy a végsőkig harcolnak a világtengerek feletti globális hatalomért, vagy kiegyeznek. Mint ismeretes, az utóbbit választották. Gyakorlatilag ugyanez a kihívás most Európa számára, ami a történelemben egyébként már többször előállt: meghatározó kontinentális hatalmai (elsősorban a franciák, az oroszok és persze hídként a németek) vagy kiegyeznek egy új, összeurópai, sőt: eurázsiai kontinentalizmusban, vagy egymással szembekerülve ismét totális háborút kell majd vívniuk. 

Amerika önszántából nem adja fel az atlanti hegemóniát, még annak láttán sem, hogy számára a geostratégiai prioritás ma már csendes-óceáni hegemóniájának megőrzése Kínával szemben, amit pacifikanizmusnak nevezhetünk és amire Hillary Clinton nyilatkozataiban határozottan utalt. Csak akkor törődnek bele világcsendőri pozícióik feladásába és abba, hogy lényegében az amerikai kontinensre húzódjanak vissza, ha jelentősen tovább gyengülnek és tényleg erre kényszerülnek. Addig sajnos az a legvalószínűbb, hogy nem fogadják el a putyini-eurázsiai békepolitika törekvését, hogy egyetlen nagy szövetségi rendszert alkossanak az oroszok bevonásával. Ez esetben pedig az európai kontinentalizmusnak szakítania kell az atlantizmussal, ami ezáltal amerikai-brit szövetséggé redukálódik és így a jövőben Európa legalábbis semleges pozíciót foglalna el az amerikai-orosz szembenállásban, illetve az eurázsiai együttműködésre éppúgy nyitottá válna gazdaságilag, sőt: katonailag is mint a másik féllel, az amerikai-brit táborral való együttműködésre.

Hosszabb távon egyedül ez vezethetne Európa globális pozíciójának megerősödéséhez, illetve ahhoz, hogy a kontinentalizmus révén Európa önálló nagyhatalmi centrumként tudjon fellépni, amire ma még képtelennek tűnik. Európa sokkal erősebb gazdasági hatalomként mint katonailag, ezért legelemibb érdeke a béke megőrzése és a lehető legjobb viszony fenntartása a külvilággal, ami ma nagyon is lehetséges lenne, ha nem Amerika csatlósaként viselkednénk, hanem önálló tényezőként. Ha Amerika háborús világuralmát megtörve Európa most békés gazdasági hegemóniát tudna teremteni, azzal gyakorlatilag visszaszerezhetné a világban korábbi vezető szerepét is. Ez pedig ma kizárólag politikai akarat kérdése lenne, minden más feltétel adott hozzá! Ráadásul, ha az Unióban népszavazást írnának ki e kérdésben, nagy valószínűséggel még a terrorral manipulált választók nagy többsége is inkább arra szavazna, hogy Európa a békét válassza és ne a háborút, tehát demokratikus felhatalmazás is lehetne hozzá, ha a jelenlegi kormányok nem akadályoznák meg, hogy választóik nagy többségének akarata érvényesüljön és egyáltalán egy ilyen népszavazás felmerüljön az Unióban vagy akármelyik tagországban.

Gondoljuk csak meg hogyan fogadnák a nagyvilág országai, a korábbi gyarmatok, ha Európa egy olyan globális New Deallel állna elő, hogy vessünk véget az amerikai-angolszász világuralom neokolonialista gazdasági rendszerének (amit ma „szerényen” globalizációnak neveznek), mely fenntartotta a periféria gyarmati kiszolgáltatottságát és ezentúl a fair trade globalizáció legyen az irányadó, vagyis az egyenlőség elvére törekedve kereskedünk és nem kényszerítjük rá civilizációnkat a világ országaira, sőt: megnyílunk azok kulturális értékei és termékei számára. Vajon kivel kereskednének akkor szívesebben Afrika, Dél-Amerika és Ázsia országai, a korábbi gyarmatok? Európával vagy Amerikával? Ha nem akarná, hogy végleg rá kerüljön a birodalomépítő agresszor bélyege, Amerikának is váltania kellene, mert Európa támogatása nélkül már nem léphetne fel mindenhol saját nagyhatalmi érdekeit a szabadság és a demokrácia védelmezéseként legitimálva. Akkor bizony Irak, Szíria és Afganisztán pont olyanná válna Amerikának mint egykor Vietnam, amibe bármelyik amerikai kormány simán belebukhatna.

A kontinentalizmus tehát nem bezárkózást és az egyre szélsőségesebb nacionalizmus erősödését, az unió szétesését, illetve saját értékeinek és kultúrájának feladását jelentené Európa számára (mint most a „globális” atlantizmus), hanem épp ellenkezőleg: globális szerepének és gazdasági pozícióinak látványos megerősödését hozná. Pragmatikus Európa-politikával mindazt elnyerhetnénk, aminek a mostani atlantista ideológiával még maradék illúzióját is feladjuk, illetve elveszítjük.

A visegrádi országok egész történelme és jelenlegi helyzete egyértelművé teszi, hogy számunkra is csak a kontinentalizmus jelenthetné térségünk békéjének és biztonságának garanciáját, mert különben csak a világháborúk ismert geopolitikai forgatókönyvének megismétlődésére számíthatunk. Mivel mi voltunk és vagyunk Nyugat és Kelet minden nagy háborújának a fő ütközőzónája, tehát legelemibb érdekünk az, hogy kiegyezzenek egymással és ne rajtunk keresztül háborúzzanak, amire ma a szomszédos Ukrajna sorsa számunkra az intő példa. Az atlantizmus eddig sem védett meg ettől és ezután sem fog. Sőt. Meg kéne érteni végre, hogy Európa kiegyezése az oroszokkal egyik fél számára sem behódolás, hanem mindkét felet erősítő békés együttműködést jelentene. Ebben persze ma legkevésbé az amerikai és a brit politika érdekelt, de ha bármi igaz abból, amit a demokrácia és a szabadság védelmezéséről mondani szoktak, aligha vállalnának fegyveres konfliktust vagy akár gazdasági háborút eddigi európai szövetségeseikkel pusztán amiatt, hogy azok kiegyeznek Oroszországgal és a békét választják a háború helyett.

Hogyan eshet szét a NATO Erdogan oszmán birodalmi politikája miatt

A francia NATO-tagság és közeledésük az orosz állásponthoz még különösebb kérdéseket vet fel a NATO jövőjét illetően, ha a törökök egyre nyíltabb és egyre hazardírozóbb módon kifejezett középhatalmi ambícióit is figyelembe vesszük, aminek különösen az orosz gép lelövése ad nagyon éles aktualitást. Amit most látunk, az egyrészt a szír háború folytatásának legveszélyesebb forgatókönyve, ami nyílt NATO-Oroszország konfliktus irányába viszi a dolgot. Másrészt a törökök önálló katonai fellépése a NATO és Amerika érdekeivel is bármikor szembefordíthatja őket - legfőképp Kurdisztán miatt a törökök önállóbb katonai szerepvállalásával a NATO széteséséhez is hamar elvezethet, vagy legalábbis a jelenleginél sokkal véresebb és kiterjedtebb háborúhoz.

A híradásokban ugyebár azt olvashattuk, hogy az iraki háborúban részt vevő magyar kontingens „Kurdisztánba” ment, ami hivatalosan nem létező ország és a törökök köztudottan bármit megtennének egy önálló Kurdisztán kikiáltása ellen. Olvassunk ismét a sorok között! Ilyen országnak már a létezéséről beszélni is elképesztően veszélyes játék a tűzzel a NATO és Amerika részéről, ami pillanatok alatt sokkal nagyobb területre kiterjesztheti a háborút, a törökök szembefordításával pedig rövid úton a NATO szétveréséhez vezethet. Amikor Putyin a legutóbbi G20 csúcson azzal bírálta Amerikát és a NATO vezetését, hogy „nem tudnak egy lépéssel előbbre gondolkodni” és olyan szervezeteket fegyvereznek fel, akik aztán terrorállamként lépnek fel adott esetben ellenük is, akkor arra a problémára hívta fel a figyelmet, ami a kurd kártya hazárd kijátszásában is megnyilvánul.

Most épp taktikailag „jó ötletnek tűnik” a kurd pesmergák kiképzése és felfegyverzése, mert ők képezik a szárazföldön bevetett erők derékhadát az Áliszlám Terrorállammal szemben, és egyelőre a törökök nagyon nem bánják, hogy rengeteg kurd hősi halált hal ebben a harcban... Viszont elképesztő naivitás kell ahhoz, hogy ne lássuk be: a kurdok ezt a példátlan véráldozatot vajon miért vállalják. Nyilvánvalóan azért, hogy végre megvalósítsák történelmi álmukat és fő céljukat: egy önálló Kurdisztánt. Ezen a ponton viszont a jelenleg kis államok „polgárháborújának” tűnő konfliktus minimum középhatalmak elhúzódó háborújához vezet, mert sem a törökök, sem Irán nem törődhet bele egy ilyen fordulatba, amiben saját integritásuk fő fenyegetését látják évtizedek óta.

Ahhoz meg még nagyobb naivitás kell, hogy ne legyen nyilvánvaló: a nagyhatalmak egy kiterjedő és nagyságrenddel nagyobb háborút tétlenül néznének, amikor a katonai eszkaláció már most is nyilvánvaló, amikor az orosz gép lelövésére Putyin olyan rakétarendszer telepítésével válaszolt, mely a NATO-légierőre a korábbinál sokkal komolyabb fenyegetést jelent az egész szíriai térségben. Nem véletlenül éleződött ki annyira az orosz-török konfliktus a gép lelövése kapcsán, ami  még durvább fordulatot jelent azóta, hogy török katonai bázist hoztak létre Moszulnál, illetve Katarban, vagyis mindkét fronton háborúra készülnek: Iránnal és az oroszokkal, illetve semmiképp sem akarják megengedni a kurd erők és Kurdisztán egyesítését, ami pedig az amerikai háborús stratégiának is meghatározó eleme a térségben...

A háború kiszélesedését jelzi, hogy az iraki kormány tiltakozott a moszuli török bázis ellen és orosz segítségkéréssel fenyegetőztek, ami akár napokon belül egy meghatározó NATO-ország és Oroszország nyílt háborújához vezethet. Szaúd-Arábia és az öböl országok nyilatkozatai, felpörgő fegyverkezése és eddigi akciói (például a jemeni shíiták bombázása saját szakállukra), egyértelműen arra utalnak, hogy ők a törökök mellett szállnának be ebbe a háborúba, mely tehát az egész Közel-Keletre kiterjedne. 

Mindent egybevetve, leginkább a törökök érdekeltek a jelenlegi háborús állapotok, a terrorállam és fekete olajkereskedelme fenntartásában, míg ezek felszámolására az oroszok tették a legkeményebb lépéseket. A szunnita tábor újdonsült vezéreként és az atatürki politikát sutba dobó, oszmán birodalmi ambíciókkal fellépő kvázi szultánként Erdogan, nagyon úgy tűnik, személyesen is olyan eszkalációban érdekelt, ami egyenesen vezethet a NATO széteséséhez. Aligha véletlen, ha amerikai stratégiai elemzők már határozottan azt sürgetik, hogy a NATO és Amerika váljon meg legveszélyesebb és egyre inkább elszabadult hajóágyúvá váló szövetségesétől. 

Azzal a kérdéssel viszont nem foglalkozik ez a stratégiai elemzés, hogy a NATO második haderejének tartott törökök nélkül mire mennének a Közel-Keleten és mennyi idő alatt hullana szét a NATO, melyből de facto már a franciák is elkezdtek kifarolni önálló katonai lépéseikkel.

Párizsban (Erdogan helyett is) Obama sajnálatát fejezte ki Putyinnak az orosz gép lelövése miatt, sőt: később a Fehér Ház szóvivője rosszallását fejezte ki, amiért Törökország még mindig nem zárja le szíriai határát az olaj- és terrorkereskedelem előtt, ami a diplomácia nyelvén egyértelműen jelzi, hogy Erdogan egyik kezét már elengedték.

Az új kontinentalista Európa-stratégia a világháború egyetlen alternatívája

Ha most feltesszük a kérdést: honnan jöhet még békés megoldás, a válasz egyértelmű: egyedül Európa egységes és határozott fellépése pacifikálhatná a Közel-Keletet... és Ukrajnát (!), mégpedig azon az úton, amelyen a francia diplomácia már elindult és amiben a németek egyelőre támogatják, hogy megegyezzenek Oroszországgal. Ebben döntő kérdés lenne a brit álláspont megváltoztatása, de egyelőre azt látjuk, hogy a brit közvélemény ma gyorsabban távolodik az Uniótól mint valaha.

Pedig Amerika biztosan nem engedhetné meg azt a luxust, hogy legfontosabb atlanti szövetségesei szembeforduljanak vele agresszív közel-keleti politikája miatt, miközben minden erejével a csendes óceáni térségre koncentrál és még így sem elég meggyőző a pozíciója Kína, illetve Ázsia előretörésével szemben. Ha Európa elég egységes lenne és már az atlanti szövetség felbomlása lenne a tét, Amerikának haladéktalanul fel kellene adnia az eddigi háborús expanziós, agresszív közel-keleti politikáját, akkor és csakis akkor Amerika hirtelen valóban érdekeltté válna a mielőbbi békés rendezésben.

Mindez ma leginkább csak Európa elemi érdeke, nem utolsósorban azért, mert ez az elhúzódó konfliktus a migráns válsággal és a terrorháborúval Európa számára már közvetlen fenyegetést jelent – amit ma sajnos legkevésbé a britek éreznek. Mindebből az következik, hogy elegendő lenne a brit álláspont megváltoztatásának kikényszerítése, hogy a harmadik világháború ostoba eszkalációja helyett végre sikerüljön ésszerű békés megoldást találni. Ehhez az Európai Uniónak véget kellene vetni annak a weimarizálódásnak és annak a francia-brit nagyhatalmi érdekellentétnek, mely már korábban is képtelen volt megakadályozni a második világháborút és most kísértetiesen megismétlődni látszik. Nem csupán az a tét, hogy megmarad-e az Unió, hanem sokkal inkább az derül most ki, hogy egyáltalán létrejött-e valaha mindaz a valóságban is, amiről annyit beszéltek Brüsszelben. 

A fő geopolitikai probléma tehát az, hogy az atlanti szövetség alapja a megbonthatatlannak tűnő brit-amerikai geostratégiai egység, míg az Európai Unió alapja köztudomásúlag a francia-német megbékélés volt, illetve pontosabban ennek geopolitikai alapja: az a Párizs-Berlin kontinentális hatalmi tengely, melynek meghosszabbításában évszázadok óta Moszkva található. Ebből az alapképletből eddig semmi jó nem jött ki Európában. Az Európai Unió lehetne az első esély és a megfelelő politikai platform egy újfajta kontinentális stratégia kialakítására, mely Európa biztonságát tartósan garantálhatná és ami nélkül leginkább arra lehet csak történelmi garanciánk, hogy ugyanazok a geopolitikai okok harmadszor is ugyanúgy világháborúhoz vezetnek Európában.