Reakció Horthy-ügyben Karsai László és Ungváry Krisztián írására

A Mandiner október 2-i számában Horthy István Sharifnak a Heroikon-konferencián való szerepléséről készült egy rövid tudósítás, majd Stumpf András hosszabb interjúját adták közre ugyancsak a Mandinerben október 16-án reggel. Reakcióként Karsai László és Ungváry Krisztinán írása jelent meg ugyanitt – néhány órával később, amelyben bírálják Horthy István Sharifot, amiért – idézem: „van néhány igen fontos történeti szakkérdés, amelyekkel kapcsolatban sajnos megcsalta memóriája, vagy talán nem ismeri kellő alapossággal a szakirodalmat”.

Az egykori kormányzó, Horthy Miklós unokájának a szerzőpáros azt rója fel, hogy 1944. március 19-ét, a német megszállást követő eseményeket rosszul ismeri, mivel Sztójay Dömét a német megszállás után miniszterelnökké nem Hitler nevezte ki. Majd megjegyzik, hogy Edmund Veesenmayer, aki Magyarországon 1944. március 19-e után valójában Németország teljhatalmú megbízottja (vagyis a valóságban Hitler akaratának a végrehajtója) lett, először Imrédy Bélát, majd Horthy tiltakozását követően Rátz Jenőt vagy Ruszkay Jenőt javasolta miniszterelnöknek, mire Horthy berlini követét, Sztójay Dömét nevezte meg, és ő immár elfogadható volt mind a német vezetés, mind pedig a kormányzó számára.

A jelzős szerkezeteket, illetve a „hangulatfestő” szókapcsolatokat szándékosan hagytam ki a szerzőpáros írásából, mivel eltereli a figyelmünket a lényegről. A lényeg ugyanis az, hogy míg Horthynak korábban nem kellett alkudoznia a németekkel, hogy kit nevez ki miniszterelnöknek (viszont tekintettel kellett rá lennie), az 1944. március 19-ét követő időszakban ez a helyzet – a megszállás következtében – megváltozott. Kétségtelen – és ebben nincs értelme vitának –, hogy Magyarországnak továbbra is maradt mozgástere; a kérdés az, hogy mekkora! Na ez az, amiben nem értünk egyet, pedig mind Karsai László, mind Ungváry Krisztián többet foglalkoztak ezzel az időszakkal, mint sokan mások, így jómagam is. Sőt, azért is furcsa olvasni, amit írtak, mert a publikációikban foglaltak, amelyek között történeti források is vannak, sok esetben ellentmondanak mostani állításaiknak.

Az első kérdés: amit mi ma tudunk vagy amivel 1944 nyarán már maga Horthy Miklós is tisztában volt, azt tudhatta-e az 1944. március 19-ét követő napokban? Például, hogy Sztójay Dömének, Magyarország berlini követének, aki egyébként 1919-ben a Magyarországi Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadsereg Főparancsnoksága Hírszerző és Kémelhárító csoportjának volt a vezetője, ne lett volna fő jellemvonása – a többi számba jövő jelölt közül talán a leginkább – a kormányzóhoz való hűség? Vajon nem ez a szempont volt az, ami miatt Sztójay mellett döntött az államfő? (Ne felejtsük el, hogy – Imrédytől eltérően – Sztójayval Horthy Miklósnak nem volt korábbi konfliktusa, és a berlini követ híján volt nem csak a kiemelkedő szellemi képességeknek, hanem annak a karizmának is, amivel Imrédy Béla rendelkezett. Vagyis kevésbé volt autonóm, irányíthatóbbnak tűnt, mint a többiek.)

Érdemes csínján bánni a szóhasználattal is, hiszen – ha már Imrédynél tartunk – róla a szerzőpáros megállapítja, hogy Horthy Veesenmayernek „állítólag” 1944 márciusában „lezsidózta” Imrédyt. (Imrédy egyébként sem a magyar, sem pedig a német törvények alapján nem számított zsidónak.) A nácikkal tárgyalva a magyar vezetők már 1943 előtt is észrevehették, hogy a „zsidózás” Berlinben a mindennapi „rutin” része, ám ennek – mai füllel hallgatva – más az „akusztikája”, mint akkor volt, mivel – szerencsére – elszoktunk tőle.

Mint ahogy a jelentése is más, mint ma: nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy amikor Horthy Hitlernek a saját antiszemitizmusát emlegeti, azzal pont azt a Kállay-féle politikát védi, amelyet a nácik „zsidóbérencnek” tartottak. Egyébként ez a fajta politika legfeljebb részben lehetett sikeres. Tegyük hozzá, hogy Kállay Miklós is, különösen 1942-es kinevezését követően – visszaemlékezéseiben ő maga is elismeri – szintén tesz a nyilvánosság előtt antiszemita kijelentéseket és hoz zsidóellenes intézkedéseket, hogy a vele kapcsolatban felmerülő „gyanút” eloszlassa. Némileg groteszknek hat, hogy – saját maga bevallása szerint – beszédeit ilyenkor zsidó vezetőkkel egyeztette. Kállayt talán ezért sem jut eszébe senkinek antiszemitizmussal vádolni, mint ahogy Herzl Tivadart, a cionizmus megalapítóját sem; pedig pont Karsai László Holokauszt-könyve a kiváló példa rá, hogy pusztán formai szempontból kontextusából kiragadott mondatokkal – lehetne: „egyetlen zsidó sem lehet más, mint cionista, őszintén anticionista pedig csak a tőzsdezsidó, a spekuláns, a karrierista, a kávéházi zsidó lehet. Ezeket a zsidókat nem lehet átnevelni, őket ki kell irtani!” Szó szerint ezek Herzl Tivadar szavai!

A tárgyalt időszakban egyébként problémát jelent, hogy a magyar politikai vezetés, nem csak a kormányzó, hanem például maga Kállay Miklós miniszterelnök is kettős beszédmódot követett. Úgy beszélnek a németekkel, ami a róluk alkotott képpel összhangban van, de – mint utólag kiderül – közben egészen másra gondoltak. Vagyis ilyen értelemben nem őszinték Berlinnel, hiszen permanens módon hazudoznak a németeknek. Van, amikor ezzel a náci vezetők is tisztában vannak. Ugyanakkor „jó arcot” vágnak hozzá, mivel ismerik saját korlátaikat és civilizált ember benyomását igyekeznek kelteni tárgyalópartnereikben. E politika mestere Edmund Veesenmayer birodalmi megbízott is, aki tisztában lévén a birodalom lehetőségeivel, rugalmasan tudta kihasználni és kezelni a magyar belpolitikai helyzet sajátosságait.

Ma már tudjuk, hogy az az Endre László – aki Horthy Miklóssal együtt indult 1919-ben Szegedről, és aki államtitkárként a magyarországi deportálások motorja lesz 1944-ben – amúgy tiszteletet parancsoló közigazgatási gyakorlattal a háta mögött hogyan vesztette el a kormányzó bizalmát 1944 júniusára. Tudjuk azt is, hogyan próbálta őt Horthy Miklós júniustól kezdve Baky László államtitkárral együtt eltávolítani a hatalomból. Viszont az is látszik, hogy erre csak júliusban és akkor is csak részben kerülhetett sor. Jól árulkodik a magyarországi viszonyokról, hogy a budapesti zsidók deportálását megakadályozó Horthy-féle Koszorús-akciót követően Jaross Andor belügyminiszter a német birodalmi megbízottal közli, hogy Horthyval dacolva is folytatja a zsidók deportálását! És ezt megtehette, hiszen a kormányzónak – a honvédségen kívül – nem volt hatásköre arra, hogy közvetlenül beavatkozzon az apparátus tevékenységébe! A magyar apparátus csúcsán a miniszterelnök állott, aki ebben az időszakban – mint közben kiderült – amikor döntéseit meghozta, inkább Veesenmayer, mint Horthy véleményét vette figyelembe. És közben a háttérben a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom ellentmondást nem tűrő hangon folyamatosan hangoztatta, hogy célja a totális politikai hatalom megszerzése.

Karsai László és Ungváry Krisztián azt állítják, hogy Horthy 1942-43-tól tökéletesen tisztában volt a holokauszt tényeivel, majd írásuk a továbbiakban a kormányzó emlékirataira hivatkozik, amely 1953-ban látott napvilágot Argentínában. A kormányzó művében sok a pontatlanság, a későbbi kiadásokban ezeket igyekeztek korrigálni, de a 2011-es magyar kiadásban is szerepel például az, hogy Kállay 1942 júliusában találkozott Hitlerrel, holott a valóságban erre egy hónappal korábban került sor.

Az eredeti 1953-as kiadás szerint Horthy a holokauszt dokumentálását prezentáló Auschwitz-jegyzőkönyvekről csupán augusztusban értesül, egyébként a viszonylag friss, angol változatban is ez a dátum szerepel, míg az 1990 óta idehaza megjelent újabb magyar változatokban a július szerepel, miként özv. Horthy Istvánné Edelsheim Gyulai Ilona visszaemlékezéseiben is, de a 2003-as kiadásban például szerepel a június eleji dátum is! Egyébként Kállay Miklós visszaemlékezéseinek angol fordításával is baj van, hiszen abban a miniszterelnök úgymond 1942 áprilisában találkozott Hitlerrel, pedig a valóságban – mint már említettem – június elején!

A szerzőpáros úgy tudja, hogy Horthy Miklós április végén, május elején kapta meg az Auschwitz-jegyzőkönyveket. Ezzel kapcsolatban érdemes Tibori Szabó Zoltán tanulmányára felhívni a figyelmet, amelyben a kolozsvári kutató felsorolja, hogy a politikai döntéshozók közül ki és mikor kapta meg azokat. Eszerint Török Sándor május végén – június elején jutatta el özv. Horthy Istvánné Edelsheim Gyulai Ilonának és rajta keresztül a kormányzónak a dokumentumot. Kétségtelen, hogy Tibori Szabó szerint az egyházi vezetőktől Horthy Miklós korábban is megkapta, illetve „megkaphatta”, de erre nincs bizonyíték. Nem csak ez az írás, de Gellért Ádám és Turbucz Dávid 2012-es összegzése, sőt, Haraszti György e témában írt – egyébként kiváló – korábbi tanulmányai sem adnak valóban meggyőző választ arra, hogy Kasztner Rezső, illetve a budapesti Zsidó Tanács vezetői, akik Adolf Eichmannal egy időben, tehát még április végén megkapták az említett dokumentum-csomagot, miért ültek rajta majd bő egy hónapon át, vagyis április végétől egészen május végéig!

Az, amit Horthy 1953-ban tudott, nem azonos azzal, amit 1944 februárjában olvashatott a magyar kormánypárt jobbszárnyának emlékiratában – amit annak politikusai Kállay miniszterelnökhöz juttattak el, és csupán egy elképzelés volt a sok közül! A szerzőpáros ebből idézve próbálja meg azt bizonyítékként prezentálni arra, hogy a kormányzó tudott a zsidóság megsemmisítéséről. Ezt viszont, mint ahogy annak jellege mutatja, sok mindennek lehet nevezni, de bizonyítéknak nem!

Ebből következik az is – és itt megint alighanem téved a szerzőpáros –, amikor azt állítja, hogy 1942 és 1944 között Kállay miniszterelnököt zsidóvédő motívumok vezették volna a politikájában; tegyük hozzá gyorsan persze azt, hogy valójában nem erről volt szó még akkor sem, ha Kállay politikájának kétségtelenül voltak zsidóvédő aspektusai is! (Egyébként Kállay visszaemlékezése jóval pontosabb, mint a kormányzóé!) Kállay számára – Horthyval együtt, ebben nem volt közöttük különbség – rémálomként kísértett az első világháború utáni Magyarország képe, amikor a magyar társadalom atomjaira hullt, a hadsereg megszűnt létezni és a szomszédok területrabló törekvéseivel szemben nem volt ütőképes magyar fegyveres erő. Ezért igyekeztek mindketten az ország erejét – amennyire lehetséges – a háború utánra tartalékolni, amiért dicséretet érdemelnek!

Nincs bizonyíték arra, hogy Horthy Miklósnak az Auschwitz-jegyzőkönyveket megelőzően közvetlen tudomása lett volna arról, hogy német fennhatóság alatt szervezett népirtás folyik. Sztójay Dömétől még berlini követ korából, magától Hitlertől és Ribbentroptól a számtalan antiszemita kijelentés mellett a zsidóság fizikai megsemmisítésére vonatkozó utalásokat hallott ugyan, ám azok valódi igazságtartalmával és méreteivel kapcsolatban egészen az Auschwitz-jegyzőkönyvek megérkezéséig kétségei voltak. Nem kizárt egyébként – és itt lehet a szerzőpárosnak valamennyire igaza –, hogy volt ebben szerepe Horthy Miklós részéről bizonyos fokú struccpolitikának is. De annak nem kevésbé, hogy a kormányzói jogkör eleve korlátozott és áttételes beleszólást engedett a magyar politikába – ezt egyébként Horthy unokája: Horthy István Sharif jól látja, amikor arról beszél, hogy „nagyapjának kormányai voltak”. 

Nincs igaza abban sem a szerzőpárosnak, hogy a nyilasok nem jelentettek közvetlen veszélyt, és Szálasival csupán hetek múlva tárgyaltak. A Magyarországon kulcsszerepet játszó Veesenmayer nem „hetek múlva”, hanem április 3-án fogadta Szálasit, és utána időről-időre, rendszeresen találkoztak! A birodalmi megbízott Ribbentropnak küldött jelentéseiből kiderül, hogy Sztójayt arra próbálta rávenni, hogy teremtse meg a nyilasok részvételével a magyar jobboldal egységét; és miután Sztójay erre – egyébként főként Szálasi hajthatatlansága miatt – nem volt képes, lemondtak róla, előidézve így a bukását. Ami egyébként a magyar szélsőjobboldalt illeti, valójában csak 1944 júliusának második felére jutottak arra a következtetésre, hogy Horthy képtelen lesz a „nemzetiszocialista kibontakozás” vezetésére, addig ugyanis ebben gondolkodtak!

Az kétségtelenül igaz, amit a szerzőpáros állít, miszerint Horthy csupán augusztus 29-én váltotta le Sztójayt, de megvan az a július 10-én írt levél, amelyben a kormányzó miniszterelnöke menesztését bejelentette Hitlernek. (Szakály Sándor egyik tanulmánya erről, illetve ennek a körülményeiről szól.) Igaz e levél kézbesítésére nem került sor, Miklós Béla vezérezredes, Horthy főhadsegédje viszont a Führer elleni sikertelen merénylet után, július 21-én személyesen járt Hitlernél az abban körvonalazott „programmal”, amiről egyébként a német birodalmi megbízottat a kormányzó már korábban tájékoztatta. Veesenmayer az abban foglaltakat – a Gestapo kivonása Magyarországról, a zsidók Németországba szállításának felfüggesztése és tábornokkormány alakítása –Berlinnek már korábban, egészen pontosan július 15-ig már továbbította. Tehát Veesenmayer távirataiban másfél hónappal korábban már benne van, amire augusztus 29-én a valóságban sor került. (A Páncélosokkal az életért c. kötet, amely Koszorús Ferenc vezérezredes 1944. július eleji akciójáról szól, közli nemcsak az Auschwitz-jegyzőkönyvet, hanem a birodalmi megbízott témába vágó, Ribbentropnak küldött táviratait is.) A késlekedés oka Hitler fenyegetőzése volt, amit nem lehetett nem komolyan venni, de kétségtelen, hogy a román kiugrás után látta a kormányzó elérkezettnek a pillanatot, hogy tervét valóra váltsa!

Ennek ismeretében annak a valószínűsége – amit a szerzőpáros állít – hogy a deportálások augusztus 7-i állítólagos felújítási szándékának jóváhagyása komoly lett volna Horthy Miklós részéről, szinte a nullával egyenlő. Amennyiben valóban „hozzájárult”, kizárt, hogy ne taktikai elemnek lenne tekinthető!

Egyébként a kormányzó számtalanszor elképesztő rugalmasságról tett tanúbizonyságot! Azt a Szálasi Ferencet, aki az általános és titkos választások alapján szervezett 1939-es parlamenti választásokat például a szegedi Csillag Börtönben töltötte, és akinek mozgalmát Horthy nemzeti veszedelemnek tartotta, személyes utálatát legyűrve végül 1944. május 3-án nemcsak fogadni hajlandó, hanem másfél órán keresztül arról győzködi, hogy korántsem biztos a németek győzelme.

1944 szeptemberének utolsó napjaiban pedig – annak ellenére, hogy egész addigi politikai pályafutása a bolsevizmus tagadására épült és jobban utálta Sztálint, mint Hitlert – mégiscsak fegyverszüneti delegációt küldött Moszkvába és október 15-én kísérletet tett a németekkel való szövetség felmondására.

Persze van ebben egy jó adag a katona pragmatizmusából. Addig harcolunk, ameddig a győzelemre esélyünk van; ha ez a lehetőség nem adott, akkor keressük a megoldást – a lényeg a pusztulás elkerülése!

Andrzej Nowak akadémikus, lengyel történész úgy látja, hogy Horthy Miklós politikája – különösen a második világháborús lengyel tapasztalatokkal összevetve – a sok rossz lehetőség közül a legelviselhetőbb alternatívát jelentette. A lengyel tudós szerint ez a fő oka annak, hogy Magyarország – a lengyelekéhez képest – szerényebb mértékű emberáldozattal vészelte át a második világháborút, amit ő alapvetően a kormányzó érdemének tud be.

Gecse Géza