Itt dübörög a történelem az ajtónk előtt, mintha egy nonstop próbát tartó heavy metal zenekar költözött volna a szomszéd lakásba, nincs egy perc békesség sem körülöttünk, sem bennünk. Hallgassunk Montaigne-ra.
Itt dübörög a történelem az ajtónk előtt, mintha egy nonstop próbát tartó heavy metal zenekar költözött volna a szomszéd lakásba, nincs egy perc békesség sem körülöttünk, sem bennünk, a zajos történések fontossá tolják fel magukat, fogságba ejtik a gondolatainkat, és nem hagyják, hogy a lényeges dolgokra, a saját, egyszeri és megismételhetetlen életünkre figyeljünk.
Ilyenkor érdemes elővenni Montaigne-t, a 16. századi francia nemes urat, beleolvasni bárhol esszéinek kötetébe, és rögtön megérti az ember, hogy a körülötte nyüzsgő látszat megint hazudik, megrabolja az életünket – a legfőbb ideje, hogy a mestert követve visszaszerezzük az elrabolt javainkat, visszatérjünk a valóban érdemes dolgokhoz.
Montaigne meglehetősen viszontagságos időkben élt, belső háborúk szántották végig Franciaországot – ő azonban nem a nagy időknek, nagy tetteknek, nagy embereknek szegődött krónikásául, hanem saját magának. Annak sem azért, hogy dicsőséget szerezzen, vagy hogy az utókor előtt igazolja magát, esetleg panaszkodva dicsekedjék, mint Rousseau, saját szellemének fényében sütkérezzék, mint Voltaire. Nem akarta jobbítani a világot, nem akart hírnevet szerezni.
Egyetlen célja volt: megfigyelőként a lehető leghűségesebben regisztrálni, szövegbe foglalni önmagát. Ezért még tapsot sem várt, tényleg nem. Kötetének rövid előszavát így zárta: „jómagam vagyok e könyv anyaga; ez bizony nem elegendő ok, hogy ráérő idődet ily léha és hiú tárgyra pazarold. Isten veled”. És ezt komolyan gondolta.
Tegyük hozzá: Montaigne az önreflexióban zseniális volt – különben nem volna máig élő klasszikus. Képes volt arra, amire a klasszikusok: sorai újra és újra az önmagára ismerés élményével ajándékozzák meg az olvasót. Őszintesége megejtő, bevallja, megírja mindazokat a gyengeségeit, amelyekben mind osztozunk vele, de amelyeket nem szívesen vallottunk be magunknak.
Csupa semmiségekről ír – de hiszen életünk kilencvenkilenc százalékát ez teszi ki, ez az életünk, az egyetlen, a megismételhetetlen, amit úgy kellene tudunk szeretni, amilyen.
Montaigne képes erre: nem akar elérni, kivívni, megszerezni, legyűrni semmit és senkit, csupán a lehető legteljesebben átélni azt, hogy él, és afféle úri passzióként, önszórakoztató ráadásként számot adni erről az átélésről.
A mindenféle irányba törekvő akarásokkal agyonzsúfolt korunkban olyan ez az attitűd, mint a gyógyszer annak a betegnek, aki nem is veszi észre, csak a gyógyszer hatására ismeri fel, hogy az állapot, amiben van, betegség. Ha Montaigne-t olvas, felismeri. És az már fél gyógyulás.
Az elektromos mobilitás „forradalmi gyorsasággal” fog elterjedni, mert az egész világ megtanulja azt, hogy az olajimport az mekkora kitettség – jelentette ki Mráz Ágoston Sámuel a Mandiner Mesterterv című műsorában.
A hosszú hétvége után megbicsaklott az ellátás, egyre több sofőr szembesül kellemetlen helyzettel
Ciki lenne Szent István országaként végleg elmaradni mögöttük. Francesca Rivafinoli írása.
A digitális szokások átalakítására készül a kormány.
A legmagyarabb Habsburg személyéről, csodálatos örökségéről a Habsburg Történeti Intézet könyv és kisfilmek formájában is megemlékezik.
Kemény, határozott vélemény.
Az élvonalbeli Kozármisleny női kézilabdázóinak csapatkapitánya számára kiemelten fontos a tanulás. Szakdolgozatát Lékai Mátéból írja.
A hosszú hétvége után megbicsaklott az ellátás, egyre több sofőr szembesül kellemetlen helyzettel
