Rossz borról senki nem szeret írni, azonban a véleményéhez mindenkinek joga van. Borhiba esetén nem lehet indok, hogy a boríró hülye, ahogyan a tejből sem szereti senki azt, ami megsavanyodott.
Unger Tamás a Tumblr-en jelentette be, hogy három és fél év borblogolás után felhagy az írással. A kezdetben saját, majd a Gault&Millau-n és a Borrajongón író blogger annyit írt, hogy csalódott és elfáradt. Nem indokolta meg, csak kiírta: vége.
Sajnáltam, hogy Tamás visszavonult, ugyanis itthon ő írt talán a legolvashatóbban a borokról. Abban azonban biztos voltam, hogy okkal lépett így. Az Index boros fórumán először a Somlói Apátsági Pince mindenese, Balogh Zoltán adott részben választ ennek okára: az április végi nagy somlói borkóstolót követően az egyik somlói borász nem értett egyet azzal, hogy Tamás büdösnek titulálta a bort, és perrel fenyegetett. Rákérdeztem Tamásra, aki azt írta, valóban ez áll döntése hátterében, majd kicsit később Kovács András is megszólalt a Borrajongón a történettel kapcsolatban.
A perrel fenyegetés volt az utolsó csepp Tamásnál, inkább abbahagyta.
A történet mélységesen felháborít, valamelyest mutatja a hazai borszakma helyzetét, egyben önvizsgálatra is késztet. Egyrészt korábban kerültem olyan helyzetbe én is, hogy egy borász nem értett egyet azzal, hogy az egyik csúcsboráról leírtam, rendkívül alkoholos és csalódást jelentett. Jelezte: ez óriási felelősség, és az igenis egy komoly bor, miért nem szóltam, ha problémám volt vele a kóstolón. A bort újra megkóstoltuk, megbeszéltük a problémát, elfogadtuk egymás véleményét, azóta pedig jó kapcsolatban vagyunk. Jogi útról szó sem esett. Ez így normális.
Másrészt: kevésbé jó, gyengébb vagy esetleg rossz borról senki nem szeret írni, a véleményéhez azonban mindenkinek joga van. A borírók bármennyire igyekeznek a kritikát amennyire csak lehet, objektivizálni: ez ettől függetlenül még egy szubjektív műfaj. Van, akinek egy íz- vagy illatjegy még toleranciaküszöb alatt marad, van, akinek nem. Az objektivizálás alatt azt értem, hogy a szerkezetet (mint az alkohol, a test, a sav, a korty egyensúlya) amennyire a műfaj engedi, igyekszünk a leghasonlóbban látni.
Az objektivizálásba beletartozik a borhibák felismerése is — még akkor is, ha egyes dolgokat illetően valaki jobban, más kevésbé toleráns. A borhibákról pedig írni kell, bármennyire esik ez jól nekünk vagy a borásznak. A kritikának végső soron két célja van: egyrészt hogy a fogyasztót tájékoztassuk arról, mit érdemes innia, másrészt hogy a borászoknak is visszajelzést adjunk. Mi így segítjük a hazai borkultúra fejlődését.
Azonban ha egy bor a fentiek alapján jónak minősül, tiszta, technológiailag hibátlan, és minden rendben van vele, rosszat senki nem fog róla írni, legfeljebb a saját szája szerint kicsit másként értékeli. De nem drasztikusan, ennyi szórás van a rendszerben. Hiszen nem kóstolórobotok vagyunk.
Az említett bor esetén — a Barnabás Pince 2012-es hárslevelűjéről van szó — nyolc kritikából ötben írták azt: baj van az illattal. Lehet, mások is érezték, csak nem mondták: az ember óvatosabb, ha meghívják egy rendezvényre. Ezzel kapcsolatban kénytelen vagyok én is önvizsgálatot tartani, hiszen tudom, többször is előfordult már, hogy komoly dilemmát jelentett, hogyan írjak egy borhibás borról úgy, hogy közben ne sértsem meg a borászt, de az olvasó is érezze, ez a bor nem az igazi. Valójában persze senkinek nem teszünk jót azzal, ha csak a sorok közt derül ki a kellőképpen szemfüleseknek, hogy itt valami baj van. És ez nem csak a somlói borvidéken igaz: ez megesik Tokajban, Szekszárdon, a balatoni borvidékeken, Sopronban, Egerben is.
Talán az a jobbik eset, ha ezt a problémát legalább a borásszal megbeszéljük: itt is sok múlik a személyes viszonyon. A fogyasztó tájékoztatása így azonban ugyanúgy elmarad. Azt azonban jegyezzük meg: a fogyasztók elenyésző hányada keres rá vásárlás előtt kimondottan egy-egy tételre. Még kevesebb az olyan fogyasztó, aki a borról szóló kritikát — már ha van róla — el is olvassa, és kritika alapján vásárol bort.
De vissza a konkrét esethez, amiben különösen rosszul veszi ki magát, hogy
2015-ben ez elég sajnálatosan hangzik, attól függetlenül, hogy ez csak informális úton történt, és amennyire tudom, a borász két palackot felajánlott újrakóstolásra.
Egy borhiba esetén nem lehet indok, hogy a boríró hülye, mert a fogyasztók szeretik az adott bort, hovatovább ezt keresik, és a termék így is elfogy. A tejből sem szereti senki azt, ami megsavanyodott. Az más kérdés, hogy egy bornál nehezebb felismerni a hibát, és egy átlagos fogyasztó nem is feltétlen veszi észre azt.
A fogyasztó az ízes bort kedveli, és a borhibáknak is van jellegzetes ízük.
Ma, amikor még azért megy el valaki egy kóstolóra, hogy megértse, van különbség a borok között, mert ő eddig mindet egyformának érezte, nyilvánvalóvá válik: az még odébb van, hogy egy átlagos fogyasztó felismerje, ha egy borral baj van. Egy borásznak viszont saját maga miatt is illik hibátlan bort letenni az asztalra. Remélhetőleg előbb-utóbb a fogyasztók is azt fogják mondani a hibás borra: ez büdös.
És akkor már nem csak a „borítészen” múlott a dolog.
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
Fordulóponthoz értünk a háborúban.
Pompás élvezet lesz nézni ezeknek a pofáját a választás éjszakáján, amikor eltakarodnak.
