A tanú

 

Időnként előjön ez a polémia A tanú című filmmel. Hogy jól át lettünk verve, amikor a moziban ülve azt hittük, most jól kigúnyolják nekünk a rendszert, holott ez a film valójában a Kádár-rendszer dörzsölt propagandája volt, semmi egyéb.

 

Utólag visszagondolva van ebben a gondolatmenetben ráció. Annak idején, amikor végre előkerült a dobozból, talán már akkor is voltak, akik átláttak a szitán. A legtöbben azonban nem láttunk át. Hüledeztünk és nevettünk. Ma már nem hüledezünk, de még mindig nevetünk.

 

Mert A tanú egyszerűen zseniális film. Mondatai és helyzetei beleivódtak a közbeszédbe. Művészfilmnek nagyon nem mondanánk, de istenem, a Piszkos Fred sem művészregény – attól még halhatatlan. Ha viszont jobban megkapargatjuk a gondolatmenetét, tényleg benne van a Rákosi-diktatúra elmaszatolása. És hát Virág elvtárs a villamoson, a záró jelenet, az bizony azt sugalmazta a korabeli nézőknek, hogy lám, a dolgok a helyükre kerültek, ami volt, elmúlt, spongya rá.

 

Most akkor mit kezdjünk ezzel a filmmel?

 

A világ már csak olyan, hogy időnként diktatúrák jönnek létre. Némelyik kemény, mint a beton, némelyik puha, a legtöbben meg sem ütik magukat benne – de azért sokakat megnyomorít az is. Mármost mit kezdjünk azokkal az alkotókkal és alkotásokkal, akik és amelyek zseniális teljesítménnyel kollaboráltak ezekkel a diktatúrákkal? Egyáltalán, hol a kollaborálás határa? Weöres Sándor az ötvenes-hatvanas években mozgalmi gyerekdalok tucatjainak szövegét írta – kollaborált? Más szemszög: a kommunista Major Tamástól el lehet vitatni, hogy nagy színész volt? A nyilas hatalom mellett az utolsó percig kitartó Nyírőtől, hogy nagy író?

 

Vannak boldog országok, ahol az ilyen kérdést nem is értik. Talán egyszer Magyarországon sem értik majd. Az lesz a válasz.