(...)
Szóval itt a nulla pont egészen közel, a saját felelősségünk felismerése. Hogy elrontottuk, hogy mi rontottuk el. A politikusokra bíztuk az országot, holott egy demokráciában az elveink képviseletével kellett volna őket megbízni. De nekünk elsősorban nem elveink voltak, hanem vágyaink. És sajnos komoly morális problémáink is. Banálistól a nemzetgazdasági szinten is tragikusig. Blicceltünk a metrón, kamu diákoztunk, másoltunk, elintéztük a kábeltévé dekódert vagy megúsztuk a vonatjegyet. Felnőve minimálbérezt(ett)ünk, részmunkaidőzt(ett)ünk, számlát szereztünk, miközben nem kértünk számlát, kenő- vagy hálapénzt fizettünk vagy fogadtunk el, rokikártyát szereztünk, ügyeskedtünk a betegállománnyal, feketén melóztunk a munkanélküli segély mellett, vagy fehéren de annyit lógva amennyit lehet, csempészett cigit szereztünk, meg szlovák rendszámot, esetleg szociális támogatást, letelefonáltunk vagy feltelefonáltunk, lehúztuk a főnökünket vagy az alkalmazottunkat. Felsorolni is képtelenség a trükkök százait. Aztán ha beütött a biznisz, okosba' pályáztunk túlárazva az önrészre is gondolva, ahogy lehetett offshore-ra váltottunk, megvesztegettünk vagy visszacsorgattunk, ha meg mégsem, akkor tartozással időben bedöntöttük a boltot. Ha mindezt magunk nem tettük, vagy tehettük, hát elnéztük a munkatársunknak, haverunknak, rokonunknak, szomszédunknak. És mindeközben együtt szapultuk - és szapuljuk ma is - a korrupt politikusokat, és itt bukunk le, hogy a helyükben mi is sokat elnéznénk a haveroknak. Észre sem vettük, hogy míg ezt a rendszerváltás előtt joggal tehettük, az azóta eltelt években mindet mi választottuk meg, majd újra. Igazából a politikát is ügyesbe' csináltuk. Nem elvekre és ideákra szavaztunk, hanem az olcsóbbat vagy ingyenest ígérőkre vagy megvédőkre, és sosem a költségvetést rendberakó politikusokra, akár balról akár jobbról jöttek. A költségvetés is az a valami, amibe más befizet, és mi kivesszük. Európai Unió? Egy pillanatig sem tekintettünk rá úgy, hogy mit teszünk bele, csak azt néztük mit kapunk. Úgy tűnt megéri, hát beléptünk »felzárkózni«. Emlékszem, 2003-ban hogyan meneteltünk át több tízezren a Dunára telepített csatlakozási jelképen, egy rusnya katonai pontonhídon.”