Meg tudnánk halni egymásért, a nemzetért? – A katonai doktrínákról

„A háború a politika folytatása egyéb eszközökkel.” 
(Carl von Clausewitz)

Turul főszerkesztő kolléga cikket írt a magyar hadi kiadások alacsony színvonala ellen, mely kiadásokat – némileg populista módon – a nyugdíjak emelésével állított párhuzamba. Meglátása szerint nekünk is fokoznunk kéne a hadi kiadásokat, mert itt, a határainkon fegyveres konfliktusok vannak, amelyek elfajulván minket is fenyegetnek és fennáll az a veszély, hogy letolt gatyával kapnak el bennünket. Sajnos az a véleményem, hogy mi nem tudunk annyit költeni a hadseregre, hogy ez ne történjen meg.

Ha valaki hadsereget akar fejleszteni – nálunk ez inkább létrehozást jelent –, mielőtt akár csak egy lándzsát is venne, szüksége van egy olyanra, amit úgy hívnak, hogy katonai doktrína. Ez egy roppant praktikus dolog: le van fektetve benne, hogy kik ellen akarunk/kényszerülünk háborút viselni; leendő ellenfeleink milyen képességekkel rendelkeznek; milyen háború lenne, támadó vagy védekező; továbbá, hogy ezek az opciók miféle eszközöket igényelnek; valamint hogy reálisan milyen lehetőségeink vannak. Ebből derül ki ugyanis, hogy mit kéne venni vagy gyártani, kőbaltát vagy repülőgép-hordozót. Ennek előzetes eldöntése annál is inkább fontos, mert egy akkora ország, mint hazánk, bizonnyal nem képes olyan hadsereget létesíteni, amelyik bárkivel ki mer állni.

Közbevetőleg jegyzem meg, hogy én még emlékszem mikor szegény Für Lajos – honvédelmi miniszterként – akart készíttetni egy ilyet, és olyan világraszóló vinnyogás lett belőle, hogy azóta sem próbálta meg senki. Lajos lett ettől minden: háborús uszító, soviniszta, liliomtipró – amit csak akartok. Pedig a mainstream katonapolitika szerint tökéletesen igaza volt, csak hát már akkor sem az számított, hogy mit mondanak, hanem, hogy ki mondta. Libi honfitársaink ez idő tájt a linderbélai hadseregfejlesztés álláspontját képviselték: „nem akarok katonát látni”. De félre a régi sérelmekkel, hiszen most azt látjuk, minél liberálisabb valaki, annál nagyobb militarista lett az ukrán események hatására. Próbáljuk meg valamiféle katonai doktrína vázlatát felállítani!

*

Az első lépés lesz a legnehezebb: meghatározni, hogy kik is lennének az ellenségeink és vajon mi támadnánk rájuk, avagy ők miránk? Szögezzük le, hogy olyan – realista – katonai doktrína, amelyik Oroszország, az USA vagy Kína ellen készülhetne, nem létezik. Sem erőforrásaink, sem demográfiánk, sem az ország terepadottságai nem teszik lehetővé, hogy ilyen hatalmak ellen védekezzünk. Ha megtámadna és nincs, aki segítsen – és mikor volt? –, akkor főként a kedvező kapitulációs feltételeken kell gondolkodni, hogy ne döntsék feleslegesen romba az országot. Hogy mi támadjuk meg valamelyiket a fenti országok közül, az nem elképzelhetetlen – ugye volt már ilyen –, de akkor úgyis minden mindegy.

Létezik persze egy olyan elképzelés is, kvázi katonai doktrína, hogy mint NATO-tagok, nem kell különösebben semmire sem készülődnünk, megvédenek bennünket a szövetségeseink. Elég a katonai szövetség elvárásainak megfelelni, megvenni hitelből a méregdrága nyugati haditechnikát és békésen fizetni a kamatokat az idők végezetéig. Ennek az elképzelésnek hívei úgy vélik, hogy ha száz katonánkat és két helikopterünket elküldjük Afganisztánba meg ki tudja, még hova, ahol hidat, utat, iskolát építenek és üzemeltetik a tábori mosodát, akkor – ennek fejében – joggal várhatjuk el, hogy atomcsapást mérjenek Moszkvára, ha Oroszország ránk támad. Csak addig ne vegyünk levegőt – ahogyan mondani szokták.

A NATO mára túl van életpályája csúcsán: annyi ellentétes érdekű, eltérő történelmű ország lett a tagja, hogy erősen paralitikus állapotban van – ami a tényleges cselekvést illeti; mert harcias nyilatkozatokban nincs hiány. Manapság úgy tűnik, a NATO egyetlen szerepe, hogy némi nemzetközi hátteret és hivatkozást biztosítson az amerikai katonai kalandokhoz. Teszi ezt addig, amíg a nagy NATO-tagállamokban élő muzulmán tömegek egyes militáns tagjai esetleg fel nem robbantanak ezt-azt mérgükben a hittestvéreiket ért atrocitások miatt. Nyugat-Európa demográfiai lejtmenetben van, és egyre nagyobb mértékben a bevándorlók és gyerekeik közül kerülnek majd ki az egyáltalán hadra fogható férfiak. Hogy ezeket lehet-e a tálibok vagy az ISIS ellen vezényelni, az egy roppant érdekfeszítő kérdés.

*

Magyarország természetes ellenfelei – mind földrajzi, mind pedig történelmi okok tekintetében – a környező országok. Közülük többen ugyanúgy NATO-tagok, mint mi. Olyan katonai doktrínát készíteni, amely ellenük szól, meglehetősen pikáns dolog − bár nem lehetetlen, emlékezzünk csak a görög-török ellentétre, akik NATO-szövetségesként néhány Égei-tengerben meredező szikla miatt fenekednek egymásra, a ciprusi ügyről nem is beszélve.

Ha a környező országokat nevezzük meg ellenségnek a katonai doktrínánkban, akkor szembe kell néznünk azzal a kínos ténnyel, hogy egy konfliktus esetén, etnikai-történelmi okok miatt, ezek nyilván szövetségre is lépnének ellenünk, tehát olyan haderőre lenne szükség, amelyik egyszerre képes a környező országok mindegyike ellen harcolni. Tartok tőle, hogy ez önmagában is komoly fejtörést okozhatna a stratégia kidolgozói számára. További gond, hogy ezekben az országokban jelentős magyar kisebbség él, akik nagyszerűen be tudják tölteni a túsz szerepét. Olyan hadműveletek képzelhetőek hát el kizárólag, amelyek kellően gyorsak ahhoz, hogy megóvják ezeket magyarokat, ez viszont csak egy támadó háborúban képzelhető el. Mármost az, hogy mi megtámadjuk ezeket az országokat vagy közülük bármelyiket, az csak nagyon sajátos körülmények között képzelhető el, valamely nagyhatalom szövetségeseként; ám a tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen szövetség sem nyújt biztosítékot az esetleges keserű csalódások ellen.

Hogy lesz-e valaha ilyen történelmi helyzet, azt nem tudom, de most nem is futurológiai tanulmányt írunk, hanem katonai doktrínát, amelynek számolnia kell az összes lehetséges opcióval. Az, hogy ezen államok közül valamelyik vagy egyszerre mind ránk támad, szintén elképzelhető, elég csak a román nacionalisták ábrándjaira gondolni a Tiszáig terjedő Nagy-Romániáról, vagy a szerbek ötleteire a Balatonig tartó Szerbiáról.

Lesznek persze, akik eddig olvasva a földhöz vágják a monitort, mondván: „mindez lehetetlen, mert mindannyian az EU tagjai vagyunk, a határok eltűntek, békességben fogunk élni egy nagy boldog birodalom kebelén, mi ez a nacionalista lázálom!?” Nekik megjegyezném, hogy e gondolatuk két semmivel sem alátámasztott feltételezésen alapul. Az egyik az, hogy az EU a jelenlegi formájában az idők végezetéig fennáll; míg ahogyan a dolgok jelenleg állnak, a következő tíz év sem biztos. A másik, hogy akár erővel is elejét venné a „Nyugat” valamiféle kelet-európai belháborúnak; nos, emlékezzünk a Balkánra!

*

Ott tartunk tehát, hogy már az első lépéseknél – az ellenség és a háború jellegének meghatározásánál – leküzdhetetlen nehézségebe ütközünk. És még csak most jön a java. Ha túltennénk magunkat a fenti nehézségeken és eldöntenénk, hogy milyen kardot, pajzsot, helikoptert és tengeralattjárót kéne venni – én,  ellentétben a sok botcsinálta stratégával, nem tudom –; akkor is szembe kell nézni a következő súlyos problémával: ki használná ezeket?

Talán a romkocsmák ifjúsága, szinte kivétel nélkül k. und k. untauglich, tornából felmentve? Mert úgy tűnik, nekik van a legnagyobb kedvük az ukrán polgárháború hatására odapörkölni az oroszoknak. Hogyan képzelik ezt? A pride-ról egyenesen a frontra? Mit szólna ehhez a TASZ? Lennének például – a nemzetközi brigádok mintájára – komplett HaHa-századok? Hogy érzékeltessem velük a háború borzalmait, elárulom hogy a fegyverek között egyáltalában nincsenek tekintettel az LMBTQ-személyek érzékenységeire és például nem ásnak nekik külön latrinát, nem engedik, hogy szivárványszínűre fessék a géppisztolyt, és a homofób ellenség akár le is lőheti őket. Szembe kell nézni azzal is, hogy a nőket – heteronormatív, szexista módon – teljesen másra szokták használni a háborúban, mint a férfiakat. Hogy hajnalonként egy nyilvánvalóan ostoba, fasiszta őrmester üvöltésére kell ébredni és a mama nem főz semmit. Kik azok és hol lakoznak, akiket a nagyszájú belvárosi clausewitzek hadba akarnak küldeni? Vannak egyáltalán?

Nem csak nálunk, egész Európában felnőtt egy nemzedék, amelyik nem hogy meghalni, élni sem hajlandó másokért. Ezért azután nyugodtan lehet nyugdíjat emelni helikoptervásárlás helyett; mert a helikoptert nem tudjuk, hogy ki ellen és miért használnánk, és azt sem tudjuk, hogy ki lenne az, aki használja. Roger Scruton írja A nemzetek szükségességéről című könyvében, hogy azok tartoznak egy nemzethez, akik képesek meghalni ismeretlenekért, pusztán azért, mert azokat honfitársaiknak tartják. Katonai doktrínánk legfontosabb részének annak kellene lennie, amelyik meghatározza, hogy Magyarországon ma kik lennének képesek erre – ha vannak ilyenek egyáltalán.