A „társadalmi nem” olyan szempontból jogos fogalom, hogy a nemi szerepekre hatással van a szocializáció és a kultúra is, amiben felnövünk; valamint hogy (biológiai) női és férfi mivoltunk nem kárhoztathat minket kötelező jelleggel, bebetonozott, kizárólagos szerepekbe, munkakörökbe. Én azonban mégis Anna Moirral és David Jessellel tartanék, akik Agyszex című, a Mandiner által már ismertetett kötetükben foglalták össze és bizonyították, hogy bizony inkább a szocializáció és a kultúra épül biológiai-pszichológiai adottságainkra, nem pedig fordítva. A két szerző számos pszichológiai-szociológiai felmérést, kutatást idézve arra jut: a férfi és női szerepek már az anyaméhben eldőlnek. A gének gondoskodnak róla, hogy férfiak vagy nők legyünk szexuálisan, a fogantatás után hat-hét héttel pedig az agy is követi ezt (rendellenes esetben nem követi). A gének és a hormonok elvégzik az agy férfi vagy női „huzalozását”, ahogy az inkább férfiakra, és inkább nőkre jellemző tulajdonságok is mindenféle szocializáció nélkül jellemzőek ránk.
Anna Moir és David Jessel meggyőzően bizonyítja az evidenciát: a lányok és fiúk az első pillanatoktól kezdve különböző területeken jobbak és rosszabbak egymásnál. A „nemi sztereotípiák” szerint való nevelés vádja pedig legalább részben nem igaz: az iskola első évei szinte szervezett összeesküvésnek tűnnek a fiúk hajlamai és képességei ellen − aztán egyes előnyöket a fiúk behoznak, másokat nem, és egy időben a lányoknak lesz kedvezőtlen az oktatási stílus.
Az izraeli kibucokban egy időben megpróbálták teljesen egyenlően nevelni a lányokat és fiúkat, egyfajta unisex módon: közösen végezték a háztartási teendőket, váltogatták a szerepeket. Azt remélték, pár nemzedék és eltűnnek a különbségek. Azonban három-négy nemzedék után is ragaszkodnak nemileg sztereotip szerepeikhez az ott neveltek; a nők szülnének és anyák lennének, kevéssé érdeklik őket a kibuc gazdasági ügyei, 90 százalékuk visszatér a „női munkákhoz”. „A nők tehát veleszületett, biológiai jegyeikkel utasítják el azt az Utópiát, amit, mint a többit is, férfiak találtak ki” – állítják az Agyszex szerzői. Természetesen nem bebetonozott törvényekről van szó, hanem törvényszerűségekről; amelyeket nem cáfolnak a kivételek, nem cáfol az, hogy ma a sokkal több lehetőséget a nők (és egyébként a férfiak is) örvendetes módon jobban kihasználják. A határvonalak nem olyan egyértelműek, üdvözlendő módon nagyobb a mobilitás, de a hangsúlyok és a törvényszerűségek ugyanazok maradtak – eredetük pedig nem szocializációs, hanem biológiai és kulturális gyökerű. Ha ennek állítása szexizmus, akkor szexista vagyok.
*
Ha elolvasom az ENSZ vagy bármely más releváns szervezet hivatalos dokumentumait a genderről és a gender-mainstreamingről, meglehetősen unalmas, és ami bosszantóbb, idegesítően általános, azaz tartalommal többféleképpen kitölthető megfogalmazásokat találok. Nők egyenjogúsága, diszkrimináció-mentesség, kirekesztés-ellenesség, tolerancia, szabadság: csupa szép fogalom. Semmi szokatlan, semmi meglepő. Ilyen általános megfogalmazásban természetesen a luficélok támogatandók. Mit látunk azonban, amikor a gender-elméletet megpróbálják gyakorlatra váltani, politikai célokat társítva hozzá?
Az elméleti háttérfilozófiák és alapok összehasonlító elemzését most mellőzném, inkább nézzük a gyakorlati részt. A konzervatív (valamint jobboldali és keresztény) szempontból támogatandó célokon túl a gender-mainstreaminggel szorosabban-lazábban, de szétszálazhatatlanul kitűzött célok közt, amelyekért a különféle, egymással szorosabban-lazábban együttműködő szervezetek küzdenek, olyanok szerepelnek, mint a melegházasság, az LMBTQ-nak rövidített alternatív nemi identitások normálisként és problémamentesként való elismerése, az abortusz, a lombikbébi-programok, a mesterséges megtermékenyítés és hasonlók, amelyeket egy igazi konzervatív nemigen támogathat. Genderminimum ide vagy oda, a konzervatív mainstreamnek nem fog tetszeni a török transzvesztita szépségverseny. A konzervatív mainstream elviseli, tolerálja, de nem fogja ünnepelve támogatni a melegfelvonulást.