A kenetteljesen előadott, kioktató álkeresztény álhumanizmus már inkább dühítő.
„A Fidesz természetesen védte a mundér becsületét, szerintük a nemzeti együttműködés kormánya rengeteget tett a cigányság felzárkóztatásáért, és a romák munkaerőpiacra való visszajuttatásában hatalmas gazdasági potenciál rejlik. A narancsos ködben úszó idilli cigánytelepeken boldog munkások ássák az árkokat 47 ezer forintért, miközben a kis purdék szorgosan írják a matekleckét, hogy mielőbb felzárkózzanak.
Az MSZP mindehhez érdemben nem sokat tudott hozzátenni, ami nem is csoda, mert náluk pofátlanabbul senki nem használta ki és fel a cigányságot pénzmosásra és szavazatvásárlásra. A szocialistáktól megtudhattuk, hogy Kádár idején minden rendben volt, és most sincs cigánykérdés, csak szegénykérdés. Ahham.
A Jobbik a cigányság helyzetének differenciált kezelésére és a liberális véleménydiktatúrával szemben a valós helyzetfelmérésre szólított fel. Vona Gábor és társai megfontolásra érdemes felvetésekkel álltak elő, de komplex cselekvési programmal ők is adósak maradtak. Mert az odáig színigaz, hogy igenis van cigánybűnözés, vidékre valóban csendőrség kellene, agyonterhelt, frusztrált körzeti meghízottak helyett, s a megélhetési gyermekgyártásnak is útját kellene már állni. Arra viszont mégis csak ki kellene találni valamit, hogy mégis mit fog csinálni nyolcszázezer cigány, ha nem segélyért áll sorba, és nem lop? Mert az világos: érdemi munkára ennek a képzetlen, melót még madártávlatból sem látott népességnek a 90%-a teljesen alkalmatlan.
Az LMP hozta a formáját, és frusztrált érzelmi túlfűtöttséggel védték szegény roma polgártársainkat, akiket a szemét rasszista magyarok nem hagynak felzárkózni.
Mégsem ők voltak a legalja. Hanem a KDNP. A cigánypasztorációs csodavárás még csak megmosolyogtató volt, a kenetteljesen előadott, kioktató álkeresztény álhumanizmus már inkább dühítő. Ha Lukács Tamások vezették volna az őskeresztény ellenállást, nem sok hívő küzdött volna meg a római amfiteátrumok oroszlánjaival. A KDNP (ál)keresztény szeretet és megbocsátás mantrája groteszkül csengett egybe az LMP (ál)liberális tolerancia toposzával. A különbség csupán annyi, hogy míg az előbbi el is hiszi, hogy az önfeladásnak ez az útja járható, az utóbbi pontosan tisztában van vele, hogy kinek milyen megrendelést teljesít.”