„Olykor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ami nekünk magától értetődőnek tűnik, az másoknak is az – hiszen az máshogy nem is lehet. Aztán hirtelen rádöbbenünk arra, hogy éppen az ellenkezője az igaz. Magam például így vagyok a Makovicza-dűlővel. Vajon miért nem akarják használni a tokaji borászok a nevet, miért ragaszkodnak ahhoz, hogy mindenáron Szent Tamásként aposztrofálják az itt termett borokat? Persze a Szent Tamás jól bevezetett, divatos dűlő, na de a Makovicza sokkal többet jelent nekünk! (...)
Réges-régi szálak futnak össze egyetlen szóban: Makovicza. Őrízni kell a neveket, őrízni kell az identitást ápoló tudást - a mindennapokban is. Miért engednénk egy szót elenyészni tudatunkban, ha az több mint 400 éves jelentést őriz?