Egy dűlő mélyrétegei

„Olykor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ami nekünk magától értetődőnek tűnik, az másoknak is az – hiszen az máshogy nem is lehet. Aztán hirtelen rádöbbenünk arra, hogy éppen az ellenkezője az igaz. Magam például így vagyok a Makovicza-dűlővel. Vajon miért nem akarják használni a tokaji borászok a nevet, miért ragaszkodnak ahhoz, hogy mindenáron Szent Tamásként aposztrofálják az itt termett borokat? Persze a Szent Tamás jól bevezetett, divatos dűlő, na de a Makovicza sokkal többet jelent nekünk! (...)

Réges-régi szálak futnak össze egyetlen szóban: Makovicza. Őrízni kell a neveket, őrízni kell az identitást ápoló tudást - a mindennapokban is. Miért engednénk egy szót elenyészni tudatunkban, ha az több mint 400 éves jelentést őriz?

Nem szabad lebecsülni a nevekben és történetekben körülöttünk élő világot, a környezetet, amit mi tartunk fenn, amit mi ápolunk, amit mi veszünk át, s adunk tovább a következő nemzedékeknek. A Trianon utáni vezető elit pontosan tudta ezt. Az 1920-as években a határon kívülre került városok és falvak nevei nem véletlenül tűntek fel sorra utcák és terek formájában: Nagyvárad, Arad, Kolozsvár, Pozsony, Szabadka, Torockó – és még hosszan sorolhatnánk a magyar kultúra megkérdőjelezhetetlen részét képező településeket. Ami ma természetszerű és vitathatatlan, azt holnapra félretolják a feledékeny nemzedékek és kihullik tudatunkból. Akkoriban ezt még pontosan tudták s látták eleink.”