A rosszul kezdődő mondatokról

„»My sme tu doma!« (Mi vagyunk itt otthon), kiabálja egy csapat rajongó az ablakunk alatt, hazafelé a jégkorongmérkőzésről. Meglepődve tapasztalom magamon, hogy a szűnni nem akaró rigmus a már csendesedő, éjszakai órában nyugtalansággal tölt el. Azt, hogy mért kiabálják, értem: ezt adták a szájukba, ez a világbajnokság hivatalos üdvrivalgása.

Nem egészen világos, hogy aki kitalálta és nyilván örült a frappáns jelszónak, meg aki jóváhagyta s nyilván elégedetten nyugtázta, mire gondolhatott. Aligha a többi (nem szlovákiai) csapatra és azok idelátogató lelkesítő rajongóira, hiszen őket meghívni és üdvözölni szokás, nem pedig tudtukra hozni, hogy ki van otthon. Azt tudják úgyis. A szlovákoknak találták ki? Ők nem tudják, hogy otthon vannak? Vagy azért, hogy erősödjék az önazonosság-tudatuk? Csak a hoki idejére, s aztán majd ez is fokozatosan elhal és abbamarad, mint a szilveszter utáni petárdázás? Akárhonnan vizsgálom, csak ugyanoda jutok: mi köze ennek a mondatnak a jégkoronghoz és a vébéhez? (Szemben mondjuk az olyanokkal, mint »Győzni fogunk!«, »Mi vagyunk a legjobbak!« stb.)”