Putyin nyerésre áll?

„Az uniós vezetők a múlt heti csúcson – végülis hitelből – elfogadták azt a csomagot, amivel biztosíthatják az ukrán költségvetés túlélését, marad azonban a kérdés, hogy az Egyesült Államok hátralépése után hogyan tudja Európa finanszírozni az ukránok háborús küzdelmét. Mindezt akkor, amikor vezető, korábban igen harcias brit médiumokban (Times, Telegraph) egyre gyakrabban jelennek meg olyan elemzések, amelyek szerint a háború menete a »tettrekészek« elképzelései szerint megfordíthatatlan.

Három és fél év háború után egyébként is érdemes feltenni a kellemetlen kérdést: ki van ma valójában a nyeregben az ukrajnai front és a tárgyalóasztal között ingázó nagyhatalmi játékban? A háború első hónapjaiban még magabiztosan uralta a nyugati közbeszédet az »Ukrajna győzni fog« narratíva, az orosz hadsereg kudarcai és a látványos ukrán ellentámadások elfedték a hosszú távú erőforrás-realitásokat. 2025 végére azonban mintha fordult volna a szél: sorra jelennek meg olyan, deklaráltan Ukrajna-párti nyugati elemzések, amelyek már nem győzelmi stratégiákról, hanem veszteségminimalizálásról, »méltatlan, de elkerülhetetlen« kompromisszumokról és Putyin tárgyalási fölényéről beszélnek. Amikor olyan szerzők, mint David Blair, Mark Galeotti vagy Owen Matthews – akik éveken át az ukrán ellenállás leglelkesebb támogatóiként írtak – ma már arról írnak, hogy »Putyin nyeregben van«, az ember óhatatlanul felteszi a kérdést: vajon a realitás zárkózott fel a retorika mellé, vagy éppen fordítva történt?

A helyzetet jellemzi, hogy a háború és béke  diplomáciai keretrendszerét nem  annyira az európai fővárosok, hanem Washington és Moszkva mozgatják. A Trump-adminisztráció által felkért Steve Witkoff és Jared Kushner moszkvai útja, majd az ezek köré szerveződő „28 pontos béketerv” egy sajátos logikát tükröz: a tárgyalási nyomás súlypontja nem az agresszoron, hanem az áldozaton van. A nyilvánosságra került részletek és a kulcsszereplők nyilatkozatai alapján egy olyan üzenet rajzolódik ki, amelyet David Blair találóan így fordít le: »Putyin, fejezd be a háborút – különben én abbahagyom az ellenséged támogatását.« Ez a logika szinte tökéletesen win-win helyzetet teremt az orosz elnök számára. Ha Kijev enged, és elfogad egy területvesztéssel járó, szuverenitását korlátozó békét, Putyin győztesként állhat fel az asztaltól. Ha Zelenszkij ellenáll, és nem vállalja a politikai öngyilkosságnak tűnő engedményeket, akkor reális veszély, hogy Washington – belpolitikai nyomásra, háborús fáradtságra hivatkozva – egyszerűen kihátrál, és az ukrán támogatás jelentős része elapad. Putyinnak egyik forgatókönyv sem igazán rossz: vagy egyből megszerzi, amit akar, vagy hagyják, hogy idővel kifárassza ellenfelét.

Mindez nem lenne ennyire súlyos, ha a harctéri realitások Ukrajna számára kedvező irányba mozdulnának. A frontvonal azonban 2025-ben kíméletlenül emlékeztet rá, hogy egy felőrlő háborúban a nagyobb ország előnye idővel könyörtelenül érvényesül. Az orosz hadsereg nem villámgyors áttöréseket ér el, hanem lassú, drága, de alapvetően egyirányú előrenyomulást folytat: hónapról hónapra újabb négyzetkilométerek kerülnek orosz ellenőrzés alá, mintha valaki egy óriási radírral lassan, türelmesen koptatná le Ukrajna keleti és déli határait. Donbaszban, Pokrovszk térségében, Zaporizzsjánál ugyanez a minta ismétlődik: orosz tüzérségi fölény, kimeríthetetlennek tűnő lőszerkészletek, az ukránokhoz képest jóval lazábban kezelt emberveszteségek. A támadások nemcsak katonai célpontokat, hanem az energiahálózatot is rombolják: télvíz idején, áramkimaradásokkal, fűtési problémákkal sokkal nehezebb fenntartani a társadalmi tűrőképességet, mint egy lelkesítő tavaszi ellentámadás idején.

Ezzel párhuzamosan Ukrajnán belül is egyre több a repedés. A sorozás, amelyet a háború elején még a túlélés feltétlen szükségszerűségeként éltek meg, ma sok helyen kényszerként és igazságtalanságként jelenik meg. A dezertálásról, határátlépési kísérletekről, sorozás ellen tiltakozó falvakról szóló hírek azt jelzik, hogy a társadalom tűrőképessége nem végtelen. Az sem segít, hogy korrupciós ügyek érintik a kormány legbelsőbb köreit, ráadásul éppen a védelmi beruházások környékén. Ha egy ország egyszerre küzd a fronton emberhiánnyal, a hátországban pedig költségvetési lyukakkal és közben azt látja, hogy a háborúra szánt pénz egy része magánszemélyek zsebében köt ki, az óhatatlanul erodálja az áldozatvállalás legitimitását.

A nyugati közbeszédben mindezzel párhuzamosan kezd kikopni az a – kijevi vezetés által is tudatosan erősített – narratíva, hogy a háború végső célja a 2014 előtti határok visszaállítása, Krím visszaszerzése, gyors NATO-csatlakozás. Mark Galeotti és Owen Matthews írásai egyaránt azt sugallják: az a pillanat, amikor Ukrajna reálisan képes lehetett volna katonailag visszafordítani a háború menetét, már elmúlt. Putyint »feltételeket diktáló« helyzetből csak megsemmisítő katonai vereséggel lehetett volna visszaverni, de sem Európa, sem az Egyesült Államok nem akart olyan mértékű eszkalációt, amely ezzel jár. A Nyugat végig óvatos maradt: fegyvert, pénzt, hírszerzési támogatást adott, de mindezt úgy, hogy közben következetesen el akarta kerülni a nyílt orosz–NATO-konfrontációt. A következmény egy nagyon sajátos köztes állapot: túl kevés támogatás a győzelemhez, de elég ahhoz, hogy a háború végtelenül elhúzódjon.

Itt érkezünk el Európa önképének és valóságának kellemetlen ütközéséhez. Az EU vezetői az elmúlt években szívesen beszéltek »stratégiai autonómiáról«, »ReArm Europe« programról, új védelmi ipari reneszánszról. Ursula von der Leyen több száz milliárd eurós potenciális védelmi beruházásokról beszélt, Kaja Kallas a »gyengítsük Oroszországot, támogassuk Ukrajnát« kettős célját fogalmazta meg. A deklarációk szintjén Európa háborús nagyhatalomként lép színre, amely a demokrácia védelmében kész súlyos anyagi áldozatokra és hosszú távú fegyverkezésre. A tényleges döntések szintjén azonban egészen más kép rajzolódik ki.

A számok józanabbak a szavaknál. Bár az európai védelmi kiadások tényleg növekedtek, ez nagyrészt a saját hadseregek elmaradt modernizációjának pótlása. Közben, amikor konkrét, közös, Ukrajnát finanszírozó alapokról volt szó – 40 milliárdos fegyveralap, a befagyasztott orosz vagyon reparációs célú felhasználása –, egyszer csak elfogyott a politikai bátorság. Egyes tagállamok jogi aggályokra hivatkoznak, mások egyszerűen nem vállalnák a választóik felé a plusz terheket, a kompromisszum pedig hónapok óta nem születik meg. A helyzet pikantériája, hogy eközben Európa még mindig jelentős mennyiségű orosz energiát vásárol: LNG-szállítmányok érkeznek, egyes országok derogációkat harcolnak ki a vezetékes gáz és olaj terén. Ha csak a pénzáramlást nézzük, az elmúlt években az EU összességében többet fizetett Moszkvának energiáért, mint amennyit Kijevnek katonai és pénzügyi támogatásként juttatott. Ez nem orosz propaganda, hanem nyugati tényellenőrzők által összerakott statisztika.

Az európai védelmi ipar belső szerkezete sem segíti Ukrajnát. Papíron impozáns a kép: Németország, Franciaország, Olaszország, a skandináv országok mind jelentős hadiipari kapacitással rendelkeznek, modern tankokat, önjáró lövegeket, vadászgépeket gyártanak. A gyakorlatban azonban ez egy egymással párhuzamosan működő, nemzeti logikák mentén szerveződő rendszer. Mindenki a saját iparát védi, a saját típusait tolja, így a frontra végül egy sokszínű, de nehezen összehangolható eszközpark érkezik. A különböző lövegekhez külön lőszer kell, a különböző páncélosokhoz külön alkatrész, a kiképzés és a logisztika pedig ennek megfelelően széttöredezett. A legfontosabb, háborút eldönteni képes rendszerek – nagy hatótávolságú rakéták, légvédelmi komplexumok, modern vadászgépek – döntő része pedig amerikai gyártású, így Európa csak Washington jóváhagyásával és tempójában tud hozzáférést biztosítani.

Miközben Európa belül birkózik saját korlátaival, Putyin kifelé igyekszik azt bizonyítani, hogy Oroszország nincs elszigetelődve. India, Kína, számos ázsiai és afrikai ország számára a konfliktus nem morális kereszteshadjárat, hanem nagyhatalmi ütközés, amelyet kívülről, pragmatikus szemmel figyelnek. Újdelhiben díszszázad és vörös szőnyeg várja az orosz elnököt, több évtizedre szóló energetikai és fegyverüzletek születnek, miközben Washington újabb és újabb szankciókkal próbálja rávenni a partnereket az orosz olaj bojkottjára – mérsékelt sikerrel. Pekingkel sem szakadt meg a viszony, ellenkezőleg: a »multipoláris világ« jelszava alatt két, Nyugattal szemben gyakran egy platformon lépnek fel. Mindez persze nem ingyen van: Oroszország egyre inkább kerül függő helyzetbe Kína irányában, gazdaságilag és technológiailag is. De a lényeg Putyin szempontjából mégis az, hogy nem kényszerül rá egy Nyugat által diktált, számára megalázó békére.

Ha mindezt egyben látjuk, akkor nem különösebb Putyin-pártiság, hanem józan diagnózis azt mondani: a harctéren Ukrajna ma már legfeljebb azt döntheti el, hogy mennyit veszít, nem azt, hogy győz-e. A katonai győzelem – a teljes terület visszaszerzése, az orosz haderő kiszorítása, a Krím »felszabadítása« – olyan erőforrást és politikai kockázatot igényelne a Nyugattól, amelyre sem Washingtonban, sem Brüsszelben nincs valós akarat. A Trump-adminisztráció nyíltan kimondja, hogy nem kívánja finanszírozni a végtelen háborút; az európai választók többsége pedig a gazdasági nehézségek közepette egyre kevésbé lelkes egy újabb, hosszú távú fegyverkezési verseny gondolatától. Ebben a környezetben a »harcoljunk a végső győzelemig« üzenet egyre inkább szimbolikus gesztus, mintsem konkrét politikai program.

Magyarország szempontjából mindez különösen kényes kérdés. Egy kis-közepes, nyitott gazdaságú ország számára, amelynek határától néhány száz kilométerre zajlanak a harcok, a hosszan elhúzódó, eszkalálódó konfliktus egyszerre jelent biztonsági, gazdasági és társadalmi kockázatot. A budapesti álláspont kezdettől fogva azt hangsúlyozta: a cél nem lehet a »győztes háború« illúziója, hanem a mielőbbi tűzszünet és tárgyalás, még akkor is, ha a béke szövege sok szempontból igazságtalan lesz. Ezt sokan bírálatként, gyengeségként, »rossz oldalra állásként« értelmezték. Érdemes azonban megjegyezni: ma már ugyanazokban a nyugati lapokban, amelyek korábban a totális győzelem  magabiztos célját hirdették, sorra jelennek meg olyan elemzések, amelyek óvatosan, de egyre nyíltabban kimondják: a háború katonai eszközökkel aligha zárható le Ukrajna számára kedvező feltételekkel, a realitás a fájdalmas kompromisszum.

Nem arról van tehát szó, hogy Putyin »megnyerte« a háborút, és Európának ezt tapsolva kellene tudomásul vennie. Sokkal inkább arról, hogy ebben a pillanatban ő az, aki a tárgyalóasztalnál több kártyát tart a kezében: a fronton lassú, de számára elfogadható tempóban halad előre, a Nyugat megosztott, az alternatív gazdasági és diplomáciai csatornák pedig – India, Kína, a globális Dél – csökkentik az elszigetelés nyomását. A kérdés Európa számára nem az, hogy tetszik-e ez az erőviszony, hanem az, hogy mit kezd vele. Továbbra is lehet olyan békét követelni, amely de facto a háború folytatását jelenti – vagy el lehet fogadni, hogy a politika sokszor nem a morális maximum, hanem a kárminimalizálás művészete. Az utóbbihoz jóval kevesebb pátosz kell, viszont több józanság. És talán ez az a pont, ahol a magyar békepárti álláspont, minden kifogás és vita ellenére, meglepően közel kerül ahhoz, amit ma már nyugati elemzők egész sora is óvatosan körülír: Putyin ma nyeregben van, és éppen ezért nem győzni kell ellene, hanem minél kisebb áron lehozni egy olyan békét, amely mellett Európa és Ukrajna is képes lesz talpra állni.”

Nyitókép: Alexander KAZAKOV / POOL / AFP