Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd
Hetvenöt év hosszú idő, sok mindent lát, átél az ember ezalatt. Nagy László nagykanállal kapott a jóból, a sikerből, meg persze azért kisebb mértékben a kudarcokból, csalódásokból is kijutott neki, mint minden sportolónak.
Mindenesetre rengeteg mindent elért a futballban, kilencszeres magyar bajnok, U23-as Európa-bajnok, nyert olimpiai aranyat, az 1978-as világbajnokságon mind a három csoportmérkőzésen ott volt a válogatottban, játszott VVK-döntőt 1969-ben, majd 1974-ben BEK-elődöntő az Újpesti Dózsával, amelyben 1968-tól 1983-ig focizott. Ezen időszak alatt számos sikerben volt része és igazi közönségkedvencé vált, ami nem meglepő, ha azt nézzük, hogy összesen 13 alkalommal végzett a lilákkal dobogón az NB I-ben. És aztán pályafutása végén kicsit külföldön is játszhatott. Az újpesti aranykorszak után 1983-ban kiengedték Svájcba, a másodosztályú FC Locarnóhoz igazolhatott. Egy évet légióskodott, ezután 1984-ben visszavonult.
A labdarúgástól azonban nem akart eltávolodni, edzőnek állt. Újpestre 1986-ban tért vissza. A lilák legutóbbi két bajnoki címében (1990, 1998) komoly szerepet játszott, előbb pályaedzőként, Varga István segítőjeként, majd a 98-as bajnokcsapat alapjait ő rakta le, előbb ezüstérmes lett, majd 1997 őszén még három meccsen vezetőedzőként irányította azt az Újpestet, amely tavasszal első lett, bár a szezon végén neki már nem jutott aranyérem. És ez élete egyik legnagyobb fájdalma.