Szoboszlai Dominik letérdelt, igen – de vajon rosszul tette? „Árulást követett el a nemzet ellen”?

„Ez a hülyeség még tart?”, kérdeztem csodálkozva, amikor a fiam nagy nehezen behozta a laptopon valami külföldi adón a Liverpool meccsét (a Balatonon kábeltévénk nincs, csak internet), és

Hat-hétéves lehettem, amikor addig nyúztam apámat, hogy menjünk ki a május elsejei felvonulásra, hogy végül kötélnek állt. (Talán máshonnan is érkezett rá nyomás?) A Thököly úton gyülekeztünk, apám kapott egy hatalmas táblát, rajta Kádár János fényképével, azt kellett vinnie. Úgy emlékszem, büszke voltam rá. Hogy ő mire gondolt, sose kérdeztem; az a Kádár csukatta börtönbe bő tíz évvel korábban, lelkileg egy életre, egzisztenciálisan évtizedekre tönkre téve őt. De vállára vetve vitte Kádár képét a munkahelye miatt, miattam, az öcsém, a nővérem és anyám miatt, a negyvenöt négyzetméteres zuglói lakás miatt.

Később, már kicsit megalkudva, én is viseltem az úttörők vörös nyakkendőjét és a katonaságnál elvtársnak szólítottam a tiszteket, ahogyan ők is engem. Mondhattam volna lázadóan: hadnagy úr. De nem tettem. Senki sem tette. 

(Mennyit támadnak minket a kétharmad miatt. Mit szóljunk akkor az ilyen kierőszakolt 100%-hoz?) Utólag a katari világbajnokság híres szájbefogós német válogatottjáról is kiderült, hogy hárman szorgalmazták a performanszt, a többiek engedtek, valószínűleg azért, mert úgy érezték, a kisebbség akarata erősebb, úgy vélték, az erő odaát van. Nagyon kevesen vannak, akik szembe mernek szállni a fősodorral; Djokovics megteheti, mert egy egyéni sportág koronázatlan, anyagilag független királya. De figyelmeztetésként ott áll J.K. Rowling, a Harry Potter-könyvek szerzője, akit újabban kitagadtak a saját univerzumából.

Ez a térdelősdi sokkal inkább üzeni azt, hogy a Nyugaton nincs szabadság (pontosabban szabad országban mindenki azt tehet, amit szabad), be kell állni a sorba, a pénzéért a munkaadó követel. (Hej, mit szólna egy magyar pedagógus, ha előírnák neki, hogy minden óra elején szavaltassa el a gyerekekkel: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában!” Pedig milyen klassz lenne…)

Örüljünk, amíg nálunk ki lehet lógni a sorból.

De itt voltaképpen az angolszász gyarmatosítás és rabszolgatartás ellen megy a hajcihő, ezzel még akár azonosulni is lehet.

A Puskás Arénában, magyar közönség előtt nekünk nincs okunk térdelni. De egy angol csapat végül is megteheti.

A filozófusok elvihetik a problémát morális irányba: meddig lehet elmenni a karrier, a pénz vagy a túlélés, az önbecsülés kérdésében. Egy profi futballistát nem szükséges ilyen dilemma elé állítani. Szoboszlai nem szabadságharcos. Van olyan pillanat, amikor az ember azzá válik. Ha a magyar királyra felesküdött tábornokot hirtelen az osztrák császár akarja magáénak, vagy ha a kommunista Nagy Imréből adott pillanatban magyar miniszterelnök lesz. Az már véleményesebb, amikor a túlélésért a megkínzott, úgyis halálra szánt elítéltet kell felpofozni, mint az Ötödik pecsétben.

Szerencsére a magyar válogatott csapatkapitányának helyzete egyelőre nem mérhető ezekhez. 

Összességében jól tette, hogy letérdelt. Ha egyedül állva marad, a közvélemény esetleg azt hiheti, hogy van alternatíva. Pláne, ha később sem esik baja; még megdicsőíti az angol véleményszabadságot.

Szoboszlai leendő sikereivel sokkal többet tehet az országimázsért, mint egy gyorsan elfelejtett gesztussal.

A 22 egyentérdelő leginkább csak újabb illusztrációul szolgált az 1979-ben bemutatott, látnoki erejű Brian életének ikonikus jelenetéhez, amikor a tömeg kórusban, büszkén kiáltja: „Mi mind egyéniségek vagyunk!”

(Nyitókép: képernyőfotó)