„Leugrottam a tetőről, de a Szűzanya kötényébe pottyantam” – Dani Gyöngyi paralimpikon a Mandinernek

Alig pár napja bronzérmet nyertél a magyar női tőrcsapattal Tokióban a paralimpián. Nem ez az első érmed, Rio de Janeiróból, Athénból és Londonból is több ezüstéremmel jöttél haza. Kétszeres Európa-bajnoki és világbajnoki címmel is büszkélkedhetsz. Milyen érzések kerítenek hatalmukba a dobogón, amikor érted, neked szól a Himnusz?

Nemcsak hallgatom, hanem éneklem is, pedig baromira nincs jó hangom, ezzel egy kicsit kínzom a környezetemet. (Nevet). De hát olyan jó érzés, büszke vagyok, hogy a hazámat képviselem. Az ember olyankor egy kicsit „nacionalista” lesz.

A paralimpiai aranyérem végül nem került a gyűjteményedbe. Nincs hiányérzeted?

Mindig bíztam benne, hogy előbb-utóbb megadatik, de nem vagyok boldogtalan attól, hogy nem így történt. Az elsőszámú ima, amit a versenyek előtt elmondok, a Miatyánk, abból is ez a sor: „Legyen meg a Te akaratod”. A megmérettetés előtt mindig belegondolok, hogy lehet, a Jóisten nem azt szánta nekem, hogy én legyek a legjobb vívó, mert lehet, hogy gőgössé és büszkévé tenne. És különben is, miért én kapjam tőle ezt, mikor tudom a másikról, hogy szintén istenhívő, és ő is hozzá imádkozik, vele együtt van a páston. Miért pont nekem járjon az aranyérem? Felér egyébként egy arannyal, hogy a csapatversenyen győzelemmel zárhattam a saját kis részemet, meghallgattatott az imám. Azután, hogy nyertem, a csapattársam is győztesként került ki az asszóból, aminek köszönhetően elhozhattuk a bronzérmet.

Van egy gyönyörű szép családom, rengeteg ember, aki szeret, vannak céljaim, és azt is tudom, hogy azok elérésében is segíteni fog a Jóisten.

Milyen út vezetett az érmekig?

1991. előtt épkézláb emberként éltem a mindennapjaimat. Majd egy „baleset” következtében kerültem kerekesszékbe: leugrottam egy négyemeletes ház tetejéről. Ezt követően ismerkedtem meg a sporttal, először a kosárlabdával.

De miért ugrottál? Mi volt az a tragédia, ami miatt úgy érezted, nincs más megoldás?

Nem tudtam elfogadni, hogy a lelkiismeretem ellen éltem: volt egy lelkem és volt egy testem, és a kettő nem volt összhangban. A testi vágyaimat elégítettem ki, és aszerint éltem a mindennapjaimat. Ezzel pedig szomorúságot okoztam az anyukámnak, a barátaimnak. Felismertem, hogy ez nem én vagyok, szerettem volna változtatni, meg is próbáltam, de gyenge voltam. Akkor még nem voltam Krisztus kegyelmének birtokában. Úgy éreztem, üres vagyok, nem tudok másoknak adni, csak szomorúságot, ezért jutottam arra az elhatározásra, hogy eldobom az életem.

Jött ez a négy kerék. Emlékszem, hogy milyen furcsán néztem a nővéremre, amikor azt mondta, hogy ismer boldog kerekesszékeseket. Nem értettem, miért beszél nekem kerekesszékről, hiszen húsvétra otthon leszek.

És otthon lettél?

Igen, de nem úgy képzeltem el az otthonlétet, ahogyan sikerült: négy kerékkel, állandó katéterrel. Emlékszem, amikor Istennel kapcsolatba kerültem, csak azért imádkoztam, hogy tegyen csodát, és engedje, hogy lábra álljak. Aztán az idők folyamán szépen lassan megtanultam – azóta tényleg nap mint nap megélem – hogy „Legyen meg a Te akaratod”.

Visszatérve a balesetre, mire gondoltál, milyen érzéseid voltak fent a tetőn?

Nagyon elkeseredett voltam: előtte összeszólalkoztam a barátommal, aki megütött. Nem az ütés bántott, bár attól égett az arcom. Inkább az, hogy úgy gondoltam, igaza volt, függetlenül attól, hogy senkinek nincs joga megütni egy másik lényt. Az zakatolt bennem, hogy csak úgy változtathatok az egész helyzeten, ha eldobom az életem. Leugrottam hát.

Kívülről láttam saját magamat, mintha kiszálltam volna a testemből. Nagyon furcsa érzés volt: megkönnyebbültem, hogy meghoztam a döntést és tényleg megtettem. Azt gondoltam akkor, hogy nincsen már rajtam semmi felelősség. Vége.

De nem lett vége. A „Szűzanya kötényébe” estél. Szomorú voltál, hogy nem sikerült?

Nem, már akkor megéltem, hogy jó, itt vagyok, valaki nem hagyta, hogy meghaljak. De hogyan tovább? És attól kezdve folyamatosan kaptam a kegyelmet. Rá egy évre megkeresztelkedtem. Azelőtt nem voltam hívő, templomba se nagyon jártunk. Persze anyukám minden egyes ünnep alkalmával elmondta az aktuális történetet a kis Jézusról, meg Jézus kereszthaláláról, de nagyjából ennyi. Valami sajátos hitem volt gyerekként: amikor meghalt a nagymamám, azt képzeltem, hogy ő a közvetítő köztem és a Jóisten között, mert hogy én hogyan is szólhatnék őhozzá. Aztán Budapesten felkarolt egy fiú, aki tagja volt egy katolikus közösségnek, és elvitt kosárlabdázni. A későbbi keresztanyám, Ágota pedig Kaposváron vitt el a Szent Imre közösségbe.

Amikor tragédia, vagy baleset történik, az ember hajlamos Istent okolni. Voltak hasonló érzéseid?

Az a tapasztalatom, hogy a tragédiák, vagy pofonok mindenféleképpen Istenre fordítják az ember tekintetét: vagy istentagadást, vagy Istenhez fordulást váltanak ki az emberekből. Velem az utóbbi volt erősebb: elkezdtem hinni Istenben.

Mit gondolsz, miért?

Kegyelmet és egy olyan életet kaptam utána, amiben megtalálhattam önmagamat.

Ehhez pedig hozzájárult, hogy a Jóisten megtoldotta négy kerékkel. Ettől vagyok egész. Többnyire ezt kapom vissza az emberektől is: látják, hogy ugyan négy keréken gurulok, de nem sajnálkozom rajta, hanem a világ legtermészetesebb dolgának tekintem, hogy ez történt. Boldog és szép életem van.

Azonkívül, hogy jó társaságba kerültél, volt konkrét istenélményed?

Igen, Nagymaroson az ifjúsági találkozón, ahová azok a barátaim vittek, akikkel templomba jártam. Először nem is akartam elmenni, azt gondoltam, hogy majd morzsolgatják a rózsafüzért, és semmi keresnivalóm nincs ott. Ám már a vonaton nagyon pozitív volt az egész: rengeteg fiatal, akik énekeltek, gitároztak, nevettek, teljesen belefeledkeztem a társaságukba. Aztán a lelkigyakorlatot Kerényi Lajos atya tartotta, aki már közelebb van a százhoz, mint a kilencvenhez, de a mai napig jár a kórházakba olyanokhoz, akik megpróbálták eldobni maguktól az életüket. Nagyon sajátos stílusa van, azt érzed, hogy a Szentlélek szól belőle. Teljesen magával ragadott a személyisége.

Emlékszel, hogy mit mondott?

Azt, hogy Isten szeret. Elkezdtem érezni. Tudatosult, hogy értékes vagyok, és nem tudhatom, hogy mi a dolgom, de hogy dolgom van a földön, az biztos. Néztem a templomtornyot és hallgattam őt. Azt hiszem, hogy akkor találkoztam először a Szentlélekkel. Rajta keresztül. Aztán minden más jött magától, nem kerestem közösséget, ők találtak meg engem. Imádkoztam, énekeltem, jól éreztem magam. Áldást kaptam általa. Találtam egy nagyon aranyos apácát is, ő tanított hittanra. Gyakorlatilag két hónap alatt történt velem ez a sok minden.

Azóta pedig lepergett egy-két évtized, és a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus önkéntes hírnöke lettél. Ki keresett meg?

Először egy ismerősöm a Duna Televíziótól, akivel korábban forgattunk együtt. Felkért, hogy szerepeljek az Ő és én című sorozatban tanúságtevőként. Azt azonban tudni kell, hogy én az elmúlt húsz évben nagyon eltávolodtam az egyháztól, mert volt egy házasságom, amit nem tudtunk Isten előtt is megkötni, merthogy az akkori férjemnek volt már egy katolikus házassága. Elmentem egyszer gyónni, és az atya azt mondta, nagyon sajnálja, de nem oldozhat fel, mert az egyház hite szerint bűnben élek.

Elhatároztam, hogy nem baj, a szívemben én akkor is őrzöm Jézust. Eleinte jártam templomba is, aztán szépen lassan elmaradt, de mindig ott dolgozott bennem, hogy nagyon szeretnék visszatérni, és ehhez a közösséghez tartozni. Aztán megismertem Balázst, a kisfiam édesapját, és idén megadatott: összeházasodtunk Isten szent színe előtt, újra kaptam feloldozást, és húsz év után újra szentségekhez járulhattam.

Milyen érzés volt?

Nem tudom elmondani. Annyira sokkot kaptam, hogy ott nem is sírtam. Állandóan sírok, mindenen elérzékenyülök, így biztos voltam benne, hogy ha majd újra feloldozást kapok, nagyon fogok sírni. De nem így történt. Mint most, amikor a csapattal bronzérmesek lettünk: akkor is annyi mindent éltünk meg együtt, hogy a dobogón nem sírtam, pedig mindenki zokogott. Boldog voltam, és csak később pityeredtem el. Így volt ez a Krisztussal az oltáriszentségben való újbóli találkozáskor.

Mit mondtál végül a televíziós ismerősödnek a felkérésre?

Az igazat, hogy húsz éve járultam utoljára szentségekhez, és hogy

Végül meggyőzött, azt mondta, hogy Jézus is a bűnösökért jött el, és pont ezért vagyok hiteles személy tanúságtevőként. Perényi Szilvia pedig azzal keresett meg, hogy legyek az önkéntesek egyik hírnöke. Egyébként Szilvia tanít engem a Testnevelési Egyetemen, ahová sportszervező-menedzseri szakra járok, de amikor megkeresett, akkor ezt még nem tudta. Mondtam, hogy nagyon szívesen, de nem tudok benne részt venni, mert jön a paralimpia, arra készülünk. Aztán jött a covid, mindkettő elmaradt, idén pedig nem egy időben rendezték meg a kongresszust és a paralimpiát. Nagy ajándék, hogy lement a verseny, és itt tudok lenni a kongresszuson. Képzeld, még egy pódiumbeszélgetésre is felkértek a pápai nagymise előtt! Na, akkor elsírtam magam, és csak azt tudtam mondani, hogy nagyon köszönöm. Nem a szereplésen hatódtam meg, hanem azon, hogy a szentatya közelében lehetek. Titkon reménykedem, hogy esetleg még találkozhatok is vele. Azt gondolom, hogy az ember egy ilyen szent ember közelében kap valamit. Megszentül.

A bemutatkozó kisfilmben Júdás történetével hozod a magadét párhuzamba. „Meg kellett élnem, hogy elárultam a barátaimat, és az utána következő bűnbánatot is” — mondod a tanúságtételedben. Milyen volt ez a bűnbánat?

Megcsaltam az akkori barátomat, ez volt az árulás és a pofon oka is. Sem ezt, sem azt nem tudtam magamnak megbocsátani, hogy szomorúságot okoztam a szüleimnek. Nem tudtam feldolgozni. Júdást is hasonló okok vitték a kötélhez, de ő nem kapta meg azt a kegyelmet, amit én megkaptam. Hálás vagyok a kegyelemért, és hogy ide találtam.

Személyes tapasztalatom, hogy azok az emberek, aki valami miatt korlátozva vannak, teljes gőzzel mennek előre. A benyomásaim szerint te is hasonló lehetsz. Mit gondolsz, mire tanítod a gyermekedet?

Nem tudom, nem szoktam ezen gondolkodni. Remélem, hogy sok mindent kap tőlem, és azt látom, hogy egy nagyon kiegyensúlyozott kiskrapek, nagyon nyugodt háttere van velünk. Vagány, barátságos. Most, hétévesen esett le neki, hogy kerekesszékben ülök, most kezdte érdekelni, hogy miért, de teljesen természetes neki, hogy nem mindent tudok megcsinálni. Nagyon drága, nagyon félt. Nagy kerekű székkel volt lehetőségem bemenni a tengerbe, ő meg csak úgy csimpaszkodott a nyakamba, szorított, hogy anya te ne menjél, felborulsz. Természetesnek veszi, hogy itt ülök, de a többiek már kérdezgetik, hogy miért is.

A fiad is kérdezte már ezt tőled?

Igen, de nyilván nem mondtam el neki a történetet, csak annyit, hogy anyu nagyon erősen megütötte a gerincét és hogy nagyon fontos, hogy ő is vigyázzon a hátára, a fejére, és magára. Van egy harmincéves nevelt lányom, akit kilencéves korában ismertem meg az előző kapcsolatomban. Nem emlékszem, hogy neki hogyan meséltem el, hogy miért vagyok kerekesszékes, de azt tudom, hogy amikor elég érett volt, elmondtam. Soha nem volt tabutéma, természetesen kezeltük.

Sok sportot kipróbáltál, miért pont a vívás maradt?

Húsz éve vívok, előtte a síeléssel próbáltam paralimpiás babérokra törni. De kipróbáltam az erőemelést, és a kerekesszékes hajtást is: letekertem egy félmaratont, de nagyon gyorsan megállapítottam, hogy ez nem az én sportom, mert hiányzik a játék. Az első szerelmem a kosárlabda volt, a mai napig imádom, de nem volt annyi lány Magyarországon, hogy versenyezni tudtam volna. Most arra adtam a fejem, hogy megpróbálok minél több embert rávenni, hogy sportoljon, ha nem is versenyszinten, de kezdje el, csinálja. Látom az életemben, hogy nagyon sokat adott: a barátokon kívül a sportnak köszönhetem a kitartást, a napi rendszerességet, és az egészségemnek is jót tett. Egy hete hagytam abba a versenysportot, és már most elkezdett szúrni a mellkasom. De csak a versenysportot hagytam abba, a párom is nagy sportember, nagyon szeret bringázni, siklóernyőzni, sokszor tandemben én is ott vagyok vele. Olyan, mint egy óriási hinta, vagy mint síelés alkalmával a hegycsúcson. Alattunk a minden. Bolond az ember, azt hiszi, hogy közelebb van Istenhez, pedig Isten nem a hegycsúcson van, hanem a szívünkben. De a magasságérzés nagyon jó.

Eszedbe jut, hogy mi lett volna, ha?

Igen, meg szokott fordulni a fejemben. És arra kellett rájönnöm, hogy silányabb lett volna úgy az életem. Mindennek így kellett történnie. Ha nem így lett volna, valószínűleg Kaposváron maradtam volna, és nem nyílt volna meg nekem így a világ, nem éreztem volna, hogy másfelé kell mennem. Kapaszkodó volt ez nekem: mentőövet dobtak, és jobb helyre rántottak, mint ahol voltam. 

Fotók: Ficsor Márton