Na, és amikor megvolt az artista manőver, akkor mint egy gőzmozdony, hatalmasat fújtatva, végre a kezeimről a lábamra állhattam, egy másik hasonlóan laza és bemelegítő mozdulat kezdetéig, de még mindig a gerenda tetején. Egy percig sem éreztem úgy, hogy valami könnyű dolog volna születőben, hiába próbáltak naponta többször is ezzel a dumával ámítani.
Alázatos, precíz, sokszor roppant monoton munkával, az önsanyargatás legádázabb formáit is elsajátítottuk az edzéseken a siker érdekében, hogy végül szemmel láthatóan is igazi tornászokra hasonlítsunk a sportági kritériumok szerint. Behúzott hassal, lehúzott vállakkal, peckes fejtartással és fura, kissé kifelé kacsázó léptekkel tipegve, a napi balettórák nyomait cipelve. Évtizedek távlatából tekintek most vissza erre a voltegyszeregy tornászkorszakra, és még mindig szeretem a súlyát annak az érzésnek, hogy
megtanultam: miként születik a teljesítmény.
A születő teljesítmény tisztelete, a nehézből fokozatosan könnyűvé váló mozdulatok varázsa, a szemet gyönyörködtető precizitás, a totálisan lehetetlen dolgok amúgy habkönnyű tálalása. Ez az, amit imádok a sportban. Ezt tudják azok a profik, akikért mi, sportrajongók megtöltjük a lelátókat, átvirrasztjuk az éjszakát, rekedtre üvöltjük magunkat a képernyők előtt, vagy az arénából hazafelé. Létezik-e annál csodálatosabb emberi kreáció, minthogy az agy kiadja a parancsot, aminek a végén – vegyük például Michael Jordant –, a test végrehajtja ezt az utasítást. Végrehajtja, vagyis bezsákol a kosárba, de teszi mindezt úgy, hogy közben sétál pár lépést a levegőben, megpihen egy picit odafenn a magaslaton, kikacsint egy kisgyerekre, nyomatékosan még a nyelvét is kitolja egy cseppet, s a körmét csak azért nem kezdi el reszelni odafenn, a mozdulat csúcsán, mert az egyik kezét mégiscsak lefoglalja egy labda. Miután ezekkel végzett, még mindig fenn van a levegőben,
s mire a hálón átvágódó játékszerrel együtt földet ér, már Michael AIR Jordannak hívják.