Mit tenne a NATO, ha az Egyesült Államok tényleg fegyverrel próbálná megszerezni Grönlandot?

Amikor 2019-ben Donald Trump első elnöki ciklusában előállt Grönland megvásárlásának tervével, rajta kívül mindenki nevetett. A dán miniszterelnök egy határozott nemet küldött üzenetként, Trump pedig szokásos vehemenciájával ugyan, de tudomásul vette a dolgot. Arra senki nem számított, hogy amikor újra megnyeri a választást, már akkor elkezdi lezongorázni a sziget megszerzésének tervét, amikor még be sem iktatták hivatalába. De az elnök ezúttal tovább ment: a vételi ajánlaton túl nem zárta ki annak lehetőségét, hogy fegyverekkel adjon nyomatékot területszerzési igényeinek. Hogy ez egészen pontosan mit jelent, azt nem tudni. Egyesek szerint a szavait nem kell komolyan venni, mások szerint Trump szavaira nagyon is oda kell figyelni, mert trollkodó stílusa mögött valóban az lapul meg, amit el akar érni. 

Grönlandnak, amely jelenleg még Dániához tartozik, természetesen a nullával egyenlő az esélye az Egyesült Államokkal szemben. Az 56 ezres lélekszámú sziget védelmét papíron Dánia látja el, a gyakorlatban egy légibázist üzemeltetve a második világháború óta állomásoznak ott amerikai katonák, vagyis ha Trump néhány ezer katonát odaküldene, azokat a saját bajtársaik köszöntenék a helyszínen. Ezzel a dánok is tisztában vannak, ahogyan az erőviszonyokkal is. 

A történet arra is rávilágít, hogy mennyire gyorsan változnak a geopolitikai irányok napjainkban. Miután Dánia a mainstreamnek megfelelően éveken át azt mantrázta, hogy Oroszország meg fogja támadni a NATO európai szárnyát, Ukrajna pedig gyakorlatilag az európai demokráciáért harcol, a szárazföldi fegyvereinek nagy részét Kijevnek ajándékozta. Arra álmában sem gondolt, hogy a fenyegetés nem kelet, hanem nyugat felől érkezik majd, de még ha gondolt volna is, a diplomáciai megoldási kísérleteken kívül az Egyesült Államokkal szemben mást nem tudna tenni. Még a villámháború szó is gyenge lenne arra a gyorsaságra, amellyel Washington fegyverrel érvényesítené érdekeit a szigeten.  

Európára ne számíts! 

Amennyiben az USA valóban fegyveres támadást indítana Grönland ellen, Dánia elméletileg az Európai Unióhoz fordulhatna védelmet kérve. Az EU-s alapszerződésnek van egy pontja, amely a kollektív védelem kérdésével foglalkozik, ennek értelmében a tagországoknak (lehetőségeikhez mérten) a megtámadott fél segítségére kellene sietni, ám tekintve, hogy a jog mögött nem áll valós katonai potenciál, és persze beleszámítva azt, hogy a tagállamok minden erőforrásukat az Oroszország elleni proxyháborúra pazarolták el, a záradék alkalmazását még elméleti szinten sem lehet értelmezni, főleg akkor nem, ha az ellenfél ezúttal maga az Egyesült Államok lenne.  

Marad tehát a NATO híres 5. cikkelye, amely kimondja, hogy egy tagország elleni támadást az összes tagállam elleni támadásként kell értelmezni, és ennek megfelelően kollektív választ kell adni az agresszornak. Történetesen az agresszor szerepét itt a NATO legnagyobbja töltené be, és ha már a költségvetések szóba kerültek: míg az USA az 1000 milliárdos védelmi büdzsé felé közelít, addig a többi tag együttesen éppen csak 300 milliárd körül mozog. A helyzet bonyolultságát fokozza, hogy egy NATO-tagállam egy másik tagállam elleni támadására még nem volt precedens. Olyannyira nem, hogy elméleti szinten sem merült fel ennek lehetősége. A szervezet alapító okiratában erről nem nagyon lehet olvasni, miután nincs is benne ilyen jellegű szabályozás. Mi történne tehát, ha Dánia életbe szeretné léptetni az 5. cikkelyt? Semmi, miután annak gyakorlati esélye, hogy egyáltalán életbe tudja léptetni, a nullával egyenlő. 

Óriás a törpék között 

A NATO történetében eddig egyetlen alkalommal merült fel, hogy két tagország annyira egymásnak feszült, hogy az már fegyveres konfliktussal fenyegetett. Törökország és Görögország 2020-ban egy újonnan felfedezett gázmező tulajdonjogán vitatkozott össze, olyan szinten, hogy már katonai akciókra is készültek. A NATO semmit nem tett, miután fogalma sem volt, mit kellene tennie. A szóháború végül szóháború maradt, az ellentéteket sikerült diplomáciai úton elsimítani, az eset azonban rendkívül élesen megvilágította a szövetség szabályainak hiányosságait. 

A NATO alapító okirata és annak kiegészítései ugyanis – mint fentebb említettük – egyáltalán nem tartalmaznak konkrét útmutatást arra nézve, hogy mi a teendő két tagállam egymás elleni háborúja esetén. Az 5. cikkelyt kifejezetten a hidegháború miatt hozták létre, feltételezve, hogy az egyetlen nagy katonai tömbbe tömörült Nyugatnak a Szovjetunió és szövetségesei lesznek az ellenfelei a jövő háborújában. Elméletileg a rendelkezés akkor is életképes lehetne, ha az egyik tagállam támadja meg a másikat, a gyakorlatban azonban ennek semmilyen forgatókönyve nem létezik, főleg nem abban az esetben, ha a NATO által megjelölt agresszor épp a szervezet alapítója, az az ország, amely önmagában jelenti a NATO-t mind hadseregének létszámát, mind katonai képességeit illetően. Ha valamire élesen rávilágított az ukrajnai konfliktus, az éppen ez: az Egyesült Államok lassan három éve tartó ösztönzése nélkül már régen nem lenne háború. 

A 8. cikkely 

A szerződés 8. cikkelye homályosan tartalmaz némi támpontot az ilyen szituációkra, gyakorlati utasítást vagy segítséget azonban az sem nyújt. A cikk kötelezi a tagállamokat, hogy kerüljenek minden olyan cselekedetet, amely ellentétes a NATO alapító okiratában foglaltakkal, valamint annak szellemiségével. Amennyiben egy tagország megtámadna egy másikat, azzal nyilvánvalóan szerződésszegést követne el, ám az, hogy ez milyen következményekkel járna, azzal kapcsolatban nincs mechanizmus.  

Néhány elemző szerint egy ilyen szituációban az agresszorként megjelölt tagállamot ki kell zárni a szövetségből. Az Egyesült Államok esetében a jól ismert okok miatt ez teljesen kizárt. Az USA kizárásával ugyanis a NATO egy másodperc alatt semmisülne meg, a szövetség értelmét vesztené, a tagországok pedig kisebb katonai tömbökbe csoportosulva próbálnának meg több, de inkább kevesebb sikerrel megfelelni a globális fenyegetettségeknek.  

Hasonló okokból teljesen kizárható az a lehetőség is, hogy az 5. cikkelyt életbe léptetve a NATO megtámadja az Egyesült Államokat, vagyis – némi túlzással – saját magát. Bár a napokban a francia külügyminiszter harciasan közölte, hogy Európa megvédi szuverén határait, szavait senki nem vette komolyan – az EU még arra is képtelen, hogy egy proxyháborút megvívjon Oroszországgal, nemhogy kétfrontos konfliktust nyisson, és Putyin mellett még az USA ellen is bevesse az ukrajnai háború által elnyelt hadiipari készleteit. Ráadásul az 5. cikkely sokkal lazább, mint azt sokan képzelik: a szöveg lehetőséget ad a tagállamok szuverén döntésére, vagyis mindenki úgy száll be a konfliktusba, ahogyan azt a lehetőségei és az érdekei engedik. Nem feltételezhető, hogy sok tagállam lenne, amely Grönland miatt háborús gazdálkodásra váltana át, hogy az Egyesült Államok ellen harcoljon.  

Egy dolog biztos: minimális a valószínűsége, hogy meg fog történni, de amennyiben Trump valóban fegyverrel ad nyomatékot vásárlási szándékának, az a nemzetközi intézményrendszerbe vetett hit és a sokszor emlegetett, de egyre üresebben csengő szabályokon alapuló rend összeomlásához vezetne, a NATO pedig – legalábbis abban a formában, ahogyan ma ismerjük – megszűnne létezni.  

***  

Kapcsolódó:

Fotó: Will Oliver/MTI/MTVA

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.