A második vezető közgazdászát „fogyasztotta el” mindössze 15 hónap alatt a Világbank. Mindkettő esetben az akadémiai világból érkező neves közgazdász kerülhetett konfliktusba a nemzetközi szervezet nem kizárólag tudományos szempontokat követő döntéseivel.
Cenzúra a Világbankban
A görög-amerikai Pinelopi Goldberg, a Világbank vezető közgazdásza az Economist lap által megszerzett tanulmány szerint azért távozhatott posztjáról, mert a szervezet nem engedett publikálni egy kutatást. A vezető közgazdásznak jelentő kutatócsoport olyan rendkívül érzékenynek számító témát boncolgatott, mint a nemzetközi segélyezés és az offshore paradicsomok kapcsolata, a lap feltételezése szerint ezért próbálkozhatott „cenzúrával” a Világbank. Goldberg emiatt inkább a távozás mellett döntött, vélik egyes források.
Goldberg egy 2007-es tanulmányában arra mutatott rá, hogy a globalizáció és az egyenlőtlenségek növekedése párhuzamosan történik a legtöbb fejlődő országban. Mint fogalmazott, kevés bizonyíték támasztja alá, hogy a kereskedelmi nyitottság a fejlődő gazdaságokban a legrosszabb helyzetű csoportoknak kedvezne. Szerinte a dolgozók nem annyira mobilak ezen országokban, hogy a gazdasági nyitás okozta sokk hatására gyorsan átképezzék magukat és más szektorban keressenek munkát. Meglepően keveset tudunk arról, hogy egy gazdaság hogyan, mennyi idő alatt reagál egy külső sokkra – érvelt, hozzátéve, hogy a gazdasági nyitottság hátrányos hatásainak megoldására nincs egyetlen, országtól, tértől és időtől független gazdaságpolitikai megoldás. Goldberget tehát már a témaválasztás tekintetében megnyilvánuló érzékenysége is jó jelöltté tette, hiszen a Világbank is rendre hangsúlyozza, hogy elsődleges célja a szegénység elleni küzdelem a fejlődő országokban és a szegénység okainak megértése.
Az Economist birtokába jutott tanulmány eredménye szintén a globalizáció és az egyenlőtlenségek kapcsolatát elemzi, kiemelve, hogy érdekes módon épp akkor növekednek meg az új betételhelyezések a támogatott országok irányából egyes nemzetközi offshore adóparadicsomokban, miután a Világbank kiutalja a nemzetközi segélyeket a fejlődő országoknak.
A tanulmány szerzői, Jorgen Juel Andersen, Bob Rijkers és Niels Johannesen számításainak eredménye – a számításokat a Világbank adatbázisán végezték –, hogy az 1990 és 2010 közötti két évtizedben a világbanki segélyek több mint 5 százaléka végül offshore adóparadicsomokban vezetett bankszámlákra került, így nem mindig azokon segített, akiken kellett volna. Az Economist és forrásai feltételezése szerint a világbanki vezetők szokatlan módon azért akadályozták meg a tanulmány napvilágra kerülését, mert ezzel
az elméleti kutatás a Világbank nemzetközi tevékenységét is megkérdőjelezhette volna
– hiszen valószínűsíti, hogy a fejlődő országoknak nyújtandó segélyek végül visszatérnek a fejlett világba, például egy svájci bankszámlára. Ez pedig olyan felvetésekhez vezet, hogy a legfejlettebb országok a „fejlődők” támogatásával nem a leghatékonyabb módon nyújtanak segítséget, vagy részben önsegélyezést végeznek.
Önsegélyező klub
Felzárkózó gazdaságnak küldött, de végül máshova kerülő forrásokra közelebb, az Európai Unióban is találunk példákat. A magyar gazdaságba érkező uniós támogatások ezért segítették a vártnál kisebb mértékben a magyar vállalatok fejlődését és bár jelentős támogatások áramlanak a visegrádi országokba, a pénzeső nagy részét az európai közös piac nagy befogadóképességű csatornarendszere vezeti el, vissza a küldő országokba – mutattunk rá elemzésünkben. Az uniós támogatások nyugatra való „visszacsorgásának” tényét a német uniós biztos, Günther Oettinger erősítette meg 2017-ben (a minap derült ki, hogy ő lett a Nemzeti Tudománypolitikai Tanács társelnöke), aki a Handelsbattnak adott interjújában úgy fogalmazott, hogy „gazdasági szempontból Németország nettó kedvezményezett, nem pedig nettó befizető”. Oettinger szerint a lengyelek az uniós támogatásokból német építőipari cégeket bíznak meg illetve német gépeket és teherautókat vásárolnak – írta a Makronóm korábban, utalva arra, hogy az uniós „támogatások” inkább valamiféle kárpótlásnak tekinthetők a magyar gazdasági kapacitások kilencvenes évekbeli leépítéséért, a magyar piacok megnyitásáért cserébe. Ennél fogva az uniós biztos szerint a németekhez hasonló nettó kedvezményezettek érdeke az uniós támogatások fenntartása.
Globális viszonylatban fogalmaz meg hasonlót Jason Hickel, a London School of Economics gazdasági antropológusa, aki azt számolta ki, hogy minden egy dollár fejlődő országokba áramló segélyért közvetetten huszonnégy dollárt kényszerülnek fizetni a fejlődő országok – többek között a nyugati cégek adótrükkjeinek köszönhetően. Így hiába kapnak támogatásokat a fejlődő országok, ha azok a helyi multikhoz áramlanak, amely cégek elsődleges célja a jövedelmek hazautalása, miközben piaci erejüknél fogva azt már nehezítik, hogy helyi, nemzeti nagyvállalatok emelkedjenek fel. Közben a fejlett országok a kétes módon megszerzett jövedelmekből adnak vissza egy elenyésző részt, hogy a gazdasági szolidaritás bajnokaiként tűnjenek fel.
A Goldberg vezetése alá tartozó kutatócsoport egyébként rend szerint szabadon publikálja eredményeit, hangsúlyozva, hogy azok nem feltétlenül egyeznek meg a Világbank hivatalos álláspontjával – ebben az esetben valamiért ezen kitétel feltüntetésével sem történt meg a publikáció.
Jó példa a publikálás és az elhatárolódás elegyére az az IMF-tanulmány, amely szerint, bár hosszú évtizedekig szinte tabunak számított, a hazai ipar támogatásának és az iparpolitika kifejezésnek nagyon is van valós haszna és értelme. Reda Cherif és Fuad Hasanov átfogó tanulmánya arra jut, hogy az az ország, amely mégis megpróbálkozott a hazai ipart tudatosan és határozottan támogatni, az nem egy esetben igenis nagy sikerrel járt, így például a dél-koreai fejlesztő állami modellből nagyon sokat tanulhatna a világ.
A tanulmányt pikánssá teszi, hogy a rendszerváltoztatáskor az IMF és más nemzetközi szervezetek inkább a hazai ipar leépítését és privatizációját támogatták közvetve vagy közvetlenül a „gazdasági hatékonyság” javításának érdekében a washingtoni konszenzusként elhíresült gazdasági elvek mentén. Akármilyen álláspontot is vall ma, a tudományos szabadságot az intézmény annak feltüntetésével sikeresen biztosította, hogy a publikáció a szerzők, és nem az IMF, mint intézmény álláspontját tükrözi.
Jelentős intézményi fejlődésre mutat ez, mert az IMF-en belüli korábban megfigyelhető csordaszellemről és a nyitott, sokoldalú gondolkodás hiányáról valott a Makronómnak adott exkluzív interjúban Benk Szilárd, az IMF magyar igazgatóhelyettese. „A válságot az IMF is benézte, nem tudta előre jelezni vagy megelőzni, nem figyelmeztetett a kockázatokra, majd a válság kezelésében is voltak hiányosságok” – mondta el. „Nem kommunikáltak egymással az emberek vagy az egyes szakterületek, aki pedig másként gondolkodott, azt kritikák érték, nem hallgatták meg. Így a másként gondolkodó sem mert szólni, tartott a felettesétől, a következményektől.” Ma Benk szerint már aktívan tesznek azért, hogy az intézményen belül összekapcsolódjanak a részinformációk, és legyenek viták, mert a gazdaságot is így lehet jobban megérteni, „például a pénzügyi szektort és folyamatokat össze kell kapcsolni a makrogazdasági folyamatokkal, és együtt kell a kettőt az összefonódásokkal elemezni”, ami korábban egyáltalán nem valósult meg.
A Financial Times is tudósított a világbanki tanulmányról és a Benk Szilárd által elmondottakhoz hasonlóan a lap cikke is kiemelte, hogy a nemzetközi intézmények megítélésének hosszabb távon jót tesz, ha az ellenkező véleményeket ütköztetik akár nyilvánosan a csordaszellem ápolása helyett.
Az IMF igazgatója végül azt a meglepő kijelentést tette lapunknak, hogy bár egykor az IMF-en belülről sokan személyes kudarcuk miatt kritizálták Magyarországot, ma gyakorlatilag a 2010 utáni magyar „unortodox” gazdaságpolitika az új főáram, lényegében ez az, amit a nemzetközi szervezet is javasol az országoknak.
A Világbank és a világbanki szerzők a segélyezés és az offshore-számlák kapcsán most azon vitatkoznak, hogy van-e oksági összefüggés a hitelezés és az offshore-betétek ezt követő megugrása között – hiszen a klasszikus közgazdasági érv szerint a korreláció, azaz két jelenség együttmozgása még nem jelenti azt, hogy egyik oka is a másiknak, azaz nem jelent oksági kapcsolatot.
Alternatív magyarázatként emlegetik például az „unalmasabb” elméletnek számító árfolyamhatást, miszerint a külföldi deviza beáramlása a fejlődő országokban felfelé nyomja a nominális árfolyamot, emiatt a háztartások külföldre vihetik a megtakarításaikat, a legkönnyebben pedig természetesen az adóparadicsomokban tudnak számlát nyitni (ezt veti fel Andreas Eberhard-Ruiz Twitteren, aki egyébként épp a Világbank közgazdásza). Kérdés persze, hogy az átlagos afrikai háztartás milyen könnyen mozgatja megtakarításait a nemzetközi pénzügyi rendszerben és mennyire egyszerűen nyit számlát egy adóparadicsomban.
A kérdés azért is lényeges, mert 2019-ben a Világbank már tanulmányban ismerte el, hogy a sokáig szakpolitikai csodaszernek tekintett „mikrohitel” kudarcnak bizonyult a gyakorlatban, így az afrikai nők vállalkozóvá válását ezzel az eszközzel nem lehet érdemben segíteni. A Goldberg-kutatócsoport eredménye annyiban fontosabb lehet, hogy egy jóval nagyobb szabású segélyezési gyakorlat újragondolására késztethet.
Az előző vezető közgazdász adatmanipuláció miatt távozott
A Világbank az új vezető közgazdászát 15 hónap alatt „fogyasztotta el”, ami már a második ilyen rövid karriernek számít az intézményben, hiszen Paul Romer szintén 15 hónap után fejezte be vezető közgazdászi pályafutását. Az ő távozását is egy tudományos jellegű vitával hozták összefüggésbe: ahogyan azt a Makronóm megírta,
Romer rávilágított, hogy a Világbank által elkészített, a világ országainak versenyképességét mérő rangsorok manipulatívak.
Romer, mielőtt lemondott, felhívta a figyelmet a Világbank Doing Business versenyképességi rangsora mögötti, sokszor nehezen átlátható és politikailag motivált módszerekre.
A vezető közgazdász emiatt bocsánatot kért és bejelentette, hogy újraszámolják az elmúlt négy évre vonatkozó adatokat. Felmerült ugyanis annak a lehetősége, hogy a Világbank üzleti szereplők képviseletében igyekezett nyomást gyakorolni a chilei kormányzatra,
tudatosan lerontva a neoliberális politikáktól visszafordulni igyekvő kormányzat versenyképességi értékelését
– így ebben az esetben a versenyképességi rangsor politikai fegyverré vált.
Paul Romer „hamar magyarázkodásra kényszerült és igyekezett hangsúlyozni, hogy nem kívánt politikailag motivált manipulációról beszélni. Bejegyzésében visszavonja korábbi állításait, de nem indokolja meg részletesen, hogy miért” – írtuk korábban.
Romer a New York Egyetemre, Goldberg pedig a Yale Egyetemre tér(t) vissza rövid karriere után.
Rájöttek, hogy a cenzúra nem jó válasz
Úgy tűnik, hogy a média heves reakciói hatására a Világbank jobbnak látta mégis feltételesen elfogadni publikálásra a tanulmányt. Ezt a bekezdést már a nagy tanulmány-gate frissítéseként írjuk, hiszen közben megjelent a dokumentum a koppenhágai kutató, Niels Johannesen weboldalán, aki az anyag egyik szerzőjeként úgy döntött, hogy feltölti azt az internetre.
Stefano Feltri, a promarket.org szakblog vezetője szerint a kutatás eredményeinek egy lehetséges magyarázata tényleg az lehet, hogy a fejlesztési segélyek egy részét a helyi vezetők szerzik meg, akik azt elutalják a saját külföldi számláikra. A nagyságrend akár 7,5 százalék is lehet, azaz 100 dollár segélyből 7,5 dollár számíthat korrupciós profitnak. A Világbank számára az igazán kellemetlen az, hogy a korrupcióhoz köthető fejlesztési segélyeket két világbanki intézmény, a Nemzetközi Fejlesztési Társulás (International Development Association) és a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (Bank of Reconstruction and Development) osztja ki.
Hosszabb távon egyenesen akadályozhatja is a felzárkózást, ha egyes harmadik világbeli országok vezetői annál gazdagabbak és erősebbek lesznek, minél több segélyt kapnak országaik, így nem feltétlenül az ország gazdasági fejlődésének biztosítására fókuszálják majd minden erejüket.
Kiugró példa erre Afganisztán, ahol az ország a GDP-jének (az egy év alatt előállított bruttó hazai termék) harmadát teszik ki a külföldi segélyek.
Nem minden közgazda közgarázda
Az ügy tanulsága, hogy nem érdemes elítélnünk a közgazdászokat, mert köztük is sokan vannak, akiket valós, az emberek jólétét érintő kérdések foglalkoztatnak és akik akár a cenzúrával is szembemennek. A kérdéses tanulmányt is a tanulmány három szerzője közül az a kutató töltötte fel, aki külsős munkatárs volt. Ezt követően a Világbanknak sem maradt más választása, mint hogy saját logójával ellátva, a cikk tartalmától elhatárolódva ugyan, de néhány órán belül publikálja az eredményeket.
A Financial Times az esetben annak példáját látja, amikor az első ránézésre gyümölcsözőnek tűnő szakpolitikai-tudományos együttműködésből a két világ összecsapása lesz, hiszen mindkét szféra eltérő törvényszerűségek alapján működik.
A magyar gazdaságpolitika 2010 utáni sikeres unortodox irányváltása is azt bizonyítja, hogy az újszerű, kreatív, a megszokottól eltérő gondolkodásra a közgazdászközösség vagy egyes érdekcsoportok kezdetben kritikával vagy cenzúrával válaszolhatnak, később viszont mindez paradigmaváltáshoz vezethet.
(Címlapkép: UPF/Flickr)
***
A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.
A Tisza eltörölné a védett benzinárat, a rezsicsökkentést, évi 1,5 millió forintba és 20 százalék feletti inflációba fájna minden magyarnak Magyar Péterék terve. Itt a Mesterterv legújabb adása.
Uniós pénzek elcsalása miatt áll a bál.
A visszalépett jobbikos és a független jelöltek is sokat perkálhatnak.
Az Európai Bizottság a koronavírus idején meghozott hasonló korlátozasokat tervez az energiaválság miatt. Tehát a brüsszeli politika tehát nem az, hogy esetleg be kéne fejezni a háborút, vissza kellene térni az orosz olajra, hanem az, hogy vezessünk be korlátozásokat, változtassunk az életünkön.
Egykori politikai ellenfele állt ki a miniszter mellett.
„És hiába a magyar benzinársapka: egy ilyen húzás sokba kerülhet az államnak” – olvasható a portálon.
Az innovatív startupoknak és vállalkozásoknak fizetnek.
Bayer Zsolt és Ambrózy Áron podcastjában egy állítólagos kémtörténet kapcsán bírálták a balliberális sajtót.
Uniós pénzek elcsalása miatt áll a bál.
