Pártunk ellenségei, a magatehetetlen idősek – az 1951-es kitelepítések újabb borzalmai tárulnak fel

ELŐZŐ CIKKÜNKBEN bemutattuk az 1951-es, Rákosi alatti kitelepítések gyermekáldozatainak történetét az I. kerületből. Alábbi írásunkban felvesszük a történet fonalát, egy újabb különösen sebezhető társadalmi réteg történetére fókuszálva. 

A kitelepítések természetesen az időseket sem kímélték. 1951 nyarán a 77 éves Gróf Zichy Gabriellát a Táncsics Mihály u 23. szám alól mint „földbirtokost” telepítették ki. A neves családból származó hölgy – édesapja Pallavicini Ede, anyja Mailáth Etelka – hozott egy sor orvosi igazolást arról, hogy „agyérelmeszedésben, aggkori szívgyengeségben szenvedek, önmagammal tehetetlen öreg vagyok, állandó ápolásra van szükségem”. Ezért Dióspusztára szeretett volna költözni rokonaihoz. A kérelemre a BM kurta választ kanyarintott: „Elbíráltam, nem találtam teljesíthetőnek”.

Haltenberger az iratok szerint „földbirtokos” volt, ám valójában ő volt a magyar automobilizmus egyik fő alakja, a MAVART (a mai VOLÁN) és a Szürketaxi (a mai Főtaxi) egyik alapítója. A 72 éves, beteg férfit a Toldy Ferenc u. 4. szám alól telepítették ki Szabolcs-Szatmár megyébe, Kék településre. Haltenberger igazolást hozott róla, hogy félvak, járóképtelen, felesége teljesen vak, cukorbajos és magas vérnyomású. A kitelepítés ennek ellenére megtörtént, mindössze később engedélyezték Haltenbergernek, hogy Szadára költözhessen rokonaihoz. Lényegében élete végéig itt élt, utolsó hónapjaiban költözhetett csak vissza Budapestre, ahol 1956-ban hunyt el. 

A történet azonban itt nem ér véget, mert Haltenberger társadalmi státuszára való hivatkozással kitelepítették a férfi lányát, Klárát, és unokáját, az 1937-es születésű, ekkor 14 éves Dlauchy Dénest is, akik a közeli Batthyány utca 15-ben laktak. A fiú kérvényt adott be, hogy hadd fejezhesse be tanulmányait a fővárosban, amit a BM így utasított el: „Nevezett édesanyjával özv. Dlauchy Guidónéval 1951. június 27-én Tiszasüly-Kolop községbe lett kitelepítve azért, mert özv. Dlauchy Guidónénak szülője Haltenberger Samu földbirtokos, vezérigazgató volt. Dlauchy Dénes a Budapest városi tanács útján magánúton való tanulását kérte. […] Tekintettel arra, hogy nevezett osztályidegen családból származik, valamint nem csak Budapesten van általános gimnázium, a kérelem teljesítését nem javaslom.” Tegyük hozzá, hogy „Tiszasüly-Kolop” (Kolopfürdő) gyakorlatilag nem is egy település, hanem egy – ekkor már bezárt – fürdő volt egy mocsár közepén, érdemi infrastruktúra nélkül.

A 63 éves Bárczy Isvánné Luczenbacher Editet a Táncsics Mihály utca 4. szám alól telepítették ki a hevesi Gyöngyössolymosra 1951 júliusában. Férje Bárczy István államtitkár, a minisztertanácsok jegyzőkönyvvezetője volt, ám férje – mint azt Luczenbacher levélben rögtön jelezte – 1944 óta szeretőjével élt, már évek óta nyugaton él, és így csak névleg voltak házasok. „Férjem ezzel a tényével engem hűtlenül elhagyott és ezzel végleg megszakadt köztünk minden házastársi kapcsolat. A válópert ellene nem tudtam lefolytatni, mert állandóan titkolta előttem tartózkodási helyét. Soha egy fillérrel sem támogatott engem elutazása óta.” Ráadásul, mint érvelt, a „felszabadulás” után férje nagy szolgálatokat tett a szovjetbarát rendszernek: „Ő tulajdonképpen nem disszidált, hanem útlevéllel ment el, és […] a Bárdossy és Imrédy elleni perekben tett perdöntő vallomásával tanúbizonyságot tett arról, hogy a reakció ellensége”. A jelek szerint engedélyezték neki, hogy végül a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Dombrádon húzza meg magát, bár az erről szóló kérelem vagy határozat nincsen az iratanyagban.

 de ebben az esetben maga az állam tekintette őket „osztályellenségeknek”. Ezek az idős magyar polgárok, bármi is volt a politikai meggyőződésük, nehezen tudtak gondoskodni magukról, mégis a a kommunista állam, amely egész nap hangosan hirdette társadalmi érzékenységét, a nép ellenségének bélyegezte őket, és erőszakkal elvitte őket otthonaikból, gyakran olyan helyekre, ahol az életfeltételek borzasztóak voltak – például egy elhagyatott mocsár közepére. Szomorú történeteik azon kommunista diktatúra egy újabb sötét oldalát tükrözik, amelytől a magyar nép néhány évvel később, az 1956-os forradalommal próbált megszabadulni.

Fotó: Fortepan 286942