Zsidók deportálása – 1951-ben. Kitelepített zsidók történetei a budai Várból

Az 1951-es kitelepítések egyik legellentmondásosabb aspektusa, hogy az „osztályidegen” személyek között számos zsidó nagypolgár, bankár, kereskedő is volt, akik 6-7 év alatt másodszor szembesültek egy totalitárius diktatúra deportálási szándékaival. Nem is véletlen, hogy a Pesti Izraelita Hitközségben titkosszolgálati jelentések szerint sokan „második deportálásról suttogtak”. A témáról már könyvet is írt Dombi Gábor történész, kutatási eredményei szerint a kitelepítettek akár 15%-a is lehetett zsidó származású személy.

Néhány ilyen példa idézhető az I. kerületből is. 

A zsidó származású Ferenczi a KSH Könyvtárának vezetője, majd kereskedelemügyi minisztériumi osztálytanácsos volt, 1924-ben az ő munkája alapján alkották meg az önálló magyar vámtarifatörvényt. Anyja a neve Goldziher család leszármazottja volt. A kitelepítési határozatot Ferenczi néhány héttel 70. születésnapja előtt kapta meg 1951 júniusában, e szerint új lakhelyük a békési Csorvás, ahová 24 órán belül el kellett indulniuk. Ferenczi panaszlevele szerint „a legtávolabbról sem vagyok illethető fasiszta vagy demokrácia-ellenes tevékenységgel vagy akárcsak hajlandóságokkal. Ezt kizárja zsidó származásom, üldöztetésem és egyetlen fiamnak munkaszolgálatban történt elvesztése is. Kiemelem azt a tényt is, hogy a Kereskedelmi Minisztériumban teljesített szolgálatomból azonnal nyugdíjaztak 1938-ban, amikor Imrédy vette át a kormányt”. A „felszabadulás” után az Újjáépítési Minisztériumban volt tanácsadó testületi tag és a külügyi béke-előkészítő bizottságban is részt vett. Ráadásul 1951 április óta a Budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Urológiai Klinikájának fekvőbetege volt, erről igazolást hozott. 

Innen írta meg kérvényét, miszerint „tekintettel arra, hogy 71 éves beteges ember vagyok és hosszú ideig még utókezelésre lesz szükségem, kérem a Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának elnökét, engedje meg, hogy Pécel községben helyezkedhessek el a feleségemmel együtt. Pécel község tanácsa a mellékelt nyilatkozat szerint hozzájárul a községében való tartózkodásunkhoz. Spányi Pál péceli lakos pedig vállalja állandó elszállásolásunkat.” Miután levelére választ nem kapott, „a humanizmus nevében” megsürgette kérelmének rendőrség általi elbírálását. E helyett a BM július 25-én utasította a gödöllői járási rendőrkapitányságot, hogy Ferenczit mentőautóval „24 órán belül indítsa útba új lakhelyére” és tegyen erről jelentést. Az utat Ferenczi olyan rosszul bírta, hogy megérkezését követően penicillinnel kellett kezelni, állapotát a helyi orvos „válságosnak” találta. Utolsó panaszlevele augusztus 17-i dátumot viselt, a jelek szerint ezt már válasz nélkül irattárba helyezték. Élete végére valószínűleg visszaengedték Budapestre, ahol 1958-ban hunyt el. 

Zwack Béla likőrgyár-tulajdonos – Zwack József, az Unicum alapítójának unokája – és neje, Zwack Béláné Zalka Dóra az I. ker. Fortuna u. 6. szám alatt éltek, kitelepítési határozatuk 1951. július 4-én érkezett meg. 

először azzal érvelve, hogy 1944-ben „a svéd követségen volt elbújva, hogy a deportálás elől meneküljön”. Érvelt továbbá azzal, hogy „az Unicum likőrgyárat, amelynek társtulajdonosa és gyártásvezetője voltam, 1948 évben önként ajánlottam fel a Magyar Államnak minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Tudásomat és tevékenységemet a demokrácia szolgálatába akarván állítani, mint gyártási szakember dolgozom, alkalmaznak. […] Ezen működésemben a Magyar Népköztársaságnak már eddig is évenkint több tízezer dollár hasznot hajtottam és működésemmel elősegítettem a magyar ipar külföldi hírnevének emelését”. Azzal is érvelt, hogy 65 éves, „teljesen fogatlan, rákgyanús beteg vagyok”, továbbá „súlyos gyomor-, epehólyag és idegrendszeri” beteg. Ezeket orvosi igazolással támasztotta alá. Végül szerzett egy támogatói nyilatkozatot az Élelmezési Minisztérium sör- és szeszipari főosztályáról, miszerint tevékenysége a magyar állam fontos érdekeit szolgálja. Utóbbira annyit írt valaki, hogy „Altomáré elvtárssal megbeszélve, ő nem támogatja, mehet”. A szóban forgó személy nyilván Altomáré Iván élelmezési miniszter-helyettes volt. Zwack mindössze annyit ért el, hogy a hevesi Besenyőtelek helyett a nógrádi Pásztóra telepítették ki. Innen írt arról 1951-ben, hogy műfogsorát szeretné elkészíttetni a fővárosban, ezért beutazási engedélyt kért. A BM így reagált a kérelemre belső levelezésében: „Jelentem, hogy Pásztó községben is van fogorvos, így kérelmét nem javasolom [sic!]”. Ezt követően még több kérvényt írt, melyek szerint fogínye teljesen elsorvadt, „mezei” fogorvos által el nem készíthető, speciális műfogsorra volt szüksége, mert így csak teljesen pépes ételeket tudott enni. Erre a kérvényére ezt írták: „Feltételezhető, hogy a fogainak a csináltatásának az ürügye alatt budapesti dolgait akarja elintézni.” Majd még valaki tollal: „Bp-re nem jöhet.”

Végül vegyünk egy példát, ami szerencsésen végződött: Klár András földbirtokos 1951. július 3-án kapta meg a végzést, miszerint 24 órán belül kitelepítik Kaszinó utca (ma: Móra Ferenc utca) 1. sz. alatti lakásából. Új lakhelyéül a Borsod megyei Bodrogkeresztúrt nevezték meg. Felesége, a neves színész Lázár (sz. Czartoryski) Mária jelezte, hogy férje beteg, munkaképtelen, ráadásul mindig is baloldali volt, és zsidó származású személyként „földjét, 200 hold[at], a zsidótörvények ideje alatt teljesen elvették,” maga részéről pedig „vallási és politikai üldözöttekkel szembeni viselkedésemet szükség esetén tanúkkal tudom bizonyítani”. Klárt és nejét felmentették a kitelepítések alól, a házon ma emléktábla hirdeti, hogy itt élt „fél évszázadon át haláláig”, vagyis 1983-ig a lengyel hercegi családból származó színésznő. 

Ezek az esetek rávilágítanak az 1951-es év kegyetlen paradoxonjára: azokat az embereket, akik már korábban is üldöztetésnek voltak kitéve, ismét elűzte egy olyan rendszer, amely társadalmi címkék alapján ítélte meg őket, nem pedig személyes történetük alapján. Eseteik megmutatják, hogy a totalitárius rendszerek hogyan ismételhetik meg a múlt igazságtalanságait – és miért is fontos, hogy emlékezzünk rájuk.

Fotó: Táncsics Mihály utca 26, Középkori Zsidó Imaház, forrás: Fortepan 279080