Vajon tudnád-e, ha demens lennél? – csak Magyarországon közel egymillió embert érint ez a kérdés

A nagyanyám idén nyáron lesz 95 éves, segítségre nem szorul, piacra-boltba maga jár, a szatyrot ha nem is villámsebesen, de felviszi a lift nélküli panel harmadik emeletére. A memóriájával néha akadnak gondok, vagy ahogy ő mondja, „van már egy kis baj a toronyban, kislányom”, de ez sem riasztó mértékű, szó sincs arról, hogy ne lenne tisztában vele, mit csinált tegnap, ki kicsoda maga körül vagy hogyan kell megsütni egy jó pogácsát. Nekem ez a természetes, de hogy mennyire nem az, arra a Drága Nansie nagyink című dokumentumfilm nézése közben döbbentem rá. 

Az ausztrál Anna Trichet, a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon három egymást követő napon (január 26., 27., 28.) is látható rendezésének főszereplői egy 86 éves nagymama és két huszonéves unokája, akik heroikus küzdelmet folytatnak az idős asszonyon egyre jobban elhatalmasodó demencia ellen. A lányokat születésük óta rengeteg szeretettel, törődéssel és jókedvvel körbevevő Nansie nagyi már a történetbe való belépésünk idején is egy idősek otthonában él, és bár az állapota a kamerával kísért, covidjárvánnyal és lezárásokkal súlyosbított négy év alatt folyamatosan romlik, Adelaide és Lucinda mindent megtesznek az aktuális helyzet jobbá tételéért. 

Az aktuális szó itt kulcsfogalom, mert az nézőként is hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az idő egy ilyen betegség esetében lassan ugyanúgy elveszti a megszokott értelmét, mint ahogyan a személyiség is fokozatosan átalakul 

Nansie nagyi például makacs háborúba kezd az olyan alapvető higiéniai szükségszerűségek ellen, mint a fürdés és hajmosás; valószínűleg egy sok évtizedeken át mélyre eltemetett gyerekkori trauma következményeként. Más dolgokhoz pedig még makacsabbul kezd ragaszkodni, például, hogy mindennap úszni jár, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nem hagyhatja el az otthont egyedül, úszni meg soha életében nem tudott.

Unokáinak ezért meg kell tanulniuk az igazság és a racionalitás helyett kizárólag a jelenre koncentrálni, és az egyre szűkülő lehetőségek közti résen átbújva annak örülni, ami van – a frusztráció, depresszió és a harag árnyékából előcsalogatott egykori közös daloknak, a nagy nevetéseknek és a rohamos feledés ellenére hármójuk között soha meg nem szűnő érzelmi kapocsnak. Ezért nem furcsa elfogadni a két lány azon döntését sem, hogy a nagymamát nem a valóságról győzködik, hanem alájátszanak a demencia okozta fantáziálásának, és úgy próbálják meg a kapcsolatot fenntartani vele és együttes erővel legyőzni a víztől való félelmét, hogy elhatározzák, némi uszodai gyakorlás után először és talán utoljára beviszik a tengerbe.

Hogy a küldetésük végül sikerrel jár-e, vagy sem, voltaképpen mindegy is, mert ahogy képkockáról képkockára elmerülünk a demencia világába, úgy válik lényegesebbé az odáig vezető út a cél helyett. Mindezt a rendező ráadásul nem egy kórházi gyorstalpaló keretében tárja elénk, orvosokat, nővéreket szinte nem is látunk, és a tünetkatalógust sem mondják fel kétpercenként. Helyette nagyon személyes, sokszor fájdalmas, máskor felemelő családi küzdelem tanúi vagyunk, ami éppen e miatt a nagyfokú személyesség miatt sok érintett és a szerettei számára adhat megkönnyebbülést: 

Ez a fajta feldolgozási mód ráadásként képes a demencia körüli tabuk oldására is, anélkül, hogy rózsaszín függönnyel takarná el a nehéz pillanatokat. Látjuk, mekkora fájdalommal jár, ha valaki, aki egykor a világot jelentette nekünk, a nevünkkel együtt talán az arcunkat is elfelejti, ok nélkül dühös lesz ránk, vagy, bár korábban a békés-vidám természetéről volt híres, váratlanul és nemritkán fizikailag is agresszívvá válik. Párhuzamosan pedig azt is, milyen lehet összezavarodva, kiszolgáltatottan és mint egy kisgyerek, állandó korlátok és utasítások közé zárva a barikád másik oldalán állni. 

„Vajon tudnám-e, ha demens lennék?” – teszi fel a kérdést a film elején Nansie nagyi, és én azóta is ezen gondolkozom, számomra az igen vagy a nem lenne-e erre a jobb válasz. De hogy egyáltalán nem elszigetelt jelenségről van szó, amivel – a másfelől nyilván örvendetes növekvő átlagéletkor miatt – a föld minden részén számolni kell, az adatok bizonyítják. A gyakran 21. századi népbetegségnek is hívott demencia jelenleg globálisan körülbelül 55 millió embert érint, ez a szám 2030-ra közel nyolcvanmillióra emelkedhet. Magyarországon 250 ezerre becsülik a demenciával élők számát; ha ehhez hozzászámoljuk a betegséggel járó fizikai-lelki-anyagi terheket éveken, akár évtizedeken át cipelő családtagokat, nem túlzás, ha azt mondjuk, akár egymillióan is szenvedhetnek tőle.

Drága Nansie nagyink – ausztrál dokumentumfilm, 2025. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm fesztivál (BIDF), Nemzetközi versenyszekciók/ Kezedben a családod jövője. Vetítési időpontok és helyszín: január 26., 18 óra; január 27., 17.45; január 28., 14.30. A film nagykövete dr. Horváth András Attila agykutató, a Semmelweis Egyetem adjunktusa.

Nyitókép: Jelenet a Drága Nansie nagyink című ausztrál dokumentumfilmből. (BIDF)