1975. október 24-én az izlandi nők kilencven százaléka szabadságot vett ki a munkahelyén és otthon is, hogy éreztessék: érnek annyit, mint a férfiak. A sorsfordító sztrájkról és következményeiről egy különleges dokumentumfilm mesél: a Dermedt csend Izlandon a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál versenyprogramjában látható.
Mi történne egy családdal, település, országgal, ha a nők csak egyetlen napra sztrájkba lépnének, a gyerekeket nem vinnék el óvodába, iskolába, nem takarítanának, főznének, mosogatnának, sőt, a munkahelyükre sem mennének be közben egyetlen órára sem?
Ma, amikor a férfiak – nagyon örvendetesen – egyre nagyobb számban és arányban vesznek részt a mindennapi családi életben, talán kicsit idejétmúlt a felvetés. Bár ha az úgynevezett láthatatlan munka (gyerek- és idősgondozás, háztartási feladatok, önkéntes tevékenységek stb. ) nemek közötti eloszlásának arányát nézzük, mégsem annyira: a Központi Statisztikái Hivatal erre vonatkozó 2019–2010-es felmérései szerint egy átlagos magyar nő napi 249 percet tölt ilyen tevékenységgel szemben egy átlagos magyar férfi 115 percével. A legutóbbi adatfelvétel 2025 közepén ért véget, annak eredményei árnyalhatják a képet.
Akárhogy is, a hetvenes évek közepén ez bizony nagyon is releváns kérdés volt legalábbis az izlandi társadalom, szűkebben a nők számára. A kicsi és a hagyományaira erősen támaszkodó országban az ő tradicionális szerepük javarészt az otthoni munkák ellátására, a gyereknevelésre és úgy általában a családtagok zokszó nélküli kiszolgálására korlátozódott. Ha ilyen-olyan okból fizetett munkát is vállaltak, akár a halfeldolgozókban, ugyanazért a tevékenységért kevesebb bért kaptak, mint a férfi kollégáik, akiket ráadásul nem várt még egy masszív harmadik műszak este a vacsorakészítéstől kezdve a rendrakáson át a gyerekek ágyba könyörgéséig bezárólag.
Az elégedetlenség előbb csak a konyhaasztalok mellett, a titkos cigarettázások közben kezdett nőni, majd a világban tapasztalt hasonló példákon felbuzdulva az izlandi nők, édesanyák, feleségek úgy döntöttek, ideje összefogni és megmutatni:
az ő életük, munkájuk is ér annyit, mint a férfiaké.
A hangadókhoz rövid idő alatt ötven helyi női szervezet kapcsolódott – minden korosztályt, társadalmi csoportot és politikai irányultságot lefedve –, amelyek képviselői egy közös nagy gyűlésen elhatározták, hogy huszonnégy órás sztrájkot, hivatalosan női szabadnapot tartanak. Ennek jött el az ideje 1975. október 24-én, amikor, a szervezők számára sem várt meglepetésként az izlandi nők kilencven százaléka egy lélegzetvételnyi szünetre valóban letette a lantot otthon és a hivatalokban, bankokban, gyárakban, üzletekben is, Reykjavíkban pedig tömegek vonultak utcára. Dacolva a környezetük rosszallásával, amiért „az egész országban megállították az életet”, hogy „a férfiak életükben először elmosogassanak".
Az ehhez, az Izland történelmében túlzás nélkül sorsfordító naphoz vezető utat meséli Pamela Hogan dokumentumfilmje a szemtanúk visszaemlékezéseit jó arányban keverve az archív fotókkal és felvételekkel, valamint a mindebbe tökéletesen belesimuló animációs betétekkel. Utóbbiak pluszban nagyon szórakoztatóak is, akárcsak a bátor tettükre ma is láthatóan nagyon büszke, mostanra már bőven nagymamakorú hölgyek múltidézései. Egyikőjük így fejezi ki nagyon pontosan a hírhedt szabadnap lényegét:
„Hogy utáltuk-e férfiakat? Dehogy, imádtuk őket, csak annyit akartunk elérni, hogy egy kicsit változzanak!”
És hogy sikerrel jártak, nem kérdés. Ha ők – hetvenes évekbeli elszánt anyák, feleségek, gyári munkások, gépíró kisasszonyok, tanárnők, liberálisok és konzervatívok – nincsenek, Izland a 21. században nem lenne az, ami. A nemzetközi szervezetek által is elismerten az egyik „legjobb ország a nők számára a világon”, ahol 2021-ben kis híján női többség lett a parlamentben. És ahol ma biztosan nem hangozhatna el az a kissé gúnyos mondat, ami néhány évtizeddel ezelőtt gyakori volt, ha egy kislány hajóskapitány, pilóta vagy ügyvéd akart lenni, hogy: „de hát te nő vagy, ne is álmodj róla!”
Mindezt a rendező egyáltalán nem vadfeminista csomagolásban rakja elénk. A tárgyilagosságukban is nagyon személyes történetek, a sok szellemes-szórakoztató megjegyzéssel inkább a megértést célozzák, mint hogy a nemek harcára buzdítanának. Azt erősítve, ami a tartós békéhez vezet, miszerint nőknek és férfiaknak kölcsönösen és óriási szükségük van egymás figyelmes és szerető támogatására.
A Dermedt csend Izlandon a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) Kezedben a világ jövője szekciójában látható az alábbi időpontokban és helyszíneken: BIDF | Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál
Nyitókép és fotó: BIDF
Orbán Anitával a Bajnai-kör újabb tagja lépett be a kampányba, egyúttal asztalra téve az Ukrajna tematikáját. Zelenszkij vezetésével közben az ukránok nyíltan beszálltak a magyar választási kampányba, Hitlert, Szálasit emlegetve, Orbánt gyalázva. Mi jön még?
Mi a fene baja van a jobboldalnak a fogamzásgátlókkal és az abortusztablettával?
Különleges dokumentumfilm járja körül a válasszal kapcsolatos tabukat.
Világszerte elismert dokumentumfilmesek érkeznek Magyarországra – a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál zsűrijében Mácsai Pál és Caramel is helyet kapott.
Leírják, hogy közösségük nem tűri a nőgyalázást, majd tág teret engednek a nőgyalázásnak. Konkrétan, a szemünk előtt.
A nők – gyermekként, feleségként vagy anyaként – pontosan tudják, hogy a háború pusztítása nem tartható távol az otthonoktól – hangsúlyozta a sajtótájékozttaón Szentkirályi Alexandra.
A Tisza Párt alelnöke az Európai Parlament szakbizottságát képviseli a Soros-támogatást élvező NGO-nál.
Háborúellenes Gyűlés Hatvanról. A Mandiner egész napos élő műsorban követi az eseményeket, a helyszínről és a stúdióból is.
